Tolna Megyei Népújság, 1976. május (26. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-23 / 121. szám
< \ \ Illyés Gyuláról tíz percben K evés költő kezdte pályáját olyan tudatosan mint Illyés Gyula, s még kevesebbnek adatott meg, hogy ilyen egyenletesen, tisztán daloljon egy életen át. Mert nincs egyetlen sora sem, amit később meg kellett volna bánnia: a Nehéz föld pályakezdő költője félreérthetetlen programmal vágott neki életnek és irodalomnak. „Magányos testvérem, neked hozok szivszabadító üzenetet” — mondta magabiztosan, de ez az üzenet a szabadulás Ígérete is volt, mert a fiatal költő az elnyomott milliók nevében beszélt, példázva sorssal és szegénységgel, de példázva azt is, hogy Rácegres és Ozo- ra a szellem térképén azonos délkörön fekszik, mint Párizs. „Avégett, hogy közben verset függetlenül írhassak* — emlékezik vissza pályakezdő évei prózai munkáira, amikor tanulmány, bírálat még csak arra volt jó, mert „ebből akart megélni”. A vers volt az elsődleges, az igazi írói tett, minden csak ráadás, egy gazdag élet kiapadhatatlan termékenysége, a vers azonban az élet és a pálya csúcsa volt, s amit igazán fontosnak tartott, mindig versben fogalmazta meg, talán azért, hogy a kötött formával is növelje mondanivalója súlyát. De a korai versek szava gyakran érdes, rendszerint a rím cikornyáit is elveti, s maga is felsóhajt: Nem ily dalra készültem én sémi De hát milyen dalra? Illyés verseit olvasva élete képe rajzolódik elénk, naplószerű- en, szinte rekonstruálni tudjuk napjait, életének folyását De ez a szubjektív hang sem önmagáért van, az egyes szám első személy csak arra jó, hogy hitelesítse a tanú vallomását, mert a vers állandóan kitágul, általános érvényt kap. s ami az imént még csak tanúság volt, egyszerre példává emelkedik. Petőfit szokták vele kapcsolatban emlegetni, amit Illyés maga is elősegített, hisz kitűnő könyvet, pontosabban két könyvei írt Petőfiről, s tudatosan vállalta Petőfi örökségét. A fiatal költő verseiben azonban csak a kész politikai program emlékeztet erre, ahogy később is, a hang a XX. századé, s az is bizonyos, hogy a húszas évek Párizsának modern áramlatai elől sem akart kitérni. Szürrealista korszakának néhány verse idéz} ezt, de egészséges ösztöne egy pillanatra sem hagyta el, s mindig a vállalt feladat lebegett szeme előtt. Mozdul a föld, tőrve-zúzva', tengerként megindul nemsokára. Lépjetek a hite-bátor énekes nyomába. A Sarjúrendekben írja ezt, 1930-ban. Párizs után, a „történet-előtti kárban”, ahogy ezeket az éveket egyik remeklésében, A kacsalábon forgó várban nevezi. S közben világirodalom is, a szó teljes és való értelmében. Illyés költészetének csodája éppen az, hogy minden gyökerével a hazai földbe ereszkedik, de bárhol szántanak sorai — mint minden nagy lírában —, egyszerre fölemelkedik, s általános érvényt ad igazságának. Ez még mindig Rácegres, Ozora, vagy Tolna, szava is olyan, hogy bármelyik pusztai ember magáénak tudja, de ugyanezt az igazságot mondja oroszul vagy franciául is. Mert ennek a lírának már első pillanatra szembetűnő tulajdonsága igazságtartalma, szószerintiségé- ben is, de azzal is. hogy állandóan túlmutat önmagán, a valóságot mindig egy új valósággal teszi teljessé. Kérdez a sors még sokat, sokakat! Legyen elég szavunk — — írta a népi írók pörbefo- gásakor, s bármilyen idő jött, s bármilyen sors, mindig volt elég szava, mert mindig egy nép nevében, a nép igazságát adatott mondania. Ez a költészet, Arany Óta talán először, végleges szintézist tudott teremteni: haza és nagyvilág, népi ösztönzés és világirodalom, napi tennivaló és véglegesség türöződik benne, örök érvénnyel. Ha