Tolna Megyei Népújság, 1976. április (26. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
R ita kedves és szép volt, mint minden fiatal, nyílt és kedélyes német lány, Rita kitűnő kiejtéssel beszélt németül — mint minden igazi társalkodó, kivel ott találkoztam, • hisz anyanyelvén csevegett, s gondja volt mindemellett az „idegen” nyelvi és értésbeli korlátáira is. Mi kellene több egy ismeretekre szomjazó, kalauz és iránytű nélküli magyar fiatalnak? Rita mindenhez értett, lettlégyen az sörgyári palackozógép vagy a Zwinger belső termei. S volt még egy nagy előnye: kitartó barát volt (s aki ismerője e külföldi barátságoknak, tudja értékelni ezt az előnyt), nem kellett kon- kurrenciával számolnom, s eljuthattam csak tervezettnek hitt helyekre is — Rita segítségévek Idegenvezető volt és barát, s „mellékesre” még csak nem is gondoltunk, éppen az előbbiek miatt (pedig — valljuk meg — az a bizonyos, honfitársaink hazai emlékezetében élő „könnyűszer” nem minden csáb és veszély nélküli.) Egyszóval: felmérhetetlenül sokat jelentett segítsége. Drezda napverte tetőcsillogását, a Prager Strasse betonmezők között nyíló oázisát Rita jelenléte is üdítette. A szomszédos Radeberg, híres sörével kedvező apropót kínált a csavargással elegyített élményekre, autóbusztúrára, hisz közel feküdt az elbai Firenzéhez, meredek lejtők szegélyezte, fenyők közoontozta szerpentinek után. Radeberg kisváros, ma is az, aminek szánták építői. Hangulatában talán a mi Kőszegünkhöz hasonló. Egyik radebergi kirándulásunk a városszéli kis erdő felé vitt, ahol bájos kiskocsmák (Kneipék) találhatók, meg — ugyancsak jó szász-svájci szokás szerint, a „nagy” svájci példa nyomán — villanypásztor őrizte tarka tehenek legelésznek a dús, zöld gyepen. A fák csak ritkán törték át a kék ég derűjét, s mi betértünk a meséket idéző, hangulatos fogadóba. Nagy kockás ingű, vidáman iszogató csapatok közé kerültünk, a talpas poharak alátétéin számolatlanul gyűltek a pincér rótta jelek. Letelepedvén kávét rendeltünk, ez már önmagában is kihívás volt a Stammgastokkal szemben, de megkaptuk. Tejespohárhoz hasonló formájú bögrében szervírozta a német sörviszonyokhoz képest szokatlanul karcsú pincér. MegRITA kóstoltuk. Rita nyilván ilyenre, én viszont érthetően másra számítottam. Ha valaki még emlékszik a régi jó cikóriára, hát valami ahhoz hasonló, hosszú lére eresztett sötétbarna folyadék volt az, amit fintorok nélkül kellett volna elfogyasztanom. Persze nem ment. S ekkor jött a pincér. Őszintén megvallva aggódva figyeltem közeledtét; mellém lépett, s a világ legtermészetesebb hangján a fülembe duruzsolta: ha netán túl erősnek találnám, kész örömmel hoz egy kis vizet hozzá — gyengítésül... Ezek- után már meg sem lepődtem, mikor az igazi erősítésül rendelt konyak hozzáöntésekor minden tekintet a mi asztalunk felé irányult, először csak értetlenkedve,« majd oszló csodálkozással, végül egy hangos „ez igen!” — kiáltással. Pincérünk az elkövetkező tíz percben vagy ötszöjr fordult „magyar” italért. * A iután elhagytuk sikereink /y| színhelyét, Rita váratlanul megkérdezte, hogy meddig látjuk még egymást. Ez eddig fel sem merült bennünk, s most kicsit elszontyolodva a búcsú