Tolna Megyei Népújság, 1976. május (26. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-09 / 109. szám
A Jámbor Kis János, aki 1802 nyarán költözött Kővágóőrsről Nemes- Dömölkre, gyakran átrándult a szomszéd Sömjénbe „jó lelkű s józan eszű” földesurához, s ugyancsak meglepődött, midőn őt „papírosok melleti” ta. lálta. „Midőn ez másodszor vagy harmadszor történt s « nyiredékeken verstöredékecs- kéket találtam: azt mondám rcefci nyájasan, hogy valamely különös léleknek kell nála látogatásokat tennie s kérdém tőle enyelegve, hogy talán versírással mulatja magát. O erre határozottan semmit sem jelelt...» 1776-1836 Berzsenyi Dániel „innepes”, a példaképként tisztelt Matthisson pedig „an* dalgó”. 1803 márciusában végre megoldódik a rejtély. Ismét el. hangzik a kérdés, „talán versek?”, mire Berzsenyi vonakodva megvalija, „igen is, néha tréfából efféle bolondsá. gokkal mulatja magát”. S nem sokkal később elhangzik Kis örök életű felkiáltása: „Oroszlánnak látom én itt körmeit!” A jelenet, amit Kis János emlékezéseiből ismerünk, teatrális, éppen úgy, mint a Berzsenyit búcsúztató Kölcsey fájdalmas szava: „Az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét meg. ítélni merész volt, s ki e merészséget oly felette drágán, Berzsenyi elhülésével fizette meg, ez ifjú — én valék.” Kölcsey tulajdonképpen megszépítette a valóságot, midőn csak Berzsenyi elhidegülé. sét fájlalta, mert jóval több volt ennél: rossz embernek, „kamuti szemű pimasznak” ne. vezte a felbőszült Berzsenyi a jószándékú recenzenst, aki „elidegeníti az írástól a leg. szebb lelkeket.” Kazinczy maga is fájdalommal nézte tanítványát, mintha már ekkor (1817-ben vagyunk!) nem tudná követni röptét, amire pe. dig ő tanította, s azt írja Mai- láth Jánosnak, hogy Kölcsey mindennel elégedetlen, az egész világgal. S egy szép hasonlat zárja a jellemzést, amit majd más formában Baudelaire versében hallunk harangozni: Szépen csengő harang, amely megrepedt. (Eine schön tönenede Glocke, die eine Spalt bekam.) Csak hát erről szó sem volt. Kölcsey harangszava ekkor is, később is tisztán csengett. Bér. zsenyinek pedig vele szemben sem lett volna szüksége védelmünkre. Kölcsey az arányo. kát vétette el, midőn azt hitte. hogy a Tudományos Gyűjtemény feladata „magas szempontú kritikának nyitni pályát”, holott a bontakozó iro. dalmi élet ekkor még alig bir- ta el a kritikát. Berzsenyi ezért találta „keménynek, fanyarnak, igazságtalannak”, mert az meg sem fordulhatott fejében, hogy a recenzens más irányból közeledik e „saját fényében ragyogó csillaghoz” (Kölcsey szavai). Ami felróható Kölcseynek: nem vette észre, hogy Berzse. nyi hibáival, képzavaraival együtt teljes világ, zárt egy. ség, külön mozgásrendszer, amelyre még az eszményképnek vallott Horatius ars poe. ticájának szabályai sem alkali mázhatok. Nyelv a nyelven belül” —; Paul Valéry megfogalmazása ez, s kevés költőre illik jobban, mint Berzsenyire. Tuda. tosan teremti meg saját nyelvi világát, amit „cifra ideálisnak” nevez, s vele szemben Horatius „nyájas”, Kis János A jelzők meglehetősen önkényesek, de Berzsenyi két eszményképe is elmosódik ver. seiben, mert inkább a forma, a nem egyszer mesterkélt anti- kizálás emlékeztet Horatiusra, Matthissont (1761—1831) pedig legföljebb egy-egy hangulat idézi. Berzsenyi izzó kohójában minden átalakul, új értei, met kap, a köznapi fordulatnak is szinte kozmikus hót. teret teremt, s szavára mintha az egész természet megmozdulna. A kor megrázó szellemi élménye a Herder-jóslat a ma. gyarság közeli pusztulásáról, amit jelentős munkájának, a (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit) : Gondolatok az emberiség tör. ténetének filozófiájához címűnek IV. részében fogalmazott meg (XVI. fejezet). „Romlásnak indult hajdan erős magyar!” — visszhangzanak a baljóslatú szavak, már egészen korán, mert ez a vers, az el. sők között volt két másikkal, A reggel és a Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás cíművel együtt azok közül, amiket átadott Kis Jánosnak, kérve, „mondja