Tolna Megyei Népújság, 1976. február (26. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-08 / 33. szám
/ À könyv és a művészetek Testvérműtesák A KÖNYVBARÁT, ha igazi, óhatatlanul kapcsolatba kerül a többi művészetekkel, elsősorban a képzőművészettel, annak is a grafikai ágával, hiszen a könyvek, s kivált a szépirodalmi művek tekintélyes része illusztrált. Jobban is szeretjük az illusztrált könyveket — akadnak ugyan olvasás-pszichológiával foglalkozó szakemberek, akik ezt a hajlandóságot a kezdő olvasó mentalitásával társítják (fejletlen a fantáziája, tehát „képeskönyvet” kíván); vagy pedig a nagyon is fejlett, művészeti albumokat és kifejezetten szép kivitelű könvveket gyűjtő bibliofilek hatáskörébe utalják —, de ha reálisan, őszintén vizsgáljuk hajlandóságainkat, be kell vallanunk, hogy a kénekkel bontott szöveg mindannyiunk számára vonzóbb. Kérdés nörsze, hogy milyen ez a kén? A jó illusztráció átfogalmazza a szöveg mondanivalóját, egv másik művészet formanyelvén és egy más;k művárz egyéniségén átszűrve mutatja fel a szövegtől su- gallt érzelmi, gondolati, hangulati tartalmát. Nem rázza, hanem kiegészíti. Nem fojtja el az olvasó fantáziáját, csupá-i azt hirdeti, hogv ilyen képzettársítás is fűzhető a szöveghez, mindazonáltal ez nem az egyetlen, a variációk sora végtelen, ahány olvasó, annyi egyéniség, aranyi kén születhet 1 a szövég nvórnáh. Igen érde- '■es összehasenlítáni ugvannuak a műnek több kiadását, öbbfélé Illusztrációval, s ak- . kor látjuk, hogy önálló művészetről van szó, mely a!votóiá- ra énn annvira jolterrtzö, mint a létrejött inspiráló műre. Ha még az ex libris (a könyv- jegy) szerepére is gondolunk, akkor egészen világos, hogv a könyvek szeretete a grafika iránt] vonzalommal feltétlenül társul, s az idők során elvezeti a könyvbarátot a képzőművészethez, még akkor is, ha földrajzi helyzete miatt ritkán jut múzeumba: a ma már kiválóan reprodukálható műalkotások a művészet] könyvek révén „házhoz” (vagy legalábbis könyvtárhoz) jönnek; a Louvre vagy az Uffizi múzeum kincseit jól ismerheti a hajdúhadházi vagy a szilas- balhásj lakos is, noha sosem járt Párizsban vagy Firenzében. (Lehet, hogy épp a könyvek késztetik rá, hogy felkere- kediék és elmenjen az eredetit megnézni.) A másik elkerülhetetlen testvérmúzsa a drámáé: irodalmi műfaj, ám a színpadon elevenedik meg. A legtöbb ember szívesebben nézi, mint olvassa, tehát levonhatnánk a következtetést, hogy a legtöbb könyvbarát színházlátogató is. De ez nincs mindig így, és nemcsak földrajzi, anyagi okok miatt. Léteznek — éppen a nagy kápzelőerejű olvasók között — olyanok is, akik olvasva is látják a drámát, s olyannak szeretik, ahogy az az ő lelki szemük előtt megjelenik. Veres Péter, aki nemcsak írónak, de olvasónak is nagy volt — még idős korában is óriási kalandozásokra vállalkozott a világirodalom legmodernebb alkotásai között éppúgy, mint a társadalomtudományok bármely területén — mélyen átélte és szerette Shakespeare-t, de ha színházban látta valamelyik drámáját — altár a legtökéletesebb előadást is — mindig bosz- szankodott: az, ő Shakespeare- je másként élt benne, ő olvasás közben másként rendezte az elképzelt drámát. Bizonyára nemcsak ő volt így e műfajjal. Általában mégis azt mondhatjuk, hogy az olvasó ember is-is álapon kedveli a drámát; olvassa is, nézi is, és újra olvassa, ha