Tolna Megyei Népújság, 1976. február (26. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-24 / 46. szám

kt Oüsexîk a XXV„ kongresszus

Bemutatjuk

a Kongresszusi Palotát

Moszkva. Kreml, Kongresszusi Palota... Ez a hatalmas üveg-fém-márvány csarnok a Poszohin vezette építészcsoport tervei alapján készült. Elkápráztat tökéletes formájával. Jól illeszkedik a Kreml építészeti együttesébe, majdnem tizenöt éve szomszédja az ősi tornyoknak, fehér kőből épített palotáknak, aranykupolás székesegyházaknak. A Kongresszusi Palota 1961, az SZKP XXII. kongresszusa óta a pártfórumok állandó színhelye. Ma itt kezdi meg munkáját az SZKP XXV. kongresszusa.

Vjacseszlav Kosztilev, az Állami Akadémiai Nagy Színház és a Kongresszusi Palota igazgatóhelyettese mondja:

— A helyiségeket új. tökéletesebb berendezésekkel sze. telték föl. A légkondicionáló például a nézőtéren a levegőt óránként nyolcszor cseréli. Ez 390 ezer köbméter.

— A Kreml Kongresszusi Palotája hétköznapokon a Szovjetunió Állami Akadémiai Nagy Színházának második színpada. Havonta (nem számolva a koncerteket) 20 opera- és balettelőadásra kerül sor ott. A palota nézőtere olyan hatalmas, hogy az énekes hangja erősítés nélkül nem hallatszana mindenütt. Hála az ülések hátába és a falakba épített 7 ezer dinamikus hangszórónak, a terem minden pontján egyforma a hangerősség.

A nézőtéren 6000 puha, kényelmes, vörös gyapjúkárpittal bevont ülés van. Mindegyiket kapcsolóval szerelték fel: a beszédek egy időben 29 nyelven, szinkronfordításban hallgat- hatók.

Míg a tágas előcsarnokot a hatalmas ablakokon betűző nappali feny.ßrgsztja el, a nézőteret erős fényű lámpák világítják meg.

A színpad különböző helyein 100 mikrofon működik, melyek lehetővé teszik az emberi hang tökéletes, térhatású felvételét. Nem hiába mondta a kiváló olasz énekesnő, Renata Tebaldi, hogy bár neki volt lehetősége a világ sok színpadán énekelni, jobb teremmel, mint a Kreml Kongresszusi Palotája, soha nem találkozott. J. BARANOV

Filmfesztivál Dombóváron

Két nap alatt I kiíencr I vennyolc lilm. Felsorolni is hosz- szú lenne, nemhogy végignézni. A fesztivál zsűrije és nem egy résztvevője mégis ezt tette. Mint már arról lapunk szombati számában tudósítottunk, tájegységi amatőrfilm- és országos néprajzi filmfesztivál kezdődött február 20-án Dombóváron.

Az első napon a néprajzi filmeket vetítették. A beérkezett 19 néprajzi témájú film tartalmában és a feldolgozás módját illetően is széles skálát ölelt fel. Filmet láthattunk a nyírségi cifra pitvaroktól a nyugat-dunántúli gölöncsérekig sokféle, ma már kihaló- félben lévő ,— vagy csak a filmesek kedvéért felevenített — mesterségről, szokásról.

Az utóbbi három évben nem vettem részt a néprajzi film- fesztiválon, így tágabb volt a viszonyítási alap, le tudtam mérni a három év alatt bekövetkezett fejlődést. Ami szembeötlő: elterjedt az amatőrök

körében is a színes technika. Ez mindenképpen örvendetes, mert ezzel a dokumentálás hitelesebb, pontosabb. Az idei már az ötödik néprajzi filmek fesztiváljának sorában. Akik az első fesztiválokon még csak ismerkedtek a műfajjal, ma már rutinos „öreg rókák”, kitanulták a néprajzi filmezés szakmai fogásait, technikáját. Ugyanakkor munkájukba kapcsolódva, felnőtt mellettük egy új — később indult — nemzedék is, amely már az ő tapasztalataikból tanulva könnyebben halad előre. Ez meglátszott a filmek színvonalán. Míg az előző fesztiválokon hosszú órákat kellett végigülni, hogy néhány jobb filmet láthassunk, most szinte nem is vetítettek rossz, minden szempontból értékélhetetlen filmet.

Talán a színes technikának tulajdonítható, hogy sok a túl- forgatás, feleslegesen ismétlődő képsor, beállítás. A szépen exponált, színes anyagot sok esetben nem volt szívük kivágni az alkotóknak, így néhol körülményes, nehézkes ritmusú filmekkel is találkozhattunk. Szintén a színes technikának róható fel, hogy sok volt a gyengén megvilágított, alulexponált film. Egyelőre nálunk nem lehet vagy csak drágán — olyan nagy fényérzékenységű színes filmeket kapni, mint fekete-fehéret.

A filmek hangosítására sem fektettek egyes alkotók kellő hangsúlyt. A tervszerűtlenül alkalmazott aláfestő zenék néha már zavaró hangosságukkal tették kevésbé élvezhetővé a filmeket.

A második napon vetített amatőr játék-, animációs és dokumentumfilmeknél már nem volt markánsan érzékelhető a minőségi fejlődés. Két nagy létszámú filmstúdió: a

pécsi RZ- és az IXILON filmszakkör filmjei számával és színvonalával is nagyban emelte a fesztivál értékét. Itt is voltaic azonban érthetetlen, rossz értelemben „elművészi- eskedett” filmek, káoszba fulladó tartalommal, de egészen rossz filmet alig láttunk. Talán csak a hanyag technikai kivitelezés, a nem megszerkesztett filmrend és koncepció hiánya volt felróható néhány alkotónak.

„A film a huszadik század népművészete” — mondta világhírű filmesztétánk, Balázs Béla. Egyelőre a hobbi költségessége, a filmezés viszonylag kisebb rétegben való elterje- dettsége miatt távol állunk ettől, de évente egyre több a filmező, a filmezni tudó amatőr száma hazánkban.

À filmezés ! közművelő,

'

__________I ízlés és eszte

uicai er zeit íejlesztő szerepe mellett nem lényegtelen, sőt fontos dolog az amatőrök dokumentáló munkája. Gondoljunk csak arra, mennyi népszokás, hagyomány, régi szakma merült csak az utóbbi húsz-harminc évben véglegesen a feledés homályába, „Amit ma láthatunk, azt talán még holnap is láthatjuk, de amit tegