Tolna Megyei Népújság, 1976. április (26. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
Fekete Gyula: Emlék és tanulság (Visszanézés a földosztásra) 1945. VONAT TETE JEN kevés a kapaszkodó; leginkább amiatt kényelmetlen így az utazás. Bár nem minden vagon tetején kevés. Attól függ, milyen a szellőzőnyílások kiképzése. Olyik valóságos kis kémény, annak a szomszédságában a legbiztonságosabb ülőhelyet foglalni. Ha fagy miatt csúszós a tető, akkor különösen ajánlatos úgy elhelyezkedni, hogy legyen valami kapaszkodó az ember keze ügyében. A mozdonyvezetők ugyan óvatosabbak indításnál is, fékezésnél is, de azért nem árt, ha az utas maga is óvatos. A virtuskodók menet közben is mászkálnak, persze. Nem mintha másutt kényelmesebb ülés esnék a tetőn, vagy nem vágna olyan élesen ászéi. Csak hát bizonyítani kell bátorságukat, s hogy bizonygassák, folyton keresztülmászkálnak rajtunk. Nagyobb vész nincs, mert a tetőre szorult utasok többsége jól ismeri a vonalat, s végigvisszhangzik a kiáltozás — Vigyázat! Hé!... Vigyázni! —, ha felüljáró közeleg vagy netán alagút, ilyenkor elfekszik az utazóközönség a tetőn, minél laposabban fekszik, pedig ülve is maradhatna éppen; megfigyeltem, hogy ülve sem magasabb az ember a mozdony kéményénél. Az biztos hogy a vonat tetején kényelmesebb volt az utazás, mint a tehervagon lépcsőjén fekve. A vagon alá be- hajló, hosszú, keskeny lépcsőn csak feküdni lehetett, esetleg órákig ugyanúgy feküdni, s ugyanúgy kapaszkodni. Elgémberedett karizmaiban nem bízhatott sokáig az ember, hosszabb utazásra oda kellett szíjazza magát a lépcső tarcó- vasához. MINDEZEKET nem azért emlegetem, hogy adjunk hálát a sorsnak, ha ma a személyvagon belsejében utazhatunk. Olykor kényelmetlenül, de ugye mégsem a lépcsőhöz szíjazva és nem a tetőn. Bizonygatni sem akarom ezzel, mennyit fejlődött, a háború pusztításait kiheverve, tömeg- közlekedésünk. Nyilvánvalóan nem fejlődött annyit, ameny- nyit az igények, a szükségletek — sőt: a lehetőségek — mércéje szerint fejlődnie kellett volna. Csupán azt bogoz- gatom ezúttal — betársulva a jubileumi szapora emlékezésekbe —, mitől volt olyan derűs kedvem, jó közérzetem a vonat tetején. De még a tehervagon lépcsőjéhez szíjazva is. NEM MINDENKINEK VOLT jókedve. Bár tülekedés, civódás sem igen fordult elő, legalább is nem a tetőn. Húsvétkor meg éppenséggel Kedélyes hangulatban utaztunk, erre határozottan emlékszem. Április elsejére esett ugyanis húsvét — vagy a vasárnap vagy a hétfő —, még locsolkodásra is sor került, és a tető közönsége mind összetartott, hogyan lehetne a felkapaszkodókkal április bolondját járatni. Mármost: csak a megszépítő messzeségnek tulajdonítsam, hogy ilyen derűs színekben maradt meg ez az emlék? Lehetséges az, hogy eredetiben nem volt. derűs? Hiszen — eredetiben — tele voltam gondokkal, aggodalmakkal azokban a hetekben. Óriási felelősség szakadt a Vállamra, a szó szoros értelmében történelmi felelősség: ezeréves pér ítéletvégrehajtójának éreztem magam, mint szülőmegyémben a nagybirtokok felosztásáért, a földreform gyors végrehajtásáért felelős „miniszteri biztos”. PECSÉTES ÍRÁST kaptam a debreceni kormánytól és százötven hadipengőt — ami megfelelt akkor 30—40 mai forintnak —, s néhány köteg- gel a frissen nyomott 600-as rendeletből a megye (ha jól emlékszem) 220 helységében kifüggesztésre. Majd