Tolna Megyei Népújság, 1976. március (26. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-28 / 75. szám
Sári József életműve MerS véletlen, hogy sári József munkájáról nem adnak h£rt nap mint nap az újságok, a rádió, a televízió. Soha nem lett országos hírű ember, de ettől függetlenül nagy lehetőségeket hordozott magában. Megszokott szavakkal sokfélét lehetne mondani róla, de ezeken túl olyan tulajdonságokkal is rendelkezik, amivel kevesen; diplomata és kétkezi munkásember, proletár-érzületű és művelt értelmiségi, ravasz és bátor, szókimondó és bölcs. Kiegyensúlyozottan, derűsen, bizakodó optimizmussal tette a dolgát, ami rá méretett. Mégis. Mikor átvette a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, sírva fakadt. — Azt mondja nekem egy napon a tsz-elnök: „öltözz ki szépen Jóska, hajnalban jövünk érted, mert menni kell a minisztériumba.” Jól van mondom, ha menni kell, hát nincs mese, megyünk. Amikor aztán elért az idő, hát bevezetnek egy gyönyörű szép, nagy terembe, s csak szólongatja a miniszter sorba a neveket. Jól becsaptak ezek a betyárok! Nem gondoltam, hogy kitüntetnek és, hogy valaha is megköszönik az én munkámat. Nem szégyellem bevallani: akkor én bizony igen elzsibbadtam. Eszembe jutott az apám, az anyám, hogy honnan jöttem, s lám mivé is lettem. Az ételek, a ruhák, a libalegelő, a tíz testvér, az apa, Jobbágyi a falu, a summás- és napszámosélet, ifjú Sári József, mikor száz emberrel együtt ugrásra készen leste a kőbányából lerohanó csilléket. — Kezdjük az elején. Hogy került Szentgál- ra? —• Földműves, napszámos ember voltam, a napszámosbérből már kétszobás házat és négyszáz öl szőlőt vettünk Nógrádban. Jobbágyiban. Hanem aztán jött a háború, s az egyik katona bajtársam szent- gáíi volt. Hívott ide csépelni, aratni, nekem meg igen megtetszett ez a gazdag vidék, hát ittragadtam. Ekkor kezdődött ®z én igazi életem. — Ekkor kezdték szervezni az tsz-eket. — Volt fájdalom is, szidalom is. Megkapták az emberek a földet és heccelték egymást: „Most gazdálkodhatnánk, akár a zombai nagyparasztok! Kocsival, lóval, földdel! S akkor becsapni mindent a közösbe?!” Nem akarták, nem akarták. Nagyon megértettem én. Pedig a munkában kitűnőek, de a lelkűket megforgatni nem lehetett Ellenálltak, ki a szegénység, ki meg a gazdagság miatt. Nehéz volt akkoriban belátni, hogy a közöst elkezdeni holnap már késő lesz. Olyan meséket mondtam, de olyanokat! De a téeszt egy szóval sem emlegettem, csak mikor tizedszerre mentem, akkor kérdeztem meg: „Na komám, tudod-e már miért jöttem?” Két család kivételével itt Szent- gálon be is lépett mindenki a téeszbe. — Nem félt? Végig kellett jönni az utcán, a házak előtt. — Láttam én nagykést is, de nem ijedtem meg. Se kaszától, se villától meg nem hátráltam soha. S ez volt a jó, hisz, ha látják, hogy berezelek, nem úszom meg szárazon. Ha meg elfutok, akkor joggal mondhatták volna: elzavartuk a kommunizmust. &a ax életem rámegy, ezt akkor sem engedtem mondani senkinek. — Sok haragost szert zett? — Igen. De soha nem csüggedtem el emiatt. Pedig még akivel disznót ölni összejártunk, az is szidott, mint a bokrot, gyalázkodott és nem szólt velem. Bántott engem nagyon, hát elmentem hozzá: „Rúgj kd komán, hozd a vasvillát, de én akkor is eljöttem!” Megjuhászodott szépen: „Tudjuk mi miről van szó, csak hát egy talpalatnyi földünk se volt soha.” Lakott például itt egy igen gőgös ember, görbebotot hordott, ráakasztotta a karjára, ezzel is jelezte, hogy nem akárki-féle ember ő. Uszította a népet: „Kolhoz kellett nektek? Hát itt van, egyétek!” Elmentem hozzá, s a szemébe mondtam: „Úgy viselkedsz, mint az uraság cselédje.” Olyan lett éltől, mint a parázs. Szó, ami szó, egy hét múlva belépett a téeszbe. — Mí a titka, hogy kell meggyőzni az embereket? — Nekem mindig az volt az elvem, hogy a nézeteltéréseket nem a gyűlésen kell elrendezni. Nem szabad az embert úgy megalázni, hogy míg él, ujjal mutogassanak rá. Négyszemközt, asztal mellett ülve kell megbeszélni mindent. Ne sajnálja senki rá az időt, mert minden emberben van hiúság, méltóság és építmény. A lelkében megbántani senkit sem szabad. Téesz-elnök volt, aztán párttitkár, dolgozott a begyűjtésnél, oktatott a traktorosiskolán, elvégzett jó néhány tanfolyamot, s növénytermesztőként ment nyugdíjba. Vele egykorú, hasonló életutat megjárt emberekkel sokszor beszélgettem már, de egyikük sem veheti fel a versenyt frisseségben, a dolgok józan megítélésében, kitartásban, soha