Tolna Megyei Népújság, 1976. március (26. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-28 / 75. szám
Illés Endre: Fiatal lány fekete szemüveggel A JEU DE PAUME a Tuileriák kertjében áll, a Concorde tér és a Rue de Rivoli sarkán. Termeit délelőtt tízkor nyitják, délután ötkor zárják, A belépőjegy ára egy frank. Itt láthatók Manet és Monet, Renoir és Degas, Van Gogh, Cézanne, Pissarro és a többiek festményei, a nagy .impresszionista ragyogás. A fiatal lány a Jeu de Paume termeiben sétálgat -r- csupa ilyen cím között: Gyümölcsöskert, virágzó fákkal — Lila csokor, piros legyezővel — Erdő, napfényben — Nyári rét, pipacsokkal. Ö maga is beállhatna a festmények közé: Fiatal lány fekete napszemüveggel. De kezdjük talán az elején— Milyen tökéletesen megfogalmazták Párizst a költői, iroi, festői, zeneszerzői, szobrászai — egyetlen város sem dicsekedhetiK ennyi szerelmi vallomással és leleplezéssel. Már nem is tudom miért — valamelyik este a Rue de Rivoli fényeiből betértem egy mellékutcába, innen a következőbe, majd a keresztutcába; és egyszerre egy másik Párizsba kerültem, ez már nem sugárút volt, kirakatsor, kocsik áradása, székesegyház és királyi paloták méltósága, nem a kivilágított Concorde tér tachikardias érverése — ez vá. ratlanul levegőtlenség volt, igazi szegénység, bármerre fordultam, kegyetlen, leplezetlen zsúfoltság. Egy másik Párizs, idegen Párizs. Idegen? Csak az utcatáblára kellett pillantanom — és már nem volt idegen. Rue des Rosiers — és már hallottam az Apollinaire-verset: A bús kivándorlók közül néhányan végül itt maradnak — A Rue des Rosiers vagy a Rue des Écouf- fes szűk odvain szerényen megtapadnak — És gyakran látom este őket, levegőznek kint a házak mellett — Mint a sakktáblák bábui, csak néha lépnek egvet-egyet. Radnóti Miklós fordította így, ilyen híven. szépen. „Mint a sakktáblák bábui” —- kitörölhetetlen kép. És Proust. Csak rövid heteim vannak itt Párizsban, de nemcsak a tereivel, szökőkútjaival, utcáival, diadalíveivel társalgók — az embereiről is tudok valamit. Például ez a pimasz, gőgös, kegyetlenül szép kislány, itt a Champs-Élysées alján, a szökőutaknál és pázsitnál... hisz ez Gilberte, Swann és Odette kislánya a nagy, prousti regényfolyamból. Az a Gilberte, akit a kisfiú Marcel oly reménytelenül kísérgetett és szeretett ugyanitt, a fényben, a szökőkutak porzásában. És a Luxembourg kertben, a langyos és ragyogó alkonyat- ban, idősebb férfi ül egy pádon egy korosabb hölggyel. Jobban odanézek és megismerem őket: Bergeret úr Zoé nénjével. Még Anatole France mutatott be nekik. Uj lakásukról beszélgetnek, a férfi sóhajtozva emlegeti az ötödik emeletet. Lift nincs. De ideje, hogy visszatérjünk a Jeu de Paume-ba, a magányosan sétáló, fekete szemüveges, fiatal lányhoz Karcsú, magas lány. Citromsárga selyemkosztüm, fekete haj, fekete cipő, feketével szegélyezett gobelin táska. De a sok feketeség között legfeketébb a szemüvege. ÍGY SZEMÜVEGESTÜL sodródik teremről teremre, majd a földszintről fel az emeletre. Néhányan megnézik, utánafordulnak, néhány pillanatig furcsállva, csodálkozva figyelik. Ugyan mit láthat ez a lány Manet kékjeiből és zöldjeiből, Cézanne