meg, ha mehetek-e valamire”, Valójában elég szűk körben mozog, s már az első három vers kijelölj világa határait. De micsoda világ ez! „Lebegj körültem, Mennyei, óh lebegj” — kiált Küprishez, s - tudjuk, a görög szerelemistennőt nem a kor kötelezőnek érzett költői játékszabálya kényszeríti a versbe, hanem Berzsenyi mindent valóságnak érző képzelete, mely nem ismer határokat. FölS-ajzilag sem. Sömjén, majd Nikla a világa, s nem megyéje, de birtoka határát is alig lépi át, mégis elébe terítve az egész világ, s egyforma biztonsággal lépked „a ro- mános Tempe” völgyében vagy „a laurus-erdők szent homályin”, ismeri „Deukale- don fennen uralkodó hullámait" és a „koronás Albion ár* boczit”. mert „a poétái kitétel mennél poétaibb. annál kényesebb” — figyelmeztet Berzsenyi. Egyéb, ként „elférne még, a prózában is” — teszi hozzá a kifejezés magyarázatában, de tudjuk, hogy valójában nem férne el a prózában, ezeket a lávaként ömlő sorokat csak Berzsenyi képes hitelesíteni. Ö sem min- dig. A versei első kiadásában tesnek haï. s megítélésénél va- megjelent A reggel címűben lóban óvatosan kell eljárni, ilyen strófa is előfordul: A pacsirta hangicsálva repdes, Vig örömét zengve kiönti, A kis fecske * elefánt örvendez, S a feljövő napot köszönti, Zúg immár Boreás a Kemenes fölött. Zordon fergetegek rejtik el a napot, nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik, s minden bús telelésre dőlt. Hatalmas lélegzetvétellel in. Berzsenyi képzetének tájaihoz dúl a vers, s akj a Kemenes ah0l örökké zúg a Boreás. s vagy a jelentékteien Eág-hegy mindig hófuvatok fedik az valóságát keresi a vers mo. , " . „ . gött, kénytelen visszatérni onásra nőtt Ság-hegyet. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak. S ez már átvezet Berzsenyi költészetének egyik feltűnő eleméhez, személyességéhez. Tudjuk, nem volt társaságbeli ember, várva várt pesti útja is csalódást okozott a hű barátoknak, s talán neki magának is. Vitkovics leveléből (Kazinczyhoz, 1813. június 29.) ismerjük a részleteket: „Hel- meczy sehová sem tudta bevezetni, mert mindenütt szabadkozott. Vgy tett három esztendő alatt is”. Három esz. tendő előtt más js történt, épp Vitkoviccsal, aki boldogan borult Berzsenyi nyakába és megcsókolta. Berzsenyi mosolyogva csak ennyit mondott: „Megengedjen az úr, pipa van a számban, nem csókolhatom meg”. De a visszahúzódó, szótlan költő, aki csak Bihari muzsikájára tudott fölengedni, ver. seiben tulajdonképpen mindig magáról beszél, mintha csak itt tudná elmondani, amit egész életében elhallgatott. „Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom” (A közelítő tél); partra szállottam. Levőmön vitorlám” (Osztályrészem), „Láttami”, „Látta Choét andalgó szivem” (Chloé) ; „Miért rettegsz kebelemben, Miért? félénk leányka?” (Egy szilaj leánykához); — s az idézeteket bármeddig folytat, hatnánk: Berzsenyi mindig magára vonatkoztatott világából szól hozzánk, s az egyes szám. első személynek néha a vocativus (megszólító mód) erejével is hangsúlyt ad. „Barátom! a gonosz czakó (divat, jamúlt szó: gólya) megcsalt téged” (Kazinczy Ferenchez), „Mailáth! poétád éneke leng feléd” (Gróf Mailáth Jánoshoz), „Emmi! nékem sem fedi szívemet jég” (Emmihez). „Czenczim! repül az élet” (Czenczihez —, ahol a felkiál. tójel is nyomatékot ad a megszólításnak, s személyes üggyé változtatja a verset. S a megszólított egyszerre belekerül Berzsenyi öntörvé. nyű világába, ahol minden más értéket és formát kap. így lesz a szelíd biedermeier hangulatot árasztó Dukai Ta. kács Judit „ömledő dala” „az ihletett szív s nyílt ész láng* igéje”, s a vers egyszerre kitágul. a szeretett Dudi mögött az emberiség egész múltja rémlik föl: De azért ne mosolyogjunk! A nehezen mozgó sorok elle, nére az első pillanatban mesterkéltnek ható kép a teljes világot sejteti, földrajzilag is, mert Berzsenyi számára minden ismeret egyben a birtoklást is jelenti, s minden be. épíil versébe, egyszerien, utá- nozhatatlanul. Csak így ért. hetjük meg, hogy a füredi kút, a „dicső