Tolna Megyei Népújság, 1976. március (26. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-28 / 75. szám
Nyolcvan éve született Gadányi Jenő G adányi Jenő, a XX. század magyar festészetének egyik legnagyobb egyénisége 1896. március 28-án — nyolcvan esztendővel ezelőtt — született Budapesten. Már fiatal korában meg. Ismerkedett a „Nyolcak’* művészcsoport tagjainak munkáival; Kemstok Károly, Márffy Ödön és a „Nyolcak” többi festőjének alkotásai, valamint Kassák Lajos tanulmányai, cikkei és folyóiratai — „A Tett” és a ..Ma” — nagy hatással voltak rá. Az első világháborúból sebesülten és maiáriától le- gyengüiten tért haza. Lel. épülése után beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főisaoiára — itt anyai nagybátyja: Vaszary János volt a tanítómestere. Gadányi évtizedek múlva is há. Iával, megbecsüléssel emlékezett vissza Vaszaryra: „Kultúrája, széles látóköre sokat lendített rajtam.” A fiatal művész 1927-ben elnyerte a KÚT (a Képzőművészek Uj Társasaga) ösztöndíját; ily módon lehetővé vált szamara, hogy eljusson Franciaországba. Párizsoan Cézanne, Gau- guin, Van Gogh, Matisse, Picasso. Dm., Braque Rouault munkai a reveiá- ció erejével hatoltak rá. Hazatérve részt vesz a fiatal avantgarue festők és szobrászok társulásának, az UiVIE-nek (Uj- Művészek Egyesülete) megalapítása, ban. Hogy megernetese biztosítva legyen, tanári állást vállalt egy tanonciskolában, „így ugyan nem szentelhettem egész időmet saját munkámnak, de megmenekültem a lélekölő anyagi gondoktól, s nem kellett meggyőződésemmel ellenkező képeket festenem, nem kellett magam áruba bocsáj tanom.” A művész a lassan kibontakozó. szüntelenül kereső, sokat vívódó, de életcéljuk megvalósítása felé konokul, eltökélten haladó alkotók fajtájához tartozott. Munkásságának kiteljesedése viszonylag későn — a 40-es és 50-es években — követ, kezett be. E két évtizedben érkezett el pályája csúcsára. Mint Pogány ö. Gábor írta róla: „Szinte észrevétlenül, csendben és cimbo- raságok nélkül nőtt legszámottevőbb mestereink kö. zé... ” Ebben az időszak, ban fogannak művészeté, nçk — s egyben az egész modern magyar piktúrának — olyan főművei, mint az Orgonák, a Zöld harmónia, a Vénusz, a Keresztre feszített Krisztus, a Nő kendermagos kakassal, a Látnok, a Balaton, a Kukoricaföld, a Múzsa és a Békásmegyeri táj című olaj- festmények, a Táj lovakkal című gobelin, egy sor friss, lendületes akvarell és egy rajzciklus Villon Nagy Tes. tamentumához. Gadányi munkáinak legtöbbje tájkép, csendélet és figurális mű. M unkái — amelyek hol derűs, optimisztikus hangulatot, hol komor, drámai érzelmeket fejeznek kj — a mester egyik szép szentenciáját illusztrálják: „Az igazi művész belső világa vulkanikus, nyughatatlan; tn ha. rokban és napsütésben vál. tozó.” Gadányj Jenő — korai műveinek egy kicsiny cső. portját leszámítva — természetelvű festő volt, azonban távol állott tőle az optikai látvány puszta regisztrálása vagy sivár reprodukálása. Á mpster — szemléletesen és világosan — így fogalmazta meg művészetének a külvilághoz való viszonyát: „A természetet tartom legfőbb tani. tómesteremnek... Mindig a természetből indulok ki, — a természet hozza mozgásba képzeletemet, indítja meg gondolataim sorát. Az alakítás során azonban szükségképpen elszakadok a közvetlen élménytől... i Képeimben a szemlélő ne akarja viszontlátni a tájat, a virágot, szóval a termé. szetet, »úgy, ahogy van-. Ën nem »lefestekmert mi értelme lenne halványabban megismételni azt, ami már van?.., Munkáim nem azonosak a, természet esetlegességével, mert — véleményem szerint — a mű formálásában és a természet világában külön-külön törvények érvényesek A művész a felszabadulás után egy darabig az Ipar- művészeti Főiskola profesz. szóra és az „Európai Iskoládnak. a