egyikük se volt annyira tájékozott és „naprakész”,» mint Sári József. Vele kapcsolatban fel sem merülhet a mostanában gyakran előerőltetett kérdés: hogyan követi a kultúra az anyagi jólétet À kulturáltságót, vagy ha úgy tetszik az intelligenciát sohasem az életkörülmények, a vagyon, a pénz, az iskolai végzettség határozza meg. Itt, Szentgálpusztán, az isten háta mögött is él egy Sári József. A város toronyházának tizedik emeletén pedig egy eltompult, csupán saját dolgaira feleszmélő értelmiségi. Teljesen egyértelmű, hogy társadalmi szempontból melyikük az értékesebb. Ugye milyen nevetséges is lenne, számon kérni a klasszikus költőket itt a rétaljon, a sáros gyalogút végén tündöklő fehér házikóban! Ebben a házban nem az előrejutás viselkedésformáinak szolgai begyakorlása, hanem a létfenntartás okos küzdelme, a józan paraszti észjárás és a jobbat akaró hit csiszolta élesre az elmét. — Legelteti a libákat, sétál az erdőben, s közben min gondolkodik? — Az életen, az életünkön. Vajon szépen, értelmesen éltünk-e? Előttem van apám, anyám, szembeköszönnek a lányaim, a fiam, az unokáim, a dédunokáim. Gondolok az ismerősökre, s arra, hogy mindenki építkezik, autózik, gyarapodik. így átölelve egy hatalmas nagy tömbbé alakul bennem minden, ami az elmúlt 31 évben történt velünk. Sokszor futok tán még két kilométert is, hogy el ne gyengüljek az érzelemtől; hajtogatom magamban : a rosseb egye meg, de jó is neked! — Minek örül a legjobban? — A nyugdíjrendszernek. El is vernének engem, ha nem lenne, hisz én ígérgettem annak idején. Na igaz, hogy sokszor az öklüket mutogatták, de meglett. Mondják: nyugdíjas, most aztán lődöröghet, puccban, kiborotválva lesheti a napot! De én azt mondom: a nyugdíjas, ha leül és kotlik, vége; a csibe kikel, az idő meg elmúlik. Engem az égvilágon minden érdekel, elnézegetem a bogarakat, a madarak röpülését, a gulyát a legelőn, ismerem személyesen a jószágokat. — Miről diskurál as emberekkel? — Nagy viták ma már nincsenek. Megkomolyodott, kibékült a falu. összejövünk a boltban, kocsmában, a tej- csarnokban, néha vitatkozunk is, aztán kibékülünk. A nyugdíjat beszéljük legtöbbször: ha mi akkor nem szövetkezünk! Totyogunk az orvoshoz, fájlaljuk a lábunkat, a derekunkat, de pénzt adunk neki, mert van mi bői — Hallgatnak magára? — Azt mondják, „az öreg már csak tudja, sírva vittük neki a földet és végigcsinált ebbep a rendszerben mindent”. Én azt hiszem magamról, hogy mindenben meglátom a velőt, és szívesen el is magyarázom annak, aki kíváncsi, hogy mi miért van, s hogy meg ne ijedjenek semmitől, mert ez a társadalom senkit sem taszít — Mi a legfontosabb az ember életében? —• A normális élet, a nyugodt munka. Nem futunk, nem kapkodunk, nem zilálunk; ha elfáradunk, leülünk. Van itt mit csinálni, nem kell elcsüggedni senkinek. Nem a szesz, a lógás, meg a pénz élteti az embert, hanem a munka. Ilyen dolgunk soha nem volt és nem is lesz: mindenki annyit keres, amennyit nem szégyell. Mit akarnak még az emberek?! A legfontosabb persze, hogy a családok békében éljenek, segítsék és becsüljék egymást. Az életnek most van igazán csak értelme; van miért dolgozni és büszkén, egyenesen lehet járni. És legyen is büszke mindenki arra, hogy itt él! — Gazdagodtak-e az emberek lélekben, tisztességben is? — Nagyon igen. És még egyszer igen. Azoik, akik valamikor kötekedtek, ma becsületesen dolgoznak. Eltűnt közülünk a fösvénység, a kapzsiság, az irigység, az ellentét. Megbékültünk. Mondom is sokszor: Látjátok, ez az igazi testvériség! Összefogunk, becsülettel dolgozunk, s nem nézi le egyik ember a másikat. Nyugodtan mondhatom, itt Szentgálon semmi mást, csak az emberségét nézik mindenkinek.- Ml I legkivetnl- valóbb emberi tulajdonság? — Az elégedetlenség. Aki nincs megelégedve, legszívesebben agyoncsapnám, hogy csak úgy röpülne! Az panaszkodik mindig, akinek jó dolga van. Márpedig az van. Polski Fiat, Torinói Fiat. emeletes házak, százezrek a takarékban! És hogy lehet még akkor valaki falánk és kapzsi? — Mit gondol, milyen lesz a parasztember S# év múlva? — Én volnék a legboldogabb, ha előre megmondhatnám. Tán akkorra az egész világ egyetlen társadalom lesz. Ha én akkor még élhetnék! Volt szidalom, fájdalom elégi Megnyugodtunk, megbékél« tünk. Gyarapodunk, építkezünk. Ha én addig élűéit j Élni fog. Ha testi valójában már nem is, de életműve, szellemi öröksége itt munkál majd bennünk, közöttünk. D. VARGA MARTA Gottvald Károly