forrás” aeglei balzsamot önt veséjére, amit „Japet fiának sássá dula”. De épp eb. ben a versben figyelhető meg versépítő módszere: az antik elemek fölsorolása után személyes ügyeiről kezd beszélni meghitt tudósítássá lesz a vers, melyből megtudjuk, hogy Füreden lelte Vajkit, „az édes őszt”, Kisfaludyt, „a téti szelíd éneklőt”, Pázmándi Hor. véth Endrét, „a szép lelkű nemes magyart”, Vörösmarty versenytársát. A görög világ, a mitologikus emlék szelíd idillbe megy át, s ez már a másik Berzsenyi, aki oly meg. hatóan búcsúzik Kemenesaljától, s „elestvéledvén” az egyik legszebb magyar versben számol be csendes életéről, a Le. véltöredékben. Nem sokat írt, élete máso. dik feléhez érve mintha mindent elmondott volna. Azért ne tulajdonítsuk ezt kizárólag a Kölcsey-recenziónak, csak az utókor varrt mindent a feltétlenül jószándékú kritikus nyakába. Egyébként is olyan di. csőségben és elismerésben volt része, mint kortársai közül kevésnek. Kazinczy mindvégig sokra becsülte, akinek ítéletét pedig „úgy nézte, mint egy egész nemzetnek szavát”. Virág is, a pesti triász is hódolattal tekintett rá, s Kölcsey, aki iránt oly olthatatlan eL BERZSENYI DÁNIEL: lenszenvet érzett, Igaz, még a recenzió előtt, azt írta Kazin- czynak: „Ha oly nagy volnék, mint Virág és Berzsenyi!" (1811. dec, 6.). A világi dicsőség sem kerülte el: 1811-ben, — tehát még versei megjelenése előtt, amikor munkássága csak az írók magánügye volt — költői érdemeiért Somogy megye táblabírájává nevezték ki. Prónay Sándor pedig a rendek előtt „a magyar Parnasszus díszeként” üdvözölte. Azt az elégtételt Is megkap, ta, hogy a keszthelyi gróf, a helikoni ünnepségek rendező, je, adósa lehetett, s Keszthe. lyen vagy Pesten egyaránt otthonosan mozoghatott volna. De 1809-ben azt írja Kazinczy, nak: „Érzem egész semmiségemet és csüggedek" Egyre jobban elnehezült, a vers is hűtlen lett hozzá. A Mailáthnak írt ódában (1830) váratlanul még magasra csap költészete, de ekkor már csak elméleti kérdések foglalkoztat, ják, Poétái Harmonistikát ír, a versformákról, a kritikáról értekezik, s Széchenyi hatásá. ra á mezei szorgalomról készít terjedelmes tanulmányt Élete utolsó éveiben az a terv foglalkoztatta, hogy fölhagy a gazdálkodással és Bu. dára költözik, de ebből sem lett semmi. 1836. február 24-ln „a testén eszémtő kór teljesen erőt revén rajta, életét kioltotta” —, mint Döbrentei írta. „Zord énekes” — mondta róla áhítattal Tóth Árpád, Juhász Gyula pedig így kiáltott fel: „Ki itt a költő és magyar, ha ő nem?” CSÄNYI LÁSZLÓ Mit veszte a föld durva gyermeke, Hogy a teremtő legbecsesb alakját. Kinek kezébe szívünk adva van. Játéka kénye rabjává aláztat Itt vagyunk Berzsenyi műhelyében, ahol minden szónak titkos értelme és a mindensé- get szólító vonzata van, a me. lankólia a sötét erdők vadonját idézi, a puszta vár omladékáit, ahol „mágust erővel” bájol el a halvány hold és a gótikus fal. S a Kölcsey ál. tál kifogásolt kép: „Más az Atridák ragyogó dagályát tarka pórázon mosolyogva nyögje” — ebben a felfokozott értékrendben szinte természeOsztályrészem Partra szállottam. Levonom vitorlám. A szelek mérgét nemesen kiálltam. Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben Izzada orcám. Béke már részem: lekötöm hajómat. Semmi tündérkép soha fel nem oldja. Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe A heves ifjúit Bár nem oly gazdag mezeim határa, Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissza, S nem ragyog szentelt ligetek homályin Tiburi forrás: Van kies szőlőm, van arany kalásszal Biztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet? Vessen a végzet, valamerre tetszik, , Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem; Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre1 Csak te légy vélem, te szelíd Camoenal Itt is áldást hint kezed életemre, S a vadon tájék kiderült virány lesz Gyenge dalodra. Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szere csen homokra: Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, Itt hűves ernyőd.