áttekintjük művei eddigi, szerencsére ma sem lezárt sorát, bősége elkápráztat Minden műfajból nem is egy mű homlokán látjuk a ma- radandóság jegyét: regények, tanulmányok, útirajzok, s egy sajátos, Illyés-i műfaj remeklései. mint a Puszták népe, vagy az Ebéd a kastélyban, amiket joggal számolunk a magyar próza csúcsteljesítményei közé. És versek, mindenekelőtt versek, átfonva az életet mindenütt jelenvalóan, soha nem látott gazdagságban. Egy keveset idézett verses naplójában, a Tizenkét nap Bulgáriában címűben, maga vall arról a kényszerről, ami verssé varázsol mindent, még azt is. amit eredetileg prózában akart megfogalmazni. Hiába kér „száraz pontosságot, megbízható adatott” a műfaj és az olvasó, Ha költészet lesz csak egy sor adat, száz vastag könyvnél szebb és — igazabb! Illyés költészete ezt az igazabb igazságot keresi és tárja fel, s ars poeticája is ezt fogalmazza meg, öt sorba sűrítve egy élet gazdag prog^ ramját és nem múló érvényű tanulságát: Dolgozz, munkál). Á szép, a jó, a hasznos, mihelyt elkészül, az élethez áll. Minden jó mű egy-egy szabadságharcos. Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss, ne fogja a halált Visszatekintünk versei testes köteteire, s tudjuk, erősebbek, mint a hálák CSANT1 LÁSZLÓ (Elhangzott Horváth Ferencnek Illyés Gyula verseiből Összeállított előadó, estjén^ Bayer Bêlas Letét 1. Végigolvasott könyvként hever sárguló lapjaival ' a múlt, (míg agyonnyálazott rejtekeit az analitika kikezdteJ 2. Hittük: (mint dadogó, dundi gyermek) Ciceró halott, szavaink hiába', s minek kontúrokat magfizika húzott, élünk itt a mában. 3. A Bölcsek Kövét nem kutatjuk, jövőnk nem a kártya, s bár fátyla menyasszonnyá nem teszi, eljegyezzük magunkat ásóra —■ kapára a tikok útját képzetünk vesézi, agyunk szavatolja hipotéziseink hitelét. 4. így élünk a múltat a jövővel fűző szervezett jelennek karjai közt szeretők, és nem vágyunk tapsot egy-egy nyaktörő kísérlet sikere után. ifj. Töttős Gábor: Dal, tavasz felé Szétmosta telünk vásznát rőt, sárga inakkal a nap. Fűszálak fölé, ha hajlok, mintha magamra borulnék, mintha terád. Cigányszemmel nézlekí új vagy, mint új tavaszok, mint zöldbe rezzent reggel. Fák feslő rügyű bőre: nyílik a szád. Faragó Vilmos: HIVATKOZÓK A hivatkozók sokan vannak. Itt és most csak arra vállalkozom, hogy magatartásuk közös jegyeit felvázoljam, meg arra — mert szeretném, ha a kedves olvasók jól értenék: kik is a hivatkozók —, hogy néhány jellegzetes típusukat felvillantsam. Mi a közös a hivatkozókban? Természetesen az. hogy hivatkoznak. Hogy cselekvésük indítékaiért is, következményeiért másra (más személyekre vagy kényszerű körülményekre) hárítják a felelősséget. Hogy széttárják a karjukat, s aztán kifelé mutatnak vele: vagy fölfelé vagy lefelé vagy hátra vagy előre, sohasem középpontjába annak a körnek, amely saját személyiségüket határolja. Hogy, tehát: nem vállalják önmagukat. Milyen típusaik vannak? Magamnak, házi használatra, kettőt választottam ki a sok közül: az álszentet és a cinikust. Milyen az álszent hivatkozó? Az álszent együttérez azzal, akinek bajt okozott. Az álszent együtt szenved a szenvedőkkel. Még a könnyei Üs hullanak, s mielőtt kifelé mutatna, néhányat a saját mellére is ver a kezével, látványosan, de enyhén, hogy ne fájjon. Az álszentnek a szíve szakad meg attól, hogy részegen összeverte a családját, s oly vádlón mutat a borosüvegre, mintha az kényszerítette volna: nézzen a fenekére. Az álszent könnyezve hivatkozik azokra, akiket összevert, ha becsap, elárul, meglop valakit, s mindezt szá- monkérik rajta: nekem családom van, kérem. Az álszent csupa megható dologra