művészi kifejezés új útjait kereső festők és szobrászok egyesületének tagja volt 'A dogmatikus kultúrpolitika éveiben — számos kiváló társával együtt — Gadányi is kiszorult a művészeti életből. Több esztendeig tartó mellőzés után 1957-ben nagy gyűjteményes kiállítása nyílt Budapesten, s tagja lett a Magyar Képzőművé. szék Szövetsége választmá• nyának is. A mester — aki hatvannégy éves korában, 1960- ban halt meg Budapesten — kapott ugyan ösztönzést, bátorítást a francia „Va- dak”-tól, a kubistáktól, az expresszionistáktól, a szürrealistáktól és az absztraktoktól, de nem szegődött sem egyik, sem másik iz. mus nyomdokaiba; nem lelünk utánérzést műveiben. H a helyét keressük az újabb magyar testé, szetben. akkor a francia piktúra, az École de Paris által inspirált, de mégis merőben önálló arculatú művészek — Rippl- Rónai, Vaszary, Czóbel Béla. Farkas István, Mattya- sovszky-Zsolnay László, Márffy. Frank Frigyes — imaginárius asztalánál lát. juk ülni Gadányi Jenőt, ' akit barátja, Berda József joggal nevezett „o formák és vibráló színek csodálatos költőjének”. DÉVÉNYI IVAN " " ' ‘ ........O lvadás Chiovini Ferenc olajfestménye, Bárdos! Németh János: t Anyaszerelem Anyánkat úgy becézi a dal, hogy felnevelő dajka, ki édes csókkal indított első útraTejet és könnyet adott, kimosta kisded ingünk, féltett a folyó mellett, erős volt óvó szárnya. Védett a naptól, széltől, szerelmes nem szeret úgyf, ahogy ő anya-szívvel aggódott annyi bajban. S amire örömet lelt, könnyedén odahagytuk, könnyezve intett búcsútS 1 hűség a hűtlenségbenMa már a nehéz útban úgy látjuk könnyes arcáig ragyog a messzeségben, , akár egy fénylő csillagTISZTELTEM és tisztelem ma is az egyszerű emberek gyűjtögető nemes szenvedélyét, de hadd tegyem hozzá rögtön: harmincesztendős országjárásom során a gyűtőge- tők két típusával ismerkedtem meg. Az egyik — kevés szót akarok erről ejteni — az önző, zsugori, harácsoló típus, aki féltve őrzi összegyűjtögetett, vélt, vagy valódi kincsét: pipatóriumot, pénzérméket, lámpákat, kolompokat, csengőket, elfelejtett régi szerszámokat, faragott botokat, leveleket, megsárgult iratokat, stb. és csak hosszas rimánkodásra hajlandó megmutatni az érdeklődőknek. De akad olyan is, mint például a hajdúdorogi, aki állítólag igen sok ritka, régi iratokat őriz, ám ridegen elzárkózik attól, hogy valaki beletekintsen. Ismertem olyan gyűjtögetőt is, akit milliomosnak véltek a faluban, mert örökké arról beszélt, mennyit is ér egy-egy megszerzett, de aztán soha többé nem látható tárgya. Amikor meghalt, minden a rokonság martaléka lett, çzéthurcoltâk, elkótyavetyélték. Mit ér akkor a gyűjtemény, ha a közösségnek nincs haszna belőle? Beszéljünk azonban inkább a gyűjtögetők másik típusáról, az olyan emberekről, mint Sárospatakon Jónás bácsiék, akik boldogan mutatják meg csodálatos színű tányérok százait. Pitvaruk, konyhájuk, valóságos kis múzeum. Esztendőkkel ezelőtt Heves községben meglátogattam Rozr Bába Mihály: (Sy ü jtogetök gonyí István aranydiplomás, nyugdíjas igazgató-tanítót, aki magyar-történelem szakos tanári diplomával akkor éppen a nehezen tanuló, nehéz körülmények között élő gyerekeket tanította betűvetésre. Az iskolalátogatás után elkísért Hegedűs Béla barátjához, a talán négy elemi ' osztályt végzett kosárfonóhoz, aki rozoga házában döbbenetes mennyiségű muzeális értékű anyagot gyűjtögetett össze az elmúlt hat évtized alatt. Mind, mind Árpád Heves nevű vitéze által telepített Heves község területén, határában rejtőzött — mutatott körbe a kőbaltákra, a szarmata, avar, szkíta hamvvedrekre, sarkantyúkra, kardokra, csatabárdokra, láncos buzogányokra, török pisztolyokra. De az öreg kosárfonó megőrizte palatábláját, régi iskolai könyveit is, összegyűjtötte a környék népviseletének