megszerette, mert olvasva az igazi, úgy maradandó, úgy éljük át mélyen, de ha módunk van rá, megnézzük, mert kíváncsiak vagyunk, mit művelt vele színész és rendező. A TESTVÉHMŰZSÁK közül az olvasástól leginkább a zene független, nem lévén fogalmi művészet, nem kötődik sem a szóhoz, sem a gondolathoz. (Kivételesen igen: megzenésített vers, ooerává átdolgozott dráma esetén.) A zene befogadása más érzékelési képességet kíván (sok botfülű bár művelt könyvbarát létezik, viszont sok zenekedvelő is, aki ritkán olvas); mivel azonban a hallás fejleszthető, az iskolázás, a művelődés rendszerint megnyitja a zenére süket füleket, s ezért tételezzük fel, hogy a művelt ember zeneértő is. Jogosan: a sokoldalúan képzett ember fogalmához hozzátartozik a zenei befogadóképesség (zenén itt csak komoly zenét értve, a fiatalok tácdalrajon- gása életkori tünet, de nem zenekultúra), és valóban, az élet egyik legnagyobb ajándékát veszti el az, akinek „nincs füle”. Ma már — éppen ezért — a könyvtárak is elősegítik a ze- n»l művelődést; hanglemezek, magnószalagok, kották, zenei könyvek seregével várják a látogatót. Nem fényűzés többé a zene, s ha kapcsolata az irodalommal nem is olyan egyszerű és közvetlen, mint a kénzőmű vészeié, e kapcsolat mégis megvan. A zene ugyanis finomítja az érzelmeket, csiszol, javít, változtat legtöbb hallgatóján. (Nem mindegyiken: van, aki csak füllel hallgatja. érzéki élvezettel, de a zene élménye nem jut el tudata mélyéig; ezért fordulhatott elő, hogy a náci koncentrációs táborparanesnokok között is akadt zenekedvelő, versés irodalomértő azonban soha!) Az igazi mély és átélt zenei befogadás viszont rokon a verséjmény élvezetének képességével, hiszen a vers maga is zenei műfajnak mondható, amelynek hangszere a nyelv. ÍGY VEZET EL a könyv a művészetek birodalmába, hogv egvütt kölcsönhatásban tegyék szénné és teljessé életűnket, s formáljanak észrevétlenül bennünket, mert a szépség minden megnyilvánulása úgy hat ránk. aMgy a nagy osztrák költő, R'lke ezt kifei°zte, mikor a klasszikus Aoollo torzót szemlélve megérezte a szépség pa-ancsát: „változtasd meg élted 1” BO”ÓKY ÉVA 1 gyomláló Miért munkaerő az ember? Cikkekben, beszédekben gyakran olvassuk, halljuk — munkaerő. Igen, az ember egyre gyakrabban munkaerőként jelenik meg. Munkaerő lett a kisember, az aranyember, a gazember, a gumiember, a fiatalember, a pártember, a gépember a hangulatember, az íróember, a tanárember, az ösztön- ember, a sportember, a szakember, a tucatember, a kultúr ember... De az, hogy az ember munkaerő, még mi minden? A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint az ember: „A legmagasabb rendű élőlény, aki fejlett testi, értelmi, erkölcsi tulajdonságaival és termelési eszközöket készítő, társadalmat. kultúrát teremtő képességével kiemelkedik az állatvilágból." Ugyancsak e szótár szerint a munkaerő: „Az ember szellemi és fizikai képességeinek összessége, melyet az anyagi javak termelésében használ fel.