közeledtétől, a barátság — legalábbis egyelőre — véges mivoltától ballagtunk visszafelé. Megmondtam indulásunk időpontját. Rita — elfeledtem szólni termetéről —, arányosan és karcsún alacsony volt; fekete szeme mindig élénken és vidáman járt körbe, csodálkozva és rögtön befogadva a külvilág jeleit, ám ezúttal nem ragyogott. Hol volt már a német—magyar ifjúsági munkaakciók kérdése, hoi a Prager Strassén ólálkodó, lekötelezőén udvarias fényképészek hevülete, a könyváruház annyit csodált kirakatainak pompája... Közben — hangulatot tetézendő — eső és szél kerekedett, így hát végképp hazaindultunk. Rita a kerékpárját gyakorta magával hozta, így hamarabb hazaért, hisz nem Radebergben lakott, s ezúttal is maga mellett tolta csendesen. Beértünk a centrumba vezető útra, s ekkor Rita szeme váratlanul fölragyogott; letámasztotta biciklijét egy vakolatát hullató falhoz, s elővette kis noteszét: — Azért a címedet csak megadod ? — kérdezte, s várt. Hát persze, Rita — mondtam —, de mutasd csak az igazolványodat, én is adom a mágamét, így sokkal könnyebben boldogulunk. Rita ismét szatyrába nyúlt, kiemelte és fellapozta igazolványát, én a sajátomat, s kölcsönösen egymás iratainak tanulmányozásába mé- lyedtünk. Egyszerre is kiáltottunk föl: nem, ez lehetetlen! Rita személyi igazolványában ott feketéllett csúfondáros- ismerősen, meghökkentően és furcsán megnyugtatóan egy általam meglehetősen jól ismert név, saját vezetéknevem. Rita neve betűre egyezett saját egyetlennek hitt (önirónia!) családnevemmel. Rita odahajolt — most először mcsolyodott el a visszaút során — a kérdő tekintetemre megszólalt: — Nos, „testvérkém”, akkor hát kvittek vagyunk —, s hangja csilingelt. int annyi fiatal, mi sem tartottuk szükségesnek rögtön a személyi adatokkal kezdeni az ismerkedést. A barátság elfeledtette velünk az udvariasság hűvöshivatalos igényét. így éltünk át napokat, ő otthon, és idegenben; élményeket, melyek széppé teszik, s igazán tartalmassá a külhoni napokat. Ezért emlékeztem rá most is örömmel, kellemes gondolatokkal. Rita, vajon látlak-e még? Drescher Attila Filmjegyzet Gawein és a zöld lovag Ismét egy, az úgy látszik számlálhatatlan angol történelmi filmek sorából, és szokás szerint ez sem rossz. A briteknek elég változatos volt a történelmük tényekben és legendákban, hogy a filmíróknak ne okozzon problémát a témakeresés. A normannok óta ellenséget nem látott földjük pedig elég gazdag ép lovagvárakban, így a rendező és operatőr válogathat a színhelyek között, ta. lálhat fényképezésre érdemes tájakat. Meg is teszik, az angolok tudnak filmet készíteni. Gawein lovág végigüget a széles vászon kínálta összes lehetőségen, a legszebb (és pazar színekben fényképezett) tájakon. Megmászik annyi vártomyot, bástyát, falat, sziklát, sőt vízesést, amennyi egy hivatásos alpinistának is elég lenne; sőt még arra is marad ideje, hogy verekedjén karddal, bárddal, tőrrel, buzogánnyal, doronggal és puszta kézzel. Dobásai irigységet ébreszthetnének egy cselgáncs, bajnokban, a nézőkben pedig örömöt keltenek, élvezet lévén nézni, amikor mást vernek és nem bennünket, A sötétnek is nevezett középkorban vagyunk, amikor a lovagok kisipari módszerekkel öldökölték