Tolna Megyei Népújság, 1976. május (26. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-28 / 125. szám
Közművelődésünk kérdései Realitások és a művelődéspolitika A z MSZMP politikája — immár két évtized tényei és fejlődése bizonyítja — a társadalmi élet minden területén kiállta az idő, a történelem próbáját. Ez főképpen e politika lenini elméleti alapjainak, elviségének, következetességének köszönhető. Ha például a XI. kongresz- szus dokumentumait összevetjük a 18—20 évvel ezelőttiekkel, akkor szembetűnő az elvek azonossága, amelyhez hozzá tartozik a világhelyzethez, a világhelyzethez, a hazai fejlődéshez való alkalmazkodás, a változó körülmények gondos figyelembevétele. Ez utóbbi miatt is joggal szoktuk mondani, hogy a párt mindig számol a valósággal, abból indul ki: tehát realizmus, realitás- érzék hatja át a politikát. Mindez a politika egészére érvényes, tehát egyaránt jellemzi például gazdasági és külpolitikánkat, a szövetségi vagy a művelődéspolitikát. Felmerülhet a kérdés: miképpen számolt a művelődés- politika a realitásokkal? Például — a közművelődési törekvésekben határozott fejlődés és változás látható. Immár három évtizede egységes célja a kibontakozott kulturális forradalomnak, hogy az egész művelődés ügyét a szocializmusért folyó harc szolgálatába állítsuk, hogy a gondolkodásban győzedelmeskedjék az új világnézet, hogy az életmód szocialista jellegűvé váljék. Az 50-es, 60-as években ezért a tömeges ismeretszerzésre, a művelődési lehetőségek megteremtésére esett a hangsúly. Később viszont — az 1974. márciusi KB-határozat nyomán — előtérbe kerültek olyan feladatok, amelyek a közösségi művelődés, a kisebb kollektívák, az önművelés, az érdeklődés és az ízlés, az életmódban testet öltő képzés és tanulás ügyét szolgálják. (Ezeket a különbségeket fejezte ki egyébként a népművelés szóhasználatáról a közművelődésre való áttérés is!) Ez a változás miben tükrözi a realitásérzéket? Abban, hogy időközben lényegesen megváltozott a társadalom szerkezete, arculata. A mezőgazdaság szocialista átalakítása révén egységes, fejlett termelőeszközökkel dolgozó tsz-parasztság alakult ki, teljesen megváltozott életvitellel. Lényegesen megnőtt és megerősödött a vezetőszerepet betöltő munkás- osztály. És az eredeti céloknak megfelelően lényegesen megnövekedtek a művelődés intézményi és egyéni lehetőségei, feltételei is. Talán elegendő csupán néhány adatra hivatkozni. 1950 és 1972 között a tanácsi és szakszervezeti könyvtárak száma 4333-ról 8720-ra szaporodott, a múzeumoké 62- ről 189-re. Csupán 1958 és 1972 között a kiadott könyvek 235 százalékra, példányszámuk 227 Százalékra emelkedett, a könyvtárak állománya megháromszorozódott. A televízióelőfizetők száma 1962-ben 0,3, napjainkban több mint 2,5 millió. Háromszor annyi könyvet vásárolt a lakosság 1972-ben, mint 1958-ban. Nos, e számokkal is tetten érhető változások számbavétele tette lehetővé, hogy a közművelődéspolitika újabb és magasabb követelményeket fogalmazzon meg, amelyek továbbra is tartalmazzák a folyamatos mennyiségi fejlesztés elemeit, ám nagy hangsúly int a minőségre, nagyobb, mint azelőtt bármikor. Ebben már a fejlett szocializmus építésének igénye fejeződik ki. Hasonlóképpen nyilvánul meg a realitásérzék a művészetpolitikában is. Itt persze még inkább számolni kell azokkal a sajátosságokkal, amelyek a művészi alkotás és a művészeti élet lényegéből, természetéből adódnak. E zért kíséri végig az MSZMP