Tolna Megyei Népújság, 1976. február (26. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-01 / 27. szám
Bejáró dolgozó nők Ha kora reggel a vasútállomás felé jársz és már ld* ment az álom a szemedből, lehajtott fejű, kis táskát szorongató férfiakat, és fürge lábú, zöld kendős nőket látsz fázósan hömpölyögni a kijárat felé. Meleg kabátok, vastag nadrágok, barna, füles táskák, színes kendők, orrodba csapódó hideg cigarettafüst: pár perc múlva már csak ennyire emlékszel. A tekinteteket figyelni nincs idő. Ha lenne, látnád a kora reggeli futás, az örökös tülekedés, az ülőhelyért való torzsalkodás nyomát, s azt, hogy milyen hosszú az út az ágy és a munkahely között. Ne kérd tőlük számon a hangverseny-látogatást, a színházat, a mozit, a könyvet, a kirándulást Akik hajnali négy és hat között buszon és vonaton utaznak, hosszú úton járnak. Azt lehet mondani, csak aludni járunk haza. Pedig én nem kelek korán, negyed hatnál előbb sose bújok ki az ágyból — mondja Erlich Istvánná, aki Tolnáról utazik naponta Szekszárdra, a tejüzembe. Megfőzöm a teát, összekészítem magam, aztán megyek a Erlich Istvánné buszra. Tíz perc alatt Mözsön vagyok. Szaladok a vonathoz, felszállók, és hétkor már itt vár bennünket a szekszárdi állomáson a furgon, amivel az üzembe jövünk. Nyolckor kezdődik a műszak, addig még bőven van idő kávét főzni és reggelizni is. Szerencsés vagyok, mert a művezető kartárs megengedte, hogy a gyerekek miatt nyolcra járjak. Reggel nálunk szanaszét széled a család; bejár a férjem is, a nagyobbik fiam is, csak a nyolcéves kisfiam marad otthon. Reggel ő csukja be utolsónak a kaput, és ő ér haza legelőbb. Zsúfolt sajnos a vonat, ritkán jut ülőhely, úgyhogy a kabátot magamról soha le nem vetem. Állunk az ablaknál, beszélgetünk, nincs ott arra se idő. se hely, hogy az ember üldögéljen, horgolgasson. A munka amúgy nem nehéz: nem kell már a nehéz kannákat emelgetni. Beosztjuk magunk közt, néha állunk is, pihenge- tiink, mert tej sincs mindig, mez időnként a gépek is elromlanák. Ha vége a műszaknak, átöltözök, aztán furgonra szállók, utána vonatra és buszra; így ismétlődik este és reggel az utazgatás. Fél hét van, télen sötét; mire hazaérek. Mit lehet akkor már csinálni? Rendbe hozom a konyhát, a főzőfülkét, subá- zok, olvasgatok a gyerekkel, meg társasjátékot játszunk, azt, hogy „Ki nevet a végén?”. Utána már csak a tévé van vissza. Én nem tudom miért, de a korcsolyát annyira szeretem, hogy nincs év, amikor kihagynám. Amúgy a rokonokon kívül nemigen járunk sehova. Nem is merem mondani, de igazi színházban én még nem voltam soha. Van annak két éve is, hogy a brigáddal moziba mentünk, a „Tüzes íjász”-t láttuk. Jó film volt. Sokba került a ház, öt éve építettük, most meg bővftenénk. A család négy tagiából három beláró, de arra még nem gondoltunk, hogv Szekszárdra költözzünk. A bérházat a kert végett soha nem tudnánk megszokni. Inkább vállaljuk a bejárást. Csak maradjunk a reggeli műszaknál — mondja Novák Mihályné tejátvevő, aki a Decs—Szekszárd közötti vonalon utazik munkába és vissza. Mi, ahányan vagyunk, annyifele megyünk. A lányom itt dolgozik az üzemben, a férjem gyalogmunkás az őcsényi tsz- ben, a fiam pedig autószerelőnek tanul Szekszárdon. Nekem az anyám nagy segítség, az otthoni munkából sokat levesz a vállamról. Szóval, négykor ke'ek, bedobom az ágyat, összerámolok. Mosakszok, Öltözők és szaladok a háromnegyed ötöshöz. Hol Ide szállók, hol oda, arra a kocsira lépek fel, amelyik megáll előttem. Nincs panaszom az utazásra: ülőhely is akad, s a múltkor — pedig másodosztályra szól a jegyem — a WC-ben még szappant is találtam. Ritkán esik meg, hogy nem várja a dolgozókat az állomáson a Nysa. Alighogy átöltözök, már kezdődik is az átvétel, beállNovák Mihályné nak a tankautók; zsírt, savfokot, hőfokot mérünk, rákapcsoljuk a tömlőt és leszívatjuk a tejet. Van munka, de csináljuk, mert ki mivel dolgozik, azt kell szeresse. Délután három, és már otthon is vagyok. Megtalálja az ember otthon is a<nunkát, ha keresi. Iparkodunk mi is, hízókat, süldőket, baromfiakat tartünk. Este nálunk a szórakozás: a kártya. Azelőtt zsíroztunk, meg snapszeroltunk, most römizünk. A lányom hozta valahonnan, aztán úgy rászokott a család, hogy alig bírjuk abbahagyni. Nyolckor — mert idősebbek is elkezdhetik — hát tornázunk egvet, utána nézzük a műsort, még el nem álmosodunk. Nincs nekünk kedvünk se kocsmába, se vendéglőbe menni. Az üzemben, ha van va1 ami vacsora, vagy összeiövetel, hát eljövünk. Ide nem kell divatolni: felrakom a póthajam és kész a frizura. Olvasni azt az egyet igen szeretek. Van otthon vagy öt-hat mesekönvv, de már tiszta saláta. A lányom