egymást és még a jósok se álmodtak a későbbi fejlődésről. A király (Athony Sharp) lovagjai testi-lelki elpotrohosodásán há- borog. Mivel a lelki hájasoknak akkor is a ruha tette az embert, szerencsére időben megjelenik egy talpig zöldbe öltözött misztikus lovag (Nigel Green), hogy lehetőséget adjon Gaweinnek (Murray Head) a férfierények, a bátorság, kitartás, hűség csillogtatására, sőt még a szerelemre is, a filmnek furcsa módon egyre inkább a vége felé megszépülő Linettel (Ciaran Madden). Nem történelmet látunk, hanem egy történelmi környezetben játszódó szép legendát, melynek végéről nem hiányzik az erkölcsi tanulság sem, melyet a gyöngébbek kedvéért narrátor mond el. A „Gawein és a zöld lovag” a maga műfajában jó film. Huszonnégy óra múlva ugyan biztosan elfeledjük, de másfél órányi időre szórakozást biztosít és ez sem ^°vés. O —S NYERGES ANDRÁS: Bármire Mire vágyódom? Haragodra1 Hangodra, melyben düh lobogna? Kedves szavadra. Sértettségre, Bármire, ami hozzám érne. Valamire! Amiben más van. Csak unott közönyöd ne lássam! Miért nem tudsz rám kiabálni? Emberségesebb volna bármi, mint e bosszús érdektelenség, ahogy nézel: mit akar ez még? Övöd magad: kín meg nem érint: Szép arcod sóbálvánnyá bénít. Mit akarsz? Befagyni magadba? Legyek arcod halotti maszkja? Olvasónapló Szultanmurat és a farkas Ajtmatov új Szultanmurat a hőse Csin- giz Ajtmatov új kisregényének (Korai darvak, Szovjet iroda, lom, 1976. 3. sz.). A tizenöt éves fiú életének alig néhány hónapját — rövid visszatekintésekkel — beszéli el, de ezek a hónapok sorsdöntők: szerelmes lesz, az iskolapadot a munkával cseréli föl. s életre- halálra meg kell küzdenie a rátámadó ordasokkal. Ajtmatov eddig ismert műveihez hasonlóan ez a mű is ragyogó költői alkotás. A hősi ének. az eposz és a ballada a szerkezeti mintája, mítoszok, legendák, mondák, népdalok és népmesék ékesítik építőkockáit, amelyeket a valóság gránittömbjeiből fejt ki. Ez a valóság — a kirgiz falu, az aul — már önmagában is színes és érdekes, azzá teszi a sajátságos táj, a kirgiz emberek életmódja, szokásai, nyelve, észjárása. Ennek a valóságnak lenyűgöző mélységű ismerete és pompás, érzékletes, költői ragyogású ábrázolása remekművé teszi Ajtmatov új kisregénye regényét. Hadd idézzek csak egy példát az érzékeltetésére, Szultanmprat és Mirzagul szerelmének ábrázolását. Ezt a hótiszta, szép szerelmet leheletfinoman. a serdü. lök lélektanának mélységes ismeretében ábrázolja Ajtmatov, a kirgiz folklór, erkölcs és életmód évezredes, máig ható, élet- és emberformáló hagyományai közé ágyazva. A legényke kínnal írt, mert érzelmeire nehezen szavakat találó, végül is egy népdal szép soraiban kicsúcsosodó levélben vallja meg szerelmét, s szívszorongva várja az egyre késő választ. Aztán egyszer a pataknál találkozik a kislány, nyal, aki már messziről rámosolyog. „Drágaságom!" — szakad ki belőle a boldogság, s a kezét nyújtva rohan, hogy átsegítse a még mindig szófián, de még egyre mosolygó kislányt a patakon. „Es ez a mosoly mindazt elmondta Szultanmuratnak, amit tudni szeretett volna.” Amikor a kislány elfogadta a fiú kinyújtott kezét. Szultanmurat meglepődve tapasztalta, hogy Mirzagulnak nemcsak a