művészetpolitikai dokumentumait az a meggondolás, hogy stílusvitákba a párt nem szól bele. Ezért volt és maradt meghatározó elv, hogy a művészet irányítása elsődlegesen és főképpen az eszmei befolyásolás révén valósítható meg. Ezért törekszik a művészetpolitika arra, hogy — elismerve a haladó, de még nem marxista gondolati forrású alkotások lét jogát — a szocialista művészet élvezze a legnagyobb támogatást. Viszont ez a művészeti életen belül ideológiai vitákat tételez fel. Ebben nagy része van a marxista művészetkritikának, ám ezt úgy kell bonyolítanunk, hogy politikai szövetségeseinket (hisz a művészek döntő többsége ide tartozik !) ne távolítsuk, hanem világnézetben és politikai hovatartozásban is egyszerre közelítsük. A mindennapi életben ezek az elvek főképpen az alkotó- műhelyek (kiadók, színházak, szerkesztőségek, filmstúdiók, stb.) munkájában öltenek testet, ahol persze nemet is tudni kell mondani a döntések sorában, és teszik is ezt. Ám a művészeti viták és a kritika a nagy nyilvánosság előtt is folyik a rádió és a televízió adásaiban, a lapok és folyóiratok hasábjain, nemegyszer a művészetkedvelő közönség összejövetelein és szinte mindenütt az országban (gondoljunk egy-egy nagyszabású, tv-ben látott produkcióra) kis közösségekben, a családi és baráti körökben is. A közművelődés és a művé- szetpolitika közös nevezője az a szüntelen törekvés, hogy a művészetek és a tömegek közelebb kerüljenek egymáshoz. Nyilvánvaló, hogy bármilyen műalkotás értelmét az adja, ha közönségre talál, ha a befogadóban eszmei erkölcsi-emberi érték teremtőjévé válik, ha befolyást, hatást gyakorol, vagy a személyiség alakítása útján, vagy a kulturált szórakoztatás révén. U gyanez a szerepe a művészetnek a kulturális forradalom keretében is, határozottan szocialista tartalommal és rendeltetéssel. Ezért a kulturális vezetés mindent megtesz annak érdekében, hogy a művészet a legszélesebb felületen találkozzék a közönséggel. Erre használja fel a művészeti intézményeket és a közművelődés hálózatát, a rádiót és a televíziót, a személyes találkozások lehetőségeit. S így támaszt követelményt a művészet iránt is. Kádár János mondta legutóbbi kongresszusi referátumában a következőket: „Továbbra is biztosítjuk az alkotói szabadságot. Ugyanakkor a pártnak, a munkásállamnak jogában áll, hogy a művelő között társadalmi és művészeti értékük szerint válogasson. Az idők folyamán szükségszerűen változnak a kifejezési formák is, művészeinknek meg kell azonban érteniük, hogy a forradalom elsősorban nem a művészeti formákban, hanem a társadalomban megy végbe. Az alkotók azonosuljanak a néppel, a művészeti alkotások érthetően és valóban a népről, a néphez szóljanak, a szocializmust építő magyar nép életét, munkáját, harcát fejezzék ki.” • A művelődéspolitika két: ágáról ejtettünk szót, s abban főként az irányítást hangsúlyoztuk. Ez azonban mégsem a kevesek dolga. És a sokak beleszólása nem egyenlő csupán a részvétellel (tehát a közművelődés lehetőségeivel való éléssel, vagy a műélvezéssel) — bár ez sem kevés. Társadalmunk fejlettsége azt is igényli, hogy felelős gazdaként ne csak a gazdálkodás, a közigazgatás dolgaiba szóljunk bele, hanem a művelődés alakulásában is hallassuk szavunkat. A közművelődés valamennyiünk ügye, nélkülünk az adottságok csak puszta lehetőségek maradnak. A művészetnek pedig nemcsak „fogyasztói”, hanem „megrendelői”, „mecénásai” is az állampolgárok: igényeik megfogalmazásával, a