Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-13 / 139. szám
•f t Ihász-Kovács Éva: Várakozás Várok. Magad is észrevétlen várakozó vagy. Mindketten valami ismeretiem várakozunk, feszül a lét s nem veszem észre bóbitás hajad hópihéit; sem azt, hogy a napok hálói kiszakadtak, te sem látod, hogy a fürge perc-halak sorra kihulltak; ejtőzni, vissza a tóba. Már alig-alig van ezüst árnyalata az időnek. Várunk a várakozók közt, napok jönnek-mennek köszönés nélkül, .< néha egy-egy ünnep 41 kalapot emel, ez mindén, pedig “ láttatni kellene a fényt is. Igen. A fényt. Ebben a szürkeségben. Ezért ne menj el, húzd el az égen a felhő-függönyt, s mégegyszer mosolyogni Te taníts meg! Kiss Dénes: Anyámra gondolok Anyámra is kell'gondolnom néha, ki égig növő ködökben topog. Hóharmatos a kinthagyott répa, mit ha fölszed, már ujjaín ragyog gyűrűk brilliánsa s fénylő ezüst, ó, csillogóbbat sose hordhatott, mert jég-tüzű az és illő, mint a füst. Anyámra is kell gondolnom néha; az éj befészkelt félszemébe már, haja: kint roskadó, őszi széna, nem őrzi rajta színeit a nyár. Anyámra is kell gondolnom néha; napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akktor életem szép bizonyítéka? Ritkán látható, gazdag kollekciót mutatott be a Képcsarnok szekszárdi kiállítótermében Kelemenné Mészöly Laura: Elegáns ecsetkezelés, az impresszionizmus egyéni továbbfejlesztése jellemzi ezeket a képeket, melyek a „Hazai tájak” gyűjtőcímet kapták, de valójában nem annyira a tájak különbözősége érdekli Mészöly Laurát, hanem inkább az, hogy mit tud a maga számára hasznosítani az egymásnak felelő tájakból. Autochton, zárt világ az övé, melyben minden ecsetjének engedelmeskedik, hogy átlényegülve egy új valóságot fejezzen ki. Azt mondta, pályája kezdetén sokat másolta Mészöly Géza képéig mégsem a jeles előd és rokon hatását érezzük, sokkal inkább Mednyánszkyt, helyenként Nagy Istvánt. De ez a hatás elsősorban a természettel való eggyéválást jelenti, a szép azonosulást, anélkül, hogy egyéniségét fel kellene adnia. Legjobban kisméretű olajképein érezzük ezt, melyek köpött nem egy igazi remeklés akad, Mészöly Laura biztosan épített világának dokumentumaként. (Budapesti, alföldi, s talán legjobban a balatoni miniatűrökben.) Erő és biztonság sugárzik ezekről a képekről, a megértett és átfogalmazott természet szól hozzánk, hatásosan és meggyőzően. Nagyobb méretű képein viszont néha elnagyoltság érzik. mintha az ihlet sürgetésében nem jutott volna minderire ideje. Valószínűleg az is hozzájárul ehhez, hogy az elmúlt két évben nagyon sokat festett, s bár saját színvonalát egy pillanatra sem tagadja meg, ilyenkor időnként elmarad legjobb eredményeitől. Itt bemutatott képén azt éreztük, hogy mindenekelőtt a kis formák mes- . tere, kitűnő érzéke bonyolult természeti képeket tud össze- j fogni, egybesüríteni. Igazi kva- j litásának elsősorban ezt érez- I tűk szekszárdi kiállításán ami I — ismételjük — összességében j magas színvonalú, ritkán lát- I ható gazdagságú és hatású kol- I lekció. «... CSÁNYI LÁSZLÓ Kelemenné Mészöly Laura képei Wí. f yA & * i ' \ * 1 < i » I < > ' II « <1 * 1 1 I J s HMM A suszter változatlanul büszke az új házára. Más ember lett, egész életmódja megváltozott azóta, hogy a kőműves elvitte az utolsó malterosládát, s a facér szobafestő ig elkocogott a csattogó létrával. A.A a ■ \ 1 f »" í Herceg János: A TERASZ la A Addig az udvar mélyében lakott Egy szoba-konyhás kis keresatépületben, ahova jobbról és balról virágokkal szegélyezett keskeny járda vezetett, a zöldre festett ablakokban muskátli nyílt, az ajtó előtt pedig szőlőlugas volt. Ott verte ő a talpat egész nyáron a levelek alatt, s hangosan fütyülve. Jókedve messzire elhallatszott. Most minden vasárnap délután felmegy feleségével az új ház utcára néző teraszára, s mintegy a helyzet magaslatáról, megelégedve tekint szét a poros falu fölött. Ünneplőben van, persze, fekete ruhában, fényesre kefélt kalappal a fején, s a felesége is kicsípte magát. Frissen