harsogó csendéleteiből, Renoir asszonyainak világító bőréből, Gauguin tragikus pirosából és bar. nájából, Sisley és Pissarro vakító halványkékjéből? Csak nem attól fél, hogy ez a sok könnyű szín és fény valóban élvakítja? Nincs felelet. A lány konokul ragaszkodik fekete szemüvegéhez. Hosz- szan álldogál Degas táncosnői előtt, majd Monet egyik kerti jeleneténél. Hogy mégis mit láthat a sötét üvegen átszűrve a tavaszi fényekből? Titok. . Úgy látszik, mégis izgatja az embereket, mert valaki rászól: — Vegye már le azt a fekete szemüveget! A lány kissé oldalt fordul, végigméri az idegent, aki megzavarta. Előbb gondolkodik, hogy feleljen-e? Majd néhány szótagot mégis megkockáztat. Lustán, közömbösen kérdi: — Miért? Fiatál férfi az, aki ilyen tapintatlanul rászólt. Rosszul beszél franciául, a kiejtése el. árulja, hogy holland vagy német. A közelünkben állnak, hallom a meginduló párbeszéd kardpengéinek csattogását — Miért? Miért — bosszankodik a férfi. — Mert maga éppen azt nem látja, amit itt érdemes látni. A lány elfordul, mintha nem is érdekelné a férfi. — Mire gondol? — Hát a színekre! Aj impresszionisták színeire! — És ha engem más érdekel? — Ugyan ml lehet az a más, ami magát érdekli? — Elég, ha én tudom. Körülbelül így beszélgetnek. A lány lusta, álmos, tökéletes franciasággal. És a férfit már nemcsak a fekete szemüveg izgatja — úgy látom: a lány is. A férfi támad: — Ha beteg a szeme, miért jött ide? — Kinek beteg a szeme? — A magáé. A lány már nem a Monet- vásznat nézi. A fekete szemüveg most teljesen a férfi felé fordul, rászegeződik, jó ideig így marad. Majd a lány — mintha csak levetkőznék —leemeli a fekete szemüveget. Meleg fényű, barna, egészséges szeme van. Egy ideig fürdeti a fényben, nézi a férfit, hallgat. És már megint rajta a fekete szemüveg. — Bocsásson meg... Csak látni akartam a szemét... — mondja végül kissé szemtelenül a férfi. — Már megbocsátottam — feleli a nő. Hogyan folytatódott a párbeszéd? Nem tudom. Gauguin képeihez értünk. Ök továbbmentek. Később a Rue de Rivoli egyik teraszán láttam kettejüket, kettesben. Ebédeltek. A férfi éppen a lány szemüvegét próbálgatta. Négy vagy őt nap múlva ismét felmentem a Jeu de Paume termeibe. Ismerőseinket a legnagyobb tömegben is hamar megtaláljuk. A sárga- kosztümös lány megint csak itt sétáltatja fekete szemüvegét. És .ekkor végre megismertem. Emlékeznek még Maupassant novellájára? A fiatal csinos nő temetőben, gyászruhában, idegen sírok előtt álldogálva ismerkedik arra sétáló férfiakkal, akik megszánják a gyenge, fiatal nőt, hazakísérik lakására. Majd ott maradnak. Ö volt. A ruhája sárga, de a szemüvege fekete. Feltűnően feIGEN, ö VOLT, Maupassant hősnőjének dédunokája. A temetőből egyenesen ide sétált, a Jeu de Paume-ba. És már ott volt mellette az új férfi. Akit megint a fekete szemüveg ejtett meg. Már az impresszionista festők tudták, milyen hatásos a fekete szín, ha erősen, harsányan belehúzzák a sárgákba és pirosakba. Milyen jól megfogalmazták az írói Párizst. Egy-egy pillanatát. a sakktáblán egy-egy bábuját Erich Kästner; A fizikus Harminc évvel ezelőtt még dörögtek a fegyverek Németország szívében és elvétve a