Tolna Megyei Népújság, 1976. május (26. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-30 / 127. szám
Bizakodó asszony szegény A závodj asszony a pótkocsit rakja. Tegnap bekeverte a műtrágyát, ahogy az agronómus eligazította, szép halomba szórta. Reggel melléállították a pótkocsit és Erős Lázárné nagy lapátjával rakni kezdte a konyhasóhoz hasonlóan nehéz műtrágyát a pótkocsira. Az első kocsinál segítői voltak, a két asszony azonban elment a traktorral, Erősné egyedül maradt. Nézze, mj négy községből álltunk egybe. Négy gyönge téesz. A domboldalon szép sorjába rakták a különféle hatóanyagú zsákos műtrágyát: a karbami- dot, a pétisót, a kombit. A domb lejtősebb részére az került, amit zsák nélkül hoztak. Az egyik zsákhalom tövében van az Öltöző, az étkező: szatyorban az ebéd, rajta a „bejáró ruha”, azaz amelyiket reggel, munkába jövet viselt. Üveg víz is lapui az élelmiszer mellett. Ketten beszélünk. A szövetkezetről. — Mindig erről beszélünk. Tudja, a mi szövetkezetünk bem valami erős. Gyönge. Az elnökünk egyszer olyasmit mondott, hogy hátulról mi vagyunk a megyében az elsők. Azt is mondta a múltkor egy járási ember a gyűlésen, hogy gyönge adottságúak vagyunk. Nézzen csak körük — Tetőt lehetne mindegyik községre húzni, a dombok lennének a tartók. — Látja. így lehetne, akkor nem sütne ránk annyira a nap, nem áznánk. — Pedig most kellene az eső. — Elvetettünk mindent, időben. A kukorica már kel. Ekkora, ni — kisujj át mutatja —, a répát kiskacsáknak lehetne vágni, a búza térdig ér, a nyúl ha feláll benne, alig látszik. — Ismeri a gazdaságot? — Nem. Csak nagyjából. Nézze, mi négy községből álltunk egybe. Négy gyönge téesz. Tudom, hogy a búza szép, a kukorica is, a répa i6. A jószágok szintén. Dolgozunk, keresgetünk. — Kevés embert látni a határban. — Nem vagyunk sokan. így idősebb asszonyok, még néhá- nyan tesszük-vesszük. A fiata- labbja Bonyhádra jár. Üzembe. Bennünket mindig hívnak. — Asszonyok — mondja a brigádvezető — ma a műtrágyát szórják a kukorica alá. Tudjuk hogyan, elkezdtük. — Kukoricát? Azt mondta az előbb, hogy kikelt. — Ez másik. Másik táblán van, későbbi érésű. Azért, hogy Az elnökünk egyszer olyasmit mondott, hogy hátulról mi vagyunk a megyében az elsők. később is tudjuk betakarítani, ne egyszerre szakadjon a nyakunkra. Amikor ott lesz majd a répa is. — Munka mindig akad. — Sok is. A legfontosabb, hogy amikor dolgozni akarunk, van. Annyi, amennyi az esztéMostanában már a napján adják a pénzt. I kához kell. A napok száma az év folyamán összegyün. A múlt hónapban is. Tizenhét napot dolgoztam, ebből három fél nap volt. A házi munka is elkészült, a szövetkezetnek is eleget tettem. És hazavittem ezerkétszáz forintnál többet. — A gyárba járók biztos többet visznek a borítékban. — Többet? Nézze, én nem utazom minden hajnalban. Ha otthon dolog akad, csibével, jószággal, nincs probléma. Azt mondják az emberek, hogy az első igazi egybe évünk ez az idei lesz. És ez jobb lesz mint a többi. Tudja, volt amikor két- három napot is vártunk a pénzre, nem tudott a téesz fizetni, nem volt miből. Mostanában már a napján adják a pézt. Lehet, hogy az ősszel majd többet. Vagy jövőre lesz több? Azt mondja az elnökünk, meg a titkárunk, hogy asszonyok, dolgozzunk tisztességgel, meglesz a hasznunk. Maga elhiszi ? — El. Én elhiszem. — Látja, én is. PÄLKOVÄCS JENŐ Fotó: Gottvald K. Postáslevelek „Kedves, jó szüleimi Nagy