ondolált frizurával ül szemben az urával, egy fehérre festett, ingatag kis kerek asztalnál, melynek közepére karcsú, palackzöld vázát állítottak rózsaszín jácinttal, s úgy ülnek ott, mintha minden pillanatban megérkezhetne a fényképész, hogy ezt a szép jelenetet megörökítse. Már illett, hogy én is elmenjek és megcsodáljam ezt a szegényesen modern kis házat, a padlásból ellopott „emeletet”, aztán a zuhanyt, amely ugyan csak akkor működik, ha az ember a falra szerelt szivattyút rángatni kezdi. De elsősorban a teraszt kellett megdicsérnem, az új ház ékességét, ahol ők ilyen boldogan tudják eltölteni az időt. Mindamellett az asszony boldogsága nem volt egészen zavartalan. Ä — Csak azt sajnálom — mondta, s szeme sarkához emelte keményített zsebkendőjét, — hogy a gyerekeink elhaltak, s ha egyszer mi is elmegyünk utánuk, itt marad ez a mi szegénységünk gazdátlanul, idegenek terpeszked. nek benne. — Elmegyünk, elmegyünk — utánozta siránkozását a mester és felállt, a pirosra festett vaskorláthoz lépett, mert az utca túlsó oldaláról lépteket hallott, s neki látnia kellett, ki megy el az ő új háza előtt. Most élvezd és ne törődj vele, mi lesz, ha majd alulról szagoljuk az ibolyát. Na, mi az, , • •• . -lí.iV • • ' Józsi? Együtt van a parti? Én nem. Én arról már lemondtam. Ez az elmenőnek szólt, vidáman és fölényesen, s az asz- szony elcsendesedett, készsége, sen engedte át az urának a szót • — Tisztelt uram .— fordult felém emelt hangon a guszter, s ez is oly furcsa volt, minthogy azelőtt sokkal egyszerűbben szólt hozzám, s nem ilyen színpadiasán — nekünk a gyerekekkel nincs szerencsénk. Három lett, hármat el is temettünk. Akkor azt mondtam a feles." emnek, többé nem akarlak úgy látni, hogy elől rövidebb a szoknyád, A z asszony erre illő szeméremmel sütötte le a tekintetét, 6 a zsebleendőjét simogatta az ölében, a suszter meg így folytatta. — Azt mondtam, minek dolgozok éh? Hátul lakjak a putriban holtomiglan, és benézzen mindenki, aki erre jár? Volt egy kig spórom a bankban, meg egy kevés kölcsönt vettem fel, az építőmester meg jó kollégám, hát mondom, gyerünk. Ezt legalább nem veheti el tőlem senki. Még az isten se a magas égben! - N És keményen felmutatott az égbolt felhőtlen kékségébe. J •— Jani, ne vétkezz! — szólt rá a felesége. — Azt az ember sose tudja, hogy a gondviselés mit akar vele. Ami engem illet, megmondom, ahogy v van, nem tudnék ilyen biztos lenni a somomban. — Én tudok. Ki építette ezt a házat, mondd meg? Én! Nem is volt itt más, csak a kollégám, akit említettem. Mert én is odaálltam melléje, hordtam a téglát, a maltert, és amikor minden r ott volt a keze alatt, falaztam én is. ^ — Szó sincg róla — enyhült meg engedelmesen az asszony. — Nahát! Ebbe a teraszba, tisztelt uram, tizenhét mázsa vasat tettünk bele. A cementet nem ig számoltam, csak azt tudom, hogy nem győztem hordani a zsákokat. De ez most legalább örökös, fâ&r1 Lehajolt, begörbített mutatóujjával megkopogtatta a betont és diadalmasan nézett rám: — Mint az üveg! ■— Azóta az én uram nem jár sehova. Régente ő is elment kicsit kártyázni, vagy kuglizni a férfiakkal, mert megvoltak, ugyebár a barátai Most, tetszett látni, hiába is hívják. ; ,- — Itt érzem jól magam, ez az egész; — hagyta jóvá a mester. * r *,“• ‘ . P ersze, megdicsértem én is mindent, de nem sokáig maradtam. Az utca felől hatalmas porfelhő szállt, el kellett fordulni, s akkor az udvarmélyi kis házon akadt meg a tekintetem, amely úgy állt ott, mintha kifosztották volna. Ablakaiból hiányzott a muskátli, lugasa alól a füttyös kedvű mester. Az udvar kopáran, feldúitan terült el alattunk, mészfoltok és téglarakások tarkították. Mintha mindent feláldozott volna a suszter ezért az új házért, a teraszért, ahonnan estefelé és vasárnap délután úgy nézhet széjjel, mint a kapitány a hajó fedélzetéről. Ezért ne.m sajnált semmi áldozatot, ezért mondott le a kugliról, a kártyáról. a barátairól is. Úgy búcsúztam el tőle, hogy irigyeltem, s egyben sajnáltam iS. / 6« ■** «