vett két polg könyvet, ebből a „Lángban óT’ó szige+tengert” olvastam. Hajótöröttekről. ■ kapitányról, zendü’ésről szólt — alig bírtam lekenni. A vonaton inkább kötögetek, néze'ődöm. Hamar eHei'k az a tizenöt perc. A bejárással is úgy van az ember, hogv lassan már észre sem veszi, megszokta. Ha meg venni akarok valamit vagv elintéznivalóm van, hazamegyek a későbbivel. D. V. M. A Szekszárdi Tejüzemnek 154 dolgozója van. Hatvan százalékuk vidékről jár be. A több mint 90 bejáró munkás Tolna megye 13 községéből indul műszakba és 13 községébe utazik vissza műszak után. A vidékiek előleg és végfizetési napokon 14 óra előtt felvehetik a keresetüket. Gazdasági jegyzet Értsük meg egymást! VALAMENNYIEN részt vettünk már, és nem Is egyszer,1 termelési tanácskozáson. És — valljuk be őszintén, hogy az ott elhangzott tájékoztatóknak legtöbbször talán csak a negyed részét értettük meg. Pedig magyarul hangzottak el a be. számolók. Mégis, az emberekhez csak valami rejtélyes „szertartás“ szavai jutnak el: „A béralap megterhelése,.., strukturális változtatás... szervezési integráció... csökkenő árrés... stb”. Ezek pedig aligha váltanak ki lázas érdeklődést a gépek, munkapadok mellett dolgozó emberekből. Holott a tanácskozást nekik tartják. Számtalanszor elhangzott már, hogy a termelési tanácskozások az üzemi demokrácia legszélesebb fórumai. A megállapítás Jó. ______ -.. i Elvben. v>. . Mert — legyünk őszinték — sok helyen ml valósul meg ebből? összetrómbitálják az embereket műszak végén. Aztán félóráig, egy óráig tart az előbb már idézett szertartás. Végül — felteszik a legtöbb esetben költőinek szánt kérdést: „Ki- nek van észrevétele, megjegyzése?” Ember legyen a talpán, akinek ezek után bármilyen ész«j revétele akad. Azonkívül persze, hogy de jó lett volna valamit is érteni az egészből... Az élő, a valós üzemi demokrá* cia aligha nélkülözheti az Információcserének azt a lehető* ségét, amit a termelési tanácskozások jelenthetnek. A gazda»' sági feladatok megoldásában szintén nem nélkülözhetők azok a lehetőségek, amelyeket az üzemi demokrácia nyújthat Történetesen a munkások aktív részvételét a termeié* ezernyi gondjának megoldásában. Enélkül a tervek csak tervek maradhatnak. MI TEHAT A MEGOLDÁS? Jó néhány igazán szűkj szakmai témáról olvashatunk Igazán közérthető ég érdeklődést felkeltő nyelven. Alig hiszem, hogy annak a közegnek a problémáit, feladatait ne lehetne hasonlóképpen közérthetően megfogalmazni, megértetni —•, amelyben mi magunk is dolgozunk. Nyelvkönyv nem kell hozzá, csak szándék!-gyvgyTanulságként Tegnap kétszer Is életben maradtam E lnézést kérek a Kedves Olvasótól, hogy saját történetemmel untatom, de mert egyeseknek talán okulására szolgál, elmondom, hogy tegnap kétszer is életben maradtam, A szerencse először reggel szegődött mellém, amikor elfelejtettem, hogy Trabantom tartályában már csak néhány csepp benzin lehet. Szekszárdon, a villany- rendőr felől gurultam a Hunyadi úton, s be akartam fordulni a Beloiannisz utcába. Szembe jöttek az autók. Megálltam ég vártam. Ekkor a belső sávban egy zsigulis, kisebb kocsisort fékezésre kényszerítve megállt, s a vezető barátságosan intett; csak menjek. Az invitálásra beletapostam a gázba, a motor gyorsulva pöfögött néhányat, majd megállt. Egy pillanat múlva a külső sávban, a Zsiguli mellett — egyébként szabályosan — kirobbant egy Volga. Egy órával később a hatoson mentem Bonyhád felé. Egy kanyar előtt utolértem egy ZIL-t. Előztem volna, de pont úgy vette el a kilátást, hogy nem láttam az utat. Hirtelen villogni kezdett az indexe jobbra. — Milyen rendes ember! ö lát és így jelez, hogy menjek csak nyugodtan — nyugtáztam magamban. KI is tettem az irány Jelzőt, hogy előzök, de jobb lábam, m* sem tudom miért, mintha görcsöt kapott volna, nem nyomta meg a gázpedált. Pár másodperc, s a ZIL mellett, ott, ahol én előztem volna, elszáguldott egy teherautó. — Miért jelzett nekem a ZIL pilótája? Tarkómról néhány hideg vízcsepp gördült lefelé. Agyamban egymást kergették vadabbnál vadabb gondolatok. A jobb oldali sárga lámpa villogott tovább. Aztán a piros is kigyúlt mellette, s a benzinbatár lassulva az út szélén megállt. Vezetője kiszállt, felnyitotta a motorház fedelét. Mikor végre el mertem menni a kocsi, mellett, láttam, gondterhelt arccal vizsgált a motornál valamit. tanulság: az udvariasság alapvető eleme a közlekedésnek. De gondolja végig mindenki, mikor udvarias- kodik. Nehogy véletlenül készséges mosollyal küldje halálba a másikat. S aki úgy érzi, most kedvességből segítik őt, az is gondolja még egyszer végig, valóban neki szól-e a jelzés, nincs netán félreértés? — szepesi — \ / »