később a szerveződő magyar katonaság járművet is bocsátott a rendelkezésemre: egy öregecske katonai biciklit. Sem azelőtt, sem azóta, együttvéve sem ragasztottam annyi defektet, mint azokban a hetekben: kétségkívül kényelmesebbre sikerült egyszer-egyszer az utazás a vonat tetején, mint azon a megátalkodott járművön. Élettapasztalatot, emberismeretet, szervezőképességet viszont senki sem dugott a vászontarisznyámba, s találgatom utólag, mi mindent kapkodhattam el, a feladat nagyságához képest bizony túlságosan is fiatalon. Mégis megnyugtat, hogy eleve nem mozdíthattam többet hátra, mint előre, mert ezt az ügyet akkor csak rosszindulattal lehetett volna hátramozdítani. Mint mindent, ami egy-egy gátszakadásnál a történelem fősodrába kerül. Március 19-én — egyetlen nap alatt — a megye összes településeire eljutott a rendelet plakátja, többnyire gyalogfutárok hordták ki a járási székhelyekről Négy nap múlva már az első karókat levertük, és annak a 190 ezer holdnak a jóval nagyobbik része, mely a megyében felosztásra került — a tavasz nyíltával még szántatlan, megmunkálat- lan földek —, pár hónappal később már új gazdájának termett. gZÜKSÉCTELEN volna bizonygatnom, hogy ebben a rendkívül gyors és rendkívül eredményes munkában elhanyagolhatóan kevés része volt annak a próbálatlan, szelever- di fiatalembernek, aki a lomha, csökönyös kincstári biciklin ide-oda tekergeti a tágas megyében, és árokparton, gumiragasztással töltött annyi szép, drága időt. Történelmi időt. Még szerencse, hogy nem tőle függött a siker, s nem a kezdetleges közigazgatáson, nem akkurátus, okleveles mérnökökön, és — tanú vagyok rá — még csak nem is a debreceni kormányon. Hetek alatt kibontakozott egy nép érett nagykorúsága, egyénisége ebben a társadalom legmélyéig kavargó forradalomban. De hol rejtőzködött évtizedeken át a?, emberek forradalmi igazságérzete? Hogyan fejlődhetett ki egyáltalán ilyen szilárddá, egységessé? Hiszen nyilvánvalóan nem az ellenforradalmi 25 esztendő iskolái, nem a sajtója, nem programbeszédei, prédikációi nevelték ki bennük, sőt épp azok ellenében nevelődött. S im, egyszerre a felszínre tört — igaz, nem a saját erejéből, mert a szovjet hadsereg söpörte el a gátakat, mégis úgy valahogy tört a felszínre, ellenállhatatlanul, mint a történelmi parasztháborúkban. Rendhagyó eset volt, minden előzőkhöz képest. Történészek és írók sokszor megrajzolták már a kaszát, vasvillát, fütyköst ragadó, igazságtevő népet, ám a magyar történelemben csak ekkor az egyszer fordult elő — és a világtörténelemben is igen-igen ritkán —, hogy maga a nép kasza és fütykös helyett teljhatalommal tollat, papirost, mérőláncot ragad, példátlanul teljes, példátlanul közvetlen demokratizmussal. Majd befogja a maradék lovat, tehenet az ekébe, vagy ha az nincs, hát egy szál ásóval esik neki a földnek, s így — tollal, mérőlánccal, ásóval felfegyverkezve — vívja meg régóta esedékes forradalmát Aki ennek a nagy élménynek cselekvő részese volt, sohasem felejti. BÉKÉSCSABÁN a földosztók emlékülésének részvevőiből csak úgy sugárzott a felparázsló közös élmeny, „mintha csak tegnap történi volna”. Az a közös élmény, amikor hetek-hónapok alatt százezrek tanulták meg a közvetlen demokráciában maguktól — olykor a maguk kárán — azt, amire soha, senki nem tanította őket; a tettek felelősségét. Közös az élmény, az