legszebb ruhadarabjait: szoknyákat, rékliket, mellényeket, főkötőket, lajbikat. Az előszoba- konyha-pitvarban fából faragott szúette szobrok, díszes szekrények, a falon a meny- nyezetig népi díszítésű tányérok százai tanúskodnak gyűjtögető szenvedélyéről. A cifra nyelű ostornak, faragott botoknak, kolompoknak, cseréppipáknak, stb. számát sem tudta. HEGEDŰS BÉLA nyugdíjas kosárfonó, szakembereket megszégyenítően tájékozódott az elmúlt évezredek, évszázadok történetében, mert a napi munkája mellett, gyűjtögetés közben szüntelenül tanult Egyetlen vágya volt mindig, hogy holta után ne kallódjon el gyűjteménye. Hosszú harc után teljesült kívánsága, a község vezetői múzeumot építtettek, ahol Béla bácsi az őr — őrizője, gondozója saját gyűjteményének a falumúzeumban. Sokszor megkísértették: százasokat, ezreseket ígértek egy-egy becsesebb tárgyért, de soha egyetlen egytől sem vált meg, pedig akkor még nem tudta, hogy gyűjteménye a község múzeumának alapja lesz, vagy még pontosabban: nem tudta, hogy ő lesz Heves község Falumúzeumának megalapítója. Nem vált meg értékes tárgyaitól akkor sem, amikor magyar és külföldi múzeológusok pénzzel és némi hírnévvel kecsegtették. Még egy történetet szeretnék elmondani a közösségi érdeket szem előtt tartó gyűjtőkről, akiknek az a vágyuk, hogy gyűjteményüket mások is szemlélhessék, hogy gyűjteményük másoknak, a fiataloknak is okulásul szolgáljon. A nemzet történetének lapjaira többször is feljegyezték Isaszeg nevét AlZ 1848-as szabadságharcról Isaszeg neve említése nélkül lehetetlen beszélni. S talán éppen a történelem, a szabadságharc története iránti szeretet késztette Szathmáry Adtán isaszegi hentest arra, hogy összegyűjtse a szabadságharccal kapcsolatos emlékeket, ö is hat évtizedet áldozott erre. A „bogaras” hentest jól ismerték a faluban, s ha az eke valamit kifordított a földből, — neki vitték el, őt értesítették. Ilyenkor bizony megtörtént, hogy a mészárszékben magányosan árválkodott a tőke, a húsvágó bárd. Gondos ember volt, pontosan feljegyezte azoknak a neveit, akik „kincset” találtak. Nélküle már padlást sem takarítottak. így került birtokába egy 1812-ben kézzel írott daloskönyv — ritka mint a fehér holló —, s büszke arra, hogy már tanulmánykötetet írtak erről a kéziratról. Nem féltette, nem rejtette el, így vált közismertté, közkinccsé. Mint minden, amit hatvan év alatt gyűjtögetett. Felépült a falumúzeum, őt bízták meg a vezetésével. Lelkesebb szakértőre nem is bízhatták volna Félti, őrzi az összegyűjtött tárgyakat, de mindig, mindenkor nyitva áll a kis múzeum a látogató előtt, készségesen magyaráz, amikor látogatóit végigvezeti a kis múzeumban. Hasonlóképpen született a dunapataji, és még oly sok falumúzeum az országban. Csak tiszteletét, elismerést érdemelnek azok az emberek, akik időt, pénzt, fáradságot nem kímélve gyűjtögették össze a muzeális értékű tárgyakat, hogy azokat közkinccsé tegyék. De hogyan lehetne közkincs- csé tenni annak a több ezer egyszerű embernek a kisebb- nagyobb gyűjteményét, amiről vajmi keveset tudunk? Van erre megoldás? Igen. Igaz, némi figyelmet követel a megyei tanácsok népműveléssel foglalkozó munkatársaitól. Mit lehetne tenni, mit kellene tenni? Megyénként, járásonként össze kellene hívni ezeket a minden áldozatra kész gyűjtőket, és gyűjteményük legszebb darabjaiból közös kiállítást rendezni. Kettős haszna lenne ennek! Először: a gyűjtők éreznék, hogy nem volt hiábavaló fáradozásuk, hogy számon tartják őket, figyelemmel kísérik igen hasznos hobbijukat. Másodszor: közkinccsé válhatnának az eddig vitrinekben, szekrényekben, szobasarkokban rejtőzködő ritka tárgyak. A KÖZÖS KIÁLLÍTÁS megrendezése megérné a fáradozást, s talán ösztönözné azokat is, akik féltve őrzik, rejtegetik gyűjteményüket