ja. páni szigeteken, de a katonai szakértők már pontosan tudták, hogy a győzelem a nagyha. talmak kezében van, s véget ér a II. világ, háború. Amikor az első amerikai atombombát előállították, az amerikai kongresszus szélső- jobboldala javasolta, hogy ha többet nem is, de legalább egyetlen atombombát dobjanak le élő településre, ezáltal az ellenfelet megfélemlíthetnék. s „egyúttal” kipróbálnák embereken az atombomba hatását. A szélső- jobboldaliak javaslatuktól nem álltak el, sőt. már erélyesen követelték az atombomba be. vetését. Mivel a vita feszültté vált, felállt doktor Robert Oppenheimer amerikai atomkutató, a demokrata párt vezetőségi tagja és megmagyarázta világosan, érthetően az atomfegyver rettenetes kihatását, majd kifejtette, hogy annak bevetése teljesen indokolatlan és törvénytelen, hiszen a háborúnak nélküle is vége lesz napok múlva. Egyébként — tette hozzá az atomkutató —, mi, amerikaiak is kanhatunk egy atombombát, mert ki tudja. válasza hol. kinek a birtokában van még. Nem tartom például kizártnak, hogy partnerünk, a Szov. jetunió is rendelkezik vele, s ha netán ott, az ő területükön óhajtanák kipróbálni bizonyos amerikai szakértők... könnyen visszaüthetne a dolog. A felszólaló szavai után síri csend lett a teremben. A kongresszus elnöke végre megtörte a csendet. Sápadtan felállt és erőltetett nyegleséggel ezt kérdezte: — És ön szerint Oppenheimer űr, egy esetlegesen ellenünk használt atomfegyverrel szemben, mi amerikaiak, rendelkezünk-e valamiféle eszközzel, amellyel megvédhetnénk magunkat? Az atomkutató Oppenheimer ismét felállt, végignézett a teremben ülőkön, aztán a szélső- jobboldal felé fordulva nyomatékkai ezt mondta: — Igen, elnök úr, igen, uraim! Mi, ameri. kaiak is rendelkezünk ilyen eszközzel. Ilyen eszköz csak egy van a világon. Ez az eszköz pedig: a B É K E ! (Dénes Géza fordítása) BELLA AHMADULlNAs Belép a lány Belép a lány. Tizennyolc éves. AH, — Hány esztendős? — Tizennyóc — válaszolja. Sokszög: térd meg könyék, arccsont meg áu, Felszeg ség, gőg és haj: szélverte boglya. Csoda az egész: hősi mód sovány J égő szeméből vitézi tűz árad, \ Es látom napcserzette homlokán a füzet fölé görnyedt éjszakákat. Tizennyóc — mondja újra. — Enyémet odahaza soha nem ért meg senki. De nem baj! Tudom, még költő lehet belőlemI — Sir, az arcát el se rejti, „ \ Szeretem, ahogy néz, sötét-vadul, s hogy fájásig mohó, s jólelkű mégis„ Mosolygok. Rég volt-e. hogy valahol így álltam én is, így beszéltem én i*f. ,, Búcsúzik. Siet. Nincs egy perce seme ki kell használni az időt sietve: t ' báját nem tudva, állni félszegen, \ tzomorkodni örömről mit se sejtvei (Rab Zsuzsa fordítása) Megjelent a Szovjet Irodalom márciusi íztmáMn . ....... ■ .......