élettapasztalat az emlékezés milliónyi ember szívós, hozzáértő, találékony és áldozatos földosztó munkájáról. Nagy László: Tavaszi dal Pártom, te kardos angyalom öledben én sem alhatom tüzes csikódat ellopom kényesek kertjét tipratom Nem kötöztök le gazdagok foszló aranyos madzagok szegények fejét emelem ballagj utánam szerelem Oly undok ma a búsulás mint sötét csuha- hurcolás és oly szép ma az öröm mint leányokon a piros ing Németh János kiállítása A Műcsarnokban megnyílt Németh János Mun. kácsy-díjas keramikusmű. vész kiállítása. Képünk a művész egyik kerámiaszobrát ábrázolja. * Hatszáz év üzenete A budai várpalotában most nyílt meg az a kiállítás, mely a közelmúltban feltárt gótikus szobrokat mutatja be. Képünk az egyik lovag szobrát ábrázolja. Cserhát József: Alszik a szarvas Tiszta szívű ember volt, aki viszonylag lassan ért olyan tiszta szavú költővé, mint amilyennek a halála után majdnem hét évvel (!) meg. jelent válogatás bizonyítja. Pályatársai között szinte egyedülálló módon vonakodott attól, hogy örökké csiszolt verseiből egy kötetre valót egybegyűjtsön. Számlálha- tatlan beszélgetésre emlékszem a Veszprém megyei lap szerkesztőségében, amikor olykor kérve, máskor veszekedve igyekeztünk erre rábeszélni, de ő egy-egy legyintéssel mindig kitért előlünk. Ma már senki sem tudja megmondani, hogy a szívéből jött alkotásokkal való elkerülhetetlen „házalástól” való idegenkedés munkált-e benne, vagy az önmagával sosem elégedett igazi, mindig különbet akaró művész tiszteletre méltó gátlása — és ez talán felesleges is. Cserhát Jóska (sokunknak mindörökre az ma. rád) érzékeny, finom lelkű ember volt. A Szabolcsból jött egykori cselédgyerek küzdelmes. nehéz élete igazán nem volt alkalmas arra, hogy ezt az érzékenységet csökkentse. „Mert most, hogy alszik, álma magva kelt ki. Kóró álmodja így, hogy ő virág, a nyomorék, ki alva elfelejti, hogy ökle nincs! Ha bántják, visszavág.n Nagyon ritkán vágott visz- sza a hántásokra, pedig volt bennük része elég. Elismerés, ben már kevesebb. pedig mennyire tudott a legkisebbnek is örülni! A megvei kitüntetéseket sokszor érdemük, nél kevésbé jegyzik áz irodalom korántsem mindig biztos értékítéletü „piacán.” Ta-- núja voltam, hogy mennyire boldoggá tette, amikor a Veszprém megye alapította Batsányi-díjat elsőként neki juttatták. A nyilvánosságot számára akkoriban a megyei lap jól szerkesztett irodalmi rovata, néhány folyóirat — elsősorban a Jelenkor — és egy-két antológia jelentette. Számos verse jelent meg a mj lapunk hasábjain is. „Ti mondjátok meg, mit csináljak? Tegnap a számat szétfeszítette. • beleköpött egy fiatal állat. »No most mi lesz? — idéztek engem, akik szerettek. — Bátyám — így szólt az egyik — hallgass rám, maradj csak veszteg!" így szólt belőle a keserűség a „Biztatás másoknak és magamnak” című versben. A „Három kívánság” kísérteties jóslatában pedig így: „Nem mondom én ma senkinek, hogy füstöt bodorintva ismerje meg, miért verek ötven nikotin-szeget ijedt szívembe naponta.” Utolsó versét, melynek a fátumszerű „Alvás előtt” címet adta, bulgáriai útja előtt írhatta:' „Most egy kicsit messzebb. re megyek, összegubancolt életemet kibontani.” Nem sikerült. Visszaúton, 1969. augusztus 6-án éjjel két órakor, a bukaresti gyorsvonaton vitte el nikotin-szegektől felsebzett szíve, ötvenkét éves volt. ORDAS IVÁN (