örömhírt tudatok magukkal ezen soraimmal. Március elsejével fölvettek postásnak a szekszárdi Posta- hivatalba. Szép egyenruhát, sapkát, meg egy kürtöt kaptam — mer külső területekre hordom a leveleket. Szép hangja van. Ha belefújok, csak jönnek ki a csatári, baktai öregasszonyok A Hivatal Főnök Ur azt mondta, ha megbecsülöm. magam, nyugdíjas ember lehet belőlem. Jó sokat kell gyalogolnom, Szek- szárd nagyobb, mint a mi falunk. De a napszámosmunkánál könnyebb. Na, meg ne vegyék dicsekvésnek, de végül állami ember lettem. Zárom soraimat, s kívánok kedves szüleimnek jó egészséget, fiúk:” „Édes Mariskám! • Sajnos Húsvétra sem tudtam hazautazni. Nem engedett a munkám. Naponta százával hordom szét a SAS-os behívókat. Képzeld el, a múlt héten esküvőre kézbesítettem ki Ilyet a vőlegénynek. Mostanság bánom először, hogy postás lett belőlem. Valamikor régen az emberek messziről rám köszöntek, hogy mit hozott postás bácsi. Most meg bezárkóznak előlem, mintha végrehajtó lennék. Sose éreztem még ilyen nehéznek a nyakamban ezt a bőrtáskát...”. „öreg Barátom! Még egy év és úgy írhattam volna a megszólítást, hogy nyugdíjas társ. Te talán már ott, a szőlődben! észre sem veszed, hogy mennyire rohan az idő. Bizony hamarosan én is leteszem az egyenruhát. Képzeld el, múltkor az unokám azzal nyaggatott, hogy vajon hány kilométert gyalogoltam az elmúlt évek alatt a levelekkel. De ki tudná-e ezt számolni egy öreg postás? Igaz? Vittük a táskában az örömet, bánatot, ha esett, ha fújt. Látod, az ember így a munka vége felé k'shíján már szentimentálissá válik. Pedig ok talán nincs is rá. Ha reggel levélosztáskor bejönnél, szinte alig látnál már ismerős arcokat, itt vannak a helyünkön a fiatalok. Rendesek, szorgalmasak — csak kevesen vannak. Hiába, megkopott már a régi postásromaníi- ka. Meg a munka is egyre több. Ma közel ötször annyi küldeményt kézbesítek, mint sok évvel ezelőtt. Azért nem panaszkodom. Hisz mégsem kötik rám madzaggal a levelek mellett a csomagokat is, mint régen. Emlékszel? A lábaim fájnak. Persze melyik öreg postásnak nem? Tudod, bevallom, jólesik maid a pihenés. S akkor, talán majd nekünk is hoznak leveleket—” „Kedves nyugdíjas szaktársunk! Nagy szeretettel hívjuk meg arra a találkozóra, amelyet a szekszárdi Posta Hivatal, valamint a szakszervezettel együtt a Tambov és a Tye- reskova brigád szervez ez év május ... -ájj délután 3 órakor. Részvételére feltétlenül számítunk—” ötven nyugdíjas kapott ilyen levelet a szekszárdi postahivataltól. GYŐRI VARGA GYÖRGY Tervezés - engedménnyel K önnyű akkor tervezni, amikor a lehetséges és a szükséges fedi egymást. Ilyen esetben csupán a lépések sorrendjét, összhangját, szervezettségét kell megteremtenie — akár termelésről, akár másról legyen szó — a programnak. Igen ám, de ahogyan mondani szokás, más az elmélet és más a gyakorlat. Ez utóbbi ugyanis ritkán kínál ilyesfajta egyezőséget, annál sűrűbben mutatja fel lehetséges és szükséges különbözőségét. A tervezés emiatt legtöbbször ésszerű kompromisszumra kényszerül. A termékszerkezet korszerűsítésének szükségessége vitathatatlan. Ebből azonban korántsem következik, hogy mindenütt és mindenben rövid idő alatt lehetséges is, mivel a haladásnak feltételei vannak. Utalhatunk itt az új technikai eszközökre, a termelékenyebb technológiákra, a munkaerő képzettségének fokára, de arra is, hogy mekkora piaca nyílik az új terméknek. E feltételek