valóság „közvetítésével” vehetne!: részt alakításában. A fórumok mindkettőre többnyire adottak — de élnünk is érdemes a lehetőségekkel. Füleki József 15, Pelageja fürgén lemosta a lisztesláda körül bepiszkolódott falat, egy új, nedves vesszőseprűvel végigszaladt a sütödén — máris ragyogott a padló —, rendet teremtett a munkaasztalon, és hirtelen az eszébe ötlött, vajon nem volt-e helytelen, hogy így nekirontott a lányának. Hiszen a lány jól-rosszul, mégiscsak egész nap dolgozik. A hőségben. Fülledt levegőben. És ami a legfőbb, Pe- lageja istentelenül zavarban volt a tiszt előtt — ebben a pillanatban jött vissza a férfi odakintről. Hát mit vétett neki ez a tiszt? Azt, hogy megmentette Pavelt a biztos haláltól? Vagy talán azt, hogy most is éppen fát fűrészelni segített neki? Pelageja egy szempillantás alatt átváltozott. — Alevtyinka — kérdezte kedvesen és mosolyogva — legalább megteáztattad a segítségedet? — Van is nekem időm teázni! Nem ülök karba tett kézzel... — Akár így, akár úgy, azért a segítőtársunkat meg kell itatni-etetni. Jaj, Alka, Alka! Lenne szíved ilyen időben kútvízen tartani a munkásokat... — Pelageja még szívélyesebben, még őszintébben mosolygott, aztán egykettőre kiruk- kpit: — Tedd oda a szamovárt, én meg szaladok friss vízért. Pelageja szeretett a sütödében teázni. Élete legkellemesebb pillanatai voltak, amikor kiszedte a kenyeret a kemencéből és leült a szamovár mellé. Nem a teafőző mellé — hanem a szamovár mellé. Hogy még a legsötétebb időkben is — télen — az asztalon süssön a nap. És hogy hallgassa a szamovár muzsikáját. Olykor vendégei is voltak a sütödében. Különösen régente. Ki mindenki be nem ugrott hozzá akkoriban! De — mi tagadás — ilyen szívesen látott vendége, mint a mostani, talán még sohasem volt. Jóképű. Művelt. És micsoda egy ördöngős fickó — a falon is átlát. Pelageja nem garasoskodott — két üveg fehér bort vett. Gondolta, a kiskatonáknak is legyen ünnepnapjuk. Megszolgálták: akkora kupac fát vágtak fel, hogy a tornácig ér. Meg aztán azt is tekintetbe kell venni : tartsd jól a főnököt is, de a segítőtársairól Se feledkezz meg. Pofonegyszerű — a beosztottak vezetik el az embert a főnök ajtajához. Szóval, a kopasz fiúknak odacsúsztatta a fiaskót. Csak úgy mentében — senki sem látta. De hogy ennek micsoda szeme van — ő látta. Alighogy az asszony betette a lábát a sütödébe a holmival, a tiszt máris megfenyegette az ujjá- val. — Ezt aztán már nem szabad, anyuska! Az én katonáimat nem kell itatni. Tréfásan, mosolyogva mondta, de úgy, hogy jól az eszébe vésse — többet nehogy dugdosson nekik. Pelageja pillanatok alatt kótyagos lett. Nem a bortól — két pohárral, nem is volt tele, ivott a társaság egészségére. A beszélgetéstől kótyagoso- dott meg. A világ minden adományánál jobban szerette az okos szót. Igaz ugyan, hogy nem volt nagyon tanult, de azért megértette a kort, amelyben élt. Látta például, hogy Pjotr Ivanovics mindig felül marad, egy életen át. De e mellett a sasszemű kópé mellett — így keresztelte el magában Pelageja. a dédelgetett Vla- gyikot (ő maga erősködött, hogy szólítsa csak a keresztnevén) — még Pjotr Ivanovics is elbújhat. Ez mindent tud, mindent látott, mindenütt járt, és ha beszélni kezd, szájtátva hallgatja az ember. Például, mit jelent az, hogy mindig „anyuská- nak” tiszteli? Ha az ember jól meggondolja, a leghétköznapibb szó. Nem is szebb, nem is csúnyább, mint bármely más. Az édeslánya azért hívja így, mert az