—in I F i lm jegyzet Zongora a levegőben és a házban Bacsó Péter hallotta, hogy Kocsis Zoltánt, világhírű ifjú zongoraművészünket feljelentették annak a háznak a lakói, ahol él. Csendháborítás miatt. A sikeres rendező alkotói fantáziáját megtermékenyítette ez a kis hírecske, alkalmasnak találván a témát arra, hogy emberi kicsinyességről, kis és 1 nagy célok közötti abszurd —és így nevetségessé váló *— ellentétekről, a lényeg és látszat szerepéről szólhasson. Minderről maga is nyilatkozott, sietve hozzátenni, hogy Kocsis Zoltánnak ezen túl semmi köze a történethez — tehát nem róla szól. A főszereplő kitalált figura, nagyon ifjú és nagyon tehetséges zongoraművész, aki egy új ház hatodik emeletén kapott lakást. Művészi érdemeire való tekintettel, és nem csekély részt azért, hogy zavartalanul gyakorolhasson. így is történik, mert Kicsi Dani zongoraművészt nem zavarja — jó ideig nem zavarja —, hogy az épületet keresztül- kasul bejáró, nappal és éjszaka felhangzó zenélés lakótársait idegesíti. Némelyiket olyan mértékig, hogy eljut önuralma és emberi tartása elvesztéséig. Persze, Bacsó filmje szatíra és ebből következően az állandóan tanácskozó, feljelentéseket fabrikáló és a művész szemetesvödrében turkáló lakók szánalommal és megvetéssel elegy nevetést keltenek a nézőben. (Ráadásul Bacsó használ olyan hatásfokozó eszközöket is, amelyeknek a „tiszta mondanivalóhoz” már nincs is közük.) Padlizsánt — az egyik lakó-főszereplőt — például azért is neveti a közönség, mert miközben kábítószert keres a művészfiúnál, lányát és nejét találja, mindkettőt félreérthetetlenül hiányos öltözékben. (Ne rémüljön meg az olvasó, aki a filmet nem látta, a két nő nem'egyszerre, csak egymás után — s egymás tudta nélkül — lett Kicsi Dani szeretője...) Itt szólhatunk a film egyik hiányosságáról: a figurák panoptikumszerűek, papirosképek, színesre festve, de egyéniség, háttér, tartalom nélkül. Kicsi Dánielről annyit tudunk, hogy a zene nagyon fontos számára és hogy kedveli az érzelmi előzmény nélküli szerelmeskedést, meg hogy művészemberhez képest kissé közömbös embertársai iránt. Ennyi információ után kissé meglepő, ' hogy kiderül róla, súlyos válságba sodorja egy koncert, amin az első sorokban csupa- osupa sznob lelkesedik. Ekkor jut el tudatáig az is, hogy lakótársait is zavarja, amiért is elhatározza, hogy többé nem ül zongorához. Végzetes döntését csakhamar feladja, s nem kis részben azért, mert lakótársai — váratlan fordulattal — hirtelen maguk kapacitálják a további gyakorlásra. Itt a vége, fuss el véle — gondolja az ember, de nem, a film folytatódik, a lakók ismét megunják a zongorát és elhatározzák, hogy Dánielt kifüstölik (a szó szoros értelmében) a házbóL Az épület kigyullad, Kicsi Dani kiugrik a hatodik emeletről, lakótársai feszítik a ponyvát. S ekkor mi történik? Az autóponyva gumiasztalként működik, Dani vidáman ugrál rajta. Ö ugrál, a lakótársak döbbenten figyelik, ő mosolyog, a többiek markolják a ponyvát. A néző pedig vonja le következtetéseit, e lendületes befejezés igazán nem teszi nehézzé. A Zongora a levegőben című filmről még annyit, hogy à szokásosnál nem volt sem sokkal hosszabb, sem sokkal rö4 videbb, mégis sokára ért véget. A másik megjegyzésem, hogy a Kocsis Zoltán feljelentéséről szóló hír mellett az is megjelent, hogy a koncertező művészek hangszigetelést készíttetnek lakásukban. Mert művészetük mindannyiónké, de a produkcióhoz vezető út: magánügyük. Ez egyúttal azt Is jelenti, hogy Bacsó alapszándékát, művészetpártoló mondanivalóját helyeselhetjük, de az ehhez választott koncepció — bizony elhibázott. virág —