“ A Közgazdasági Kislexikon így határozza meg a munkaerőt: Munkaerő, munkaképesség: az ember azon szellemi és fizikai képességeinek összessége, amelyek lehetővé teszik, hogy a termelési eszközzel céltudatos tevékenységet, munkát végezzen. Marx szavaival: egy ember testi mivoltában, élő személyiségében meglévő képességek, amelyeket mozgásba hoz, valahányszor valamilyen fajta használati értéket termel." Az ember tehát semmiképpen nem1 egyenlő a munkaerővel. Az ember lényegesen több ennél. Igaz, hogy a kapitalizmusban az embert szinte kizárólag munkaerőként keze’ik. csak annyit kap az anyagi és szellemi javakból, amennyi a gépek jobb működtetéséhez, a nagyobb profit eléréséhez szükséges. A kapitalista társadalom embertelen társadalom. A szocialista társadalomban minden az emberért történik. Az emberek arra használják munkaerejüket, hogy szebbé, emberibbé tegyék maguk és embertársaik életét. A szocialista társadalomban az ember csak közgazdasági értelemben munkaerő. Az ember moziba jár, balett-táncosnak tapsol, könyvet olvas, táncol, autót vezet, szerelmes... Az ember nagyon sokféle képességgel és tulajdonsággal rendelkezik. És ez a sokféle tulajdonsága, képessége az üzemekben, gyárakban, hivatalokban akkor is jelen van, amikor dolgozik Ebb’l viszont az következik, hogy egy gyár, egy üzem. egy hivatal közössége nem a munkaerők összessége, hanem emberi közönség. Mindannyian külön-külön is emberek. Emberek, akik munkaerejüket használva új értéket állítanak elő, miközben jó szóra, elismerésre, jó öltözőre, jó munkakörülményekre, jó filmre, jó könyvre.,. vágynak. A munkaerő vándorol. De inkább az emberek vándorolnak, és ha alaposan megvizsgáljuk a vándorlást, kiderül, hogy azért is vándorolnak a2 emberek, meri munkaerőként és nem emberként kezelik őket. Ahol csak munkaerő az ember: ott elhanyagolják az embert. Ahol munkaerőben és főben (ilyen is van!) gondolkodnak, ott elsikkad az ember. Munkaerő és fő lesz belőle. A nyelv a lényeg kifejezésére törekszik. Az ember lényege az Is, hogy munkaerő. De még sok-sok lényege van az embernek. A munkaerő — közgazdasági kategória. Az is haj, ha a közgazdászok szemében az ember csak munkaerő, de még nagyobb bai, ha a7- igazgatók, főkönyvelők, kisebb és navvobb vezetők csak munkaerőben tudnak gondolkodni, az emberre csak egy kifejezésük van: munkaerő, illetve f& Nem használom tovább a munkaerőmet, hisz egyedül úgv sem tudom kigyomlálni nyelvünk gyönyörű virágai közül ezt a dudvát, amelv csak munkaerővé silányítja az embert. Védjük meg e dudva ellen emberi méltóságunkat! SZALA1 JÁNOS Gádor Béla: Újabb kalandok Uszlrával A kutya, amely Asztra n Ívre hallgatna, ha egyáltalán odafigyelne, amikor hozzá beszélek, már jó néhány hónapja él nálunk. Ez idő alatt sikerült megismerném jellemének alapvető sajátosságát. Végtelen szabadságszerctet lakik benne. A séta az istene, még a legízletesebb csontot is otthagyja a tányérján, ha valaki az ajtó felé indul. Egész napja izzó várakozásban és szakadatlan figyelemben telik el. Ha csak megmoccan valald a lakásban, ha egy hamutartó a földre esik, ő már emeli a fülét, s aggodalmasan ráncolja a homlokát: „Jó ez nekem? Visznek, vagy nem visznek?” Az egész élet csak ebből a szempofttból érdekli. Ha eljön az ideje és erős pórázra kötve sétálni viszem, vad örömtáncot lejt a lépcsőn, szűköl. nyerít és kotkodácsol, zeng tőle a lépcsőház. Az egész környék ismer már bennünket, hozzátartozunk a megszokott utcaképhez. Elöl Asztra megy csörgő kárörömmel, szinte hason csúszva, nyelve lilán fityeg ki az erőlködéstől, hogy megszabaduljon a fojtogató póráztól. Én ' ekintélyem roncsain őrködve ' ’.etek mögötte, és tántorogva próbálom követni szeszélyes ugrándozásait, amint a té- bolyító