mosolya, a keze is beszédes: „Látod, itt vagyok — mondta a keze. — Úgy örülök!” Csodálatosan szép a mindenáron szavakat kereső kamasz és a hallgatag, de szerelmes mosolyú és örvendő kezű sül. dőlány jellemzése. Aki a levélre is a maga módján válaszol: nevük monogramjával hímzett kendőcskét ad a fiúnak. Testestől-lelkestől kirgiz ez a két fiatal, akik a ki- bomló szerelem egy életre szóló erős kötésével gazdagodva lépik át a felnőttkor küszöbét, de éppen ezért egyetemes érvényű magatartásuk sugallata: mindenütt a világon minden fiatalnak ilyen tisztán és ilyen szépen kellene megtennie az életnek ezt a sorsdöntő lépését, a párválasz, tást. Akkor bizonnyal szebb, tisztább, boldogabb lenne az élet a földön. Ilyen életteljes és egyetemes kisugárzású Szultanmurat másik két életfordulata is: munkába állása és kényszerű harca a munkáját és az életét veszélyeztető ordasokkal. A háború nehéz, a létminimumot is alig biztosító körül, ményei között különösen nehéz a munka is. Ajtmatov ragyogóan ábrázolja, hogy ezeken a nehézségeken csak a közösség egysége, ereje diadal, maskodhat. Az aul évezredes, erős népi közösség. S mert a nagy haza is igazi közösségi elveken épül, ezért tud minden fönntartás nélkül azonosulni vele. s a saját érdekeit is félretéve dolgozni és harcolni a nagyobb közösségért, a szocialista hazáért. Mert harcolni is kell. sajnos. Ordasok is vannak a vi. lágon, a kis haza és a nagy haza ellen támadók is. Szultan- muratot és négy társát az iskolapadból kiemelve szántani- vetni küldik az aultól távolra. Rablók támadják meg őket, elhajtják két lovukat. Szultán, murát utánuk nyargal, hogy feltartóztassa őket, míg segítség érkezik. A rablók rálőnek, a lovát találják. S ahogy Szultanmurat kétségbeesésében és fájdalmában zokogva borul a lóra, a vérszagra farkas közeledik az éjszakában. Parázsló szemmel köröz, aztán üvöltve készül ugrásra. Szultanmurat szíve rémülten kalapál, de nem veszti el a fejét. Lekap, ja lova kantárját, kötéllé sodorja, a nehéz acélzablát kívülre húzza. „Szultanmurat készenlétben állt. előrehajolt, s a zablát visszakézből csapásra emelte...” Ezzel a mondattal váratlanul véget ér a kisregény. Nem tudjuk, megküzd-e Szultanmurat a farkassal, azt sem, sikerül-e a lótolvaj ordasokat elfogni, s azt sem bizonyosan, legyőzik-e a nagy hazára támadt hatalmas, félelmetes or. dasokat. Mégsem hagy bizonytalanságban ez a befejezés. Bizonyosak vagyunk benne, hogy Szultanmurat agyonveri a farkast, hogy a kisebb közösség elbánik néhány ordasával, hogy a nagyobb közösség is legyűri á rátámadó fenevadakat. Mert az egész mű azt su. gallja: a tiszta és igaz emberek egységes közösségén nem győzhetnek az ordasok. Megrendítően szép, rövidségében is hatalmas alkotás Ajtmatov új műve. Megerősíti hitünket a szépben, a jóban és az igazban. Nem csekély tett ez ma, a reménytelenséget és a végromlást prófétáié művek tömkelegé közepette. Ajtmatov a fiának, Aszkar- nak, ajánlotta ezt a könyvét. Szebb ajándékot talán nem is kaphat fiú az apjától, mint egy csodálatosan szép írásban azt a tanítást, hogy minden kín és szenvedés, az ordasok fenyegetése ellenére is az élet szép, az emberek jók és élni nagyszerű. HOMORÓDI JÓZSEF