híján ábrándkergetés a termékváltás .menetének tervezése, de a realitások talaján marad akkor, ha ésszerű kompromisszumra alapoz. Egyebek mellett arra, hogy a meglevő technika hatásfoka javítható pótlólagos automatizálással, s a termékújdonság ne a nemzetközi élvonalat testesítse meg, hanem érje be a korábbinál fejlettebbel s így tovább. A tervezőknek napról napra szembe kell nézniük ilyesfajta — a kifejezés rossz csengésétől mentes — megalkuvással, mégis, rös- telkedéssel vegyes magyarázkodással mentik azt, amit tesznek. Feltételezhetően azért, mert ügy érzik, a tervezőknek mindenféle engedmény nélkül illenék fölrajzolnia a holnapot. Gyors sikerrel, nagy piaccal kecsegtető termékek, technológiák seregét fölvonultatva, csökkenő ráfordításokat ígérve. Óhajtani természetesen sok mindent lehet, s kívánalmakban nem szűkölködnek sehol sem. Az óhajok tervbe foglalása, a szükséges és a lehetséges összevetésének elhagyása olyan tervet eredményez, mely megszületése pillanatában végrehajthatatlan, azaz kudarcra ítélt. Ez azonban sajnos, csak a végrehajtáskor derül ki, akkor azután kezdődik a lázas kapkodás, a tol- dozás, foldozás, egyik meg másik részlet átalakítása; nem fedezve fel, hogy az egész rossz, s nem a rész. Félbe maradt épületek, hónapokig kicsomagolatlanul álló gépek, a várt eredmény felét nyújtó technológiák, nehezen eladható termékek tanúskodnak arról, hogy az adott helyen elsikkadt az ésszerű kompromisszum. Helyette ki-ki „megálmodta”, mit szeretne, mi lenne a jó, s nekiláttak a gyakorlati megvalósításnak, s futottak mindaddig nagy lendülettel, míg az objektív körülmények ki nem mondták a megálljt. Kezdetben úgy menekültek az engedmények elismerésétől, hogy abban bíztak, amiben nem szabad: a véletlenben, a szerencsében. Most, mivel beütött a baj, már kaphatók lennének az engedményekre, ám késő, mert félkész, félig elrontott ügyek rendbetétele mindig jóval nehezebb, mint az előzetes, a realitások alapján történő útkeresés. Az ötödik ötéves terv minden tekintetben a korábbinál szigorúbb gazdasági, gazdálkodási feltételeket szabott meg. Az a tény például, hogy az ipar termelő állóeszközeinek állománya csak lassúbb mértékben növekedhet, mint a megelőző középtávú tervidőszakban, már a tervezők mozgásterét is meghatározza. A befektetések ésszerűsége mellett azt is vizsgálniuk kell, hogy a meglevő gépek, berendezések mi módon működtethetők jobban, nagyobb eredménnyel. Bizonyos, hogy e vizsgálódás során engedményekre kényszerülnek, de: végrehajtható programot tesznek le az asztalra! Nincs olyan közösség, mely ne akarna eredményeket elérni, mely lemondana a siker, a társadalmi elismertség kívánságáról. A törekvések értéke, megítélése azon. ban nem attól függ, hogy e törekvések hordozói mit szeretnének elérni, hanem attól, mit érhetnek el! A vállalati gondok tetemes része a mellőzött vagy éppen elutasított kompromisszumok következménye. Annak az alaptalan kivagyiságnak a szülötte, hogy ugorjunk fejest a mélyvízbe, s ha kiúszni nem tudunk, akkor kimentenek. A társadalom nyúl ilyenkor — anyagi és más eszközeivel — a mélyvízben kétségbeesetten kalimpálok után, s partra húzza őket. Csakhogy most már eljött annak az ideje, hogy e megmentő azt kérdje: úszni miért nem tanultak meg? Miért hánytak fittyet a figyelmeztető táblára! S végül, de nem utolsó sorban: meddig akarják e képtelen mutatványt ismételgetni? Mészáros Ottó \