hivatkozik: beteg édesanyjára, akit ápolnia kell, ezért nincs ideje arra, hogy munkahelyén két szalmaszálat keresztbe tegyen. Nehéz gyerekkorára, amely feljogosítja, hogy saját gyermekei életét is elrontsa. Vagy az emberiségre. Az emberiség a legszentebb dolog rá aztán igazán lehet hivatkozni, akkor is, ha ellene vétkezünk, akkor is, ha csak az emberies. ség ellen. De lehet hivatkozni az írott tízparancsolatra, ha megsértettük az íratlan parancsokat. Lehet ugyanezt megfordítani is. Lehet erkölcsi normává — tehát hivatkozási alappá — avatni saját erkölcstelenségünket, és istenre hivatkozva máglyán elégetni azt, altiról fennen állítjuk, hogy ugyanezen isten földi képmása: az embert. Az álszent hivatkozó, rendkívül találékony. És ami nagyon hozzá tartozik jellemrajzához: ön. ámító is. Hajlamos arra, hogy elhiggye saját hivatkozásait, mert ő földi fölmentést kíván, szüksége van tehát a hitre, hogy amit hivatkozásul kitalált, az létezik is. önszuggesz- tiós erőfeszítései szinte beleoldják az álszent hivatkozót saját hivatkozásai tárgyába, így veszíti el teljesen önmagát, s még akkor sem találja meg, amikor jót cselekedett, tehát büszkén hivatkozhatna önszemélyére is: már csak egy misztifikált borosüveget talál, egy fantom-édesanyát és -családot, egy szeszélyes hatalommá képzelgett emberiséget, istent. Az álszent hivatkozó tehát vallást teremt, mert minden vallás — akár tételes, akár nem — az ember önfeladása és átkölcsönzése egy elidegenült hatalommá növesztett tárgyba, személybe, fogalomba. Van ezért valami tragikus is (néha tragikomikus is) ebben a típusban; némely képviselőitől a rokonszenvün- ket is alig tudjuk megtagadni. E " s milyen a cinikus hivatkozó? Az bizonyos, hogy benne semmi tragikus nincs, s hogy ro- konszenvünket a típug bármelyik képviselőjétől könnyű megtagadnunk. A cinikus hivatkozó tudja, hogy hivatkozásai üresek, s önmagát egy pillanatig sem igyekszik meggyőzni az ellenkezőjéről. A cinikus hivatkozó nem ver a mellére, nincsenek könnyei, nem hisz abban, amit mond (noha meggyőzően mondja), és nem alapít vallást, hiszen ő sem vállalja ugyan magát, de fel sem oldja hivatkozása tárgyában. Csak elbújik mögötte. A cinikus hivatkozó nem végzi el a dolgát ég elbújik az „objektív nehézségek” mögé. Lusta felemelni a kagylót, vagy csak felnyúlni a polcra és elbújik a „hiánycikk” nevű találmány mögé. Nincs kedve segíteni rajtunk, ezért elbújik „a szabály, az szabály” formulája mögé. Embertelenül bánik velünk, de ha panaszkodunk, fölfelé mutogat; ő csak utasítást hajtott végre. Figyelmetlenül hajtja végre az utasítást, vagy túlbuzgón, hogy előnyöket szerezzen, de megköveteli, hogy másokra haragudjunk ezért „rájuk”, „azokra”, „ott”. Ö eszköz, egy eszköznek pedig nincs felelőssége, különösen erkölcsi felelőssége nincs. Elhallgatja az igazságot, leha- zudja a csillagokat az égről, lágereket tervez, ártatlanokat ítél el, gázkamrát kezel, „pa- cifikál”. Mit akarhatunk tőle? Mindent parancsra tesz. Ezért nem is számít rokonszenvünk-. re. H ogy melyik típus a veszedelmesebb, az álszent hivatkozóké vagy a cinikus hivatkozóké? Nem szabad különbségtevő választ adnunk. Egyenlő haraggal kell elutasítanunk őket, és egyenlő erővel kell védekeznünk mindkét magatartásváltozat ellen, hisz nemcsak kívülről fenyegetnek bennünket. A kísértés, hogy hivatkozzunk, állandóan ott ólálkodik körülöttünk. Mert hivatkozni köny. nyű. És sokkal nehezebb a világ előtt megállnunk úgy, hogy karunkkal ne kifelé mutassunk, hanem befelé, középpontjába annak a körnek, amely saját személyiségünket határolja. Pedig csak ez a magatartás tisztességes: vállalni önmagunkat.