szagok orgiájában esti ámokfutását végzi. Mondom, hamar megismertem Asztrát, de ő sem töltötte hiába az idejét. Néhány nap leforgása alattí tisztába jött a családi szituációval. Rájött például arra, hogy bár én viszem sétálni, a séta időpontjának eldöntése mégis inkább a feleségemtől függ. Néhány hét múlva már az volt a helyzet, hogy a séta esedékessége előtt egy órával Asztra már megkezdte fortélyoe manővereit. Lelógó fülekkel, szemrehányó tekintettel bebújt a legjobban látható sarokba, s ott nyögött, sóhajtozott. Ajka lebiggyedt, arca beesett, szeme alatt mély karikák húzódtak a bánattól. Könnyes szemét állhatatosan feleségemre függesztette, aki nemsokára meg is sajnálta, és rám szólt: — Kérlek, légy szíves, vidd le ezt a szegény kiskutyát sétálni, mert biztosan nagyon kell neki.., Mire én: — Még ráér. Biztosan nem kell neki, csak ravaszkodik.., Asztra a sarokból élénk figyelemmel kísérte a vitát. Pár nap múlva már „hozzájátszott” a vitához. Ahogy az alkudozás elkezdődött, viharos örömmel rám ugrott, és végignyalt a képemen. Őrjöngött, nem lehetett bírni vele. Kénytelen voltam egy órával hamarabb levinni. E ttől kezdve óvatosabbak voltunk beszélgetéseinkben. Rájöttünk, hogy a „séta” szót egyáltalában sohasem szabad kimondani, mert a kutya megőrül. Ravaszul „járkálást”, „mendegélést” mondtunk helyette. De ez sem segített, mert csakhamar világossá vált előttünk, hogy kezdi érteni a „lemegyek”, „leviszem” és a „kell neki” szavakat is. ha pedig a „kutya” szót valaki kiejtette a házban, már pattanásig feszültek az idegei, a a reménykedésnek olyan állapotába került, amilyet nem lehetett szívszakadás nélkül elviselni. Ekkor kezdődött a körülírások hosszú korszaka, amit az is komplikált, hogy a kutya bizonyos idő múltán már egyes szó tagokra is reagált, így pl. a „le” igekötőt csak súgva lehetett előtte kimondani, vagy az ujjunkkal mutatni kellett. Egy ízben, amikor moziba mentünk, feleségem ravaszul így szólt hozzám: — Ebecskénkkel bizonyos ügyben most óhajtasz fáradozni, vagy mozi után? A 'ztra abban a pillanatban, hogy a mondat elhangzott, nekiugrott a hasamnak, és vad örömtáncba fogott. Megértette az egész mondatot Akkor már olyan szókincse volt, hogy egy közepes novellát játszi köny- nyedséggel meg tudott volna írni valamelyik irodalmi folyóiratba. Valami mást kellett kitalálni... Egy este, csak úgy spontán odaszóltam a feleségemnek: — Mein Schatz! Heute werde ich mit dem Hunde etwas später spazirien gehen — Armer Teufel... — mondta feleségem sóhajtva, s ettől kezdve a kritikus idő ben németül beszélgettünk Elvezettel ropogtattuk a „spazieren” szót egészen addig. .. Igen, egészen addig amíg Asztra meg nem tanul: németül. Sajnos kiderült, hogy kitűnő nyelvérzéke van Csekély nyelvtudásunkat és a házban találhatói szótárakat összeszedve, sikerült sorban megtanítanunk őt a francia, orosz, olasz, angol, sőt latin nyelvre is. Ezeken a nyelveken persze csak pár szót ért, anyanyelve a magyar maradt, H t utóbbi időben dánul tanulunk. Tegnap volt az első alkalom, hogy feleségemnek dánul szóltam oda: „Ma már nem viszem le ezt a büdös kutyát”. Sajnos, a dán nyelv elég nehéz, s így csak hebegés és dadogás jött ki az ajkamon, mire feleségem értetlenül nézett rám Nem így Asztra. Rám vetette magát, és kabátom ujjánál fogva hurcolt az ajtó felé Hamarabb megtanult dánul, mint mi.