édeslánya, de ha egy idegen férfi szólítja így — udvariasságból, illemből teszi. Amikor ez a férfi anyuskának szólítja, örömében megdobban a szíve. Azért, mert tisztel, becsül, becéz, és talán valamire céloz. A jövőre. Mert hát mi minden megesik az életben, talán később csakugyan anyuskának kell majd szólítania. Nem volna rossz, igazán nem, ha ilyen vöt kapna — gondolta Pelageja és a maga részéről kedveskedett, hízelgett, ahogy csak tudott. Alka meg... Mi történt Alkával? Mire gondolhat? Persze, senki se kívánja, hogy okosan és ravaszul csevegjen — az idővel megadatik, és még csak nem is mindenkinek —, de hát egy kislány nemcsak szavakkal tud hódítani. Hát a szeme? Hát az ajka mire való? Meg aztán itt van ez ruha. Pelageja majd megpukkadt amiatt a feslett, színehagyott pongyola miatt, amit Alka magára vett. Hogy is tehette — ugyanabban a rongyban, amiben az anyja sürög- forog a kemence körül! Vagy tán kódisok ők? Nem akad csinosabb ruha? Mutogatni kezdett a lányának — a szemével, a kezével, öltözz át, ne hozzál rám szégyent, vagy akkor inkább már vetkőzz neki. Meg akarsz sülni, hisz az imént még úgy mászkáltál, ahogy anyád világra hozott. Nem fogadott szót. Megmakacsolta magát, mint egy zabolátlan csikó. Csak dúlt-fúlt magában. Hát ilyen fából faragták az ő lányát. De ez még nem minden. A legotrombább ostobaságot éppen akkor követte el Alka, amikor Pelageja a szüleiről kezdett el beszélgetni Vlagyik- kal. Egyszerű beszélgetés. Ki-ki a tehetsége szerint. Pelageja azt gondolta, hogy ez legalább érdekelni fogja Alkát. Ehelyett mit csinált? Épp most kezdett él ásitozni. Majd meghalt az álmosságtól. Aztán még ennél is rosszabb következett: hirtelen talpra szökkent, le a pongyolával, és szó nélkül ki a folyosóra. Csevegjél csak, beszélgessél az udvarlómmal anyám, nekem nincs időm. Én futok fürödni. Pelageja úgy szégyellte magát a lánya miatt, hogy rá se mert nézni a tisztre. De úgy látszik, nagyon rosszul ismerte a mai fiatalokat. Vlagyik — egy perc se telt bele — maga is ügetett. Méghozzá nem is az ajtón futott ki, hanem az ablakon — már csak a lába kalimpál az ablak- párkányon. Mindent elfelejtett. Az anyját, az apját... Pelageja már nem is haragudott a lányára. Hogy is haragudhatna sokáig a fiatal kancájára, még ha meg is rúgta egy kicsit? Dohog az ember egy darabig, néha még meg is légy inti, de egy perc múlva már gyönyörködik benne: fut, csak úgy szedi a lábát, még a napsugár is vele szalad. Most már Pelageja is derűs mosollyal nézett ki a nyitott ablakon, és gyönyörködött a lányában. Szép lánya van. Dicsérni kell az ilyen lányt, nem szidni. Amoszovék, ha valaha is igazán emberek akarnak lenni, azt csakis Alkának köszönhetik majd. Az Alka szépségének. Ennek a makrancos kincsnek, aki után kirohant a tiszt. Pelageja ez alatt az egy hőnap alatt testben, lélekben megfiatalodott. Nem, nem, a haja nem nőtt ki újra. az arca nem pirult ki, de úgy érezte, mintha visszatért volna az ifjúsága. Mintha ő m«*-» is s-^elmes volna. Igen, ölelkezett, meg csókolózott Alka Vlagyik- kal (hogy is ne csókolózott volna egy ilyen derék fiúval, ha egyszer a falubelieknek is osztotta a kegyeit), Pelageja pedig nyugtalankodott. Annyira izgult, hogy izgalma még azon is túltett, amikor ő járt jegyben. Meg aztán mi volt az az izgalom ehhez mérten? Igaz, Pavei jó családból Való fiú volt (régente Amoszovék éltek a legjobban a faluban), de felénk. Mindjárt az asszonyra bízta magát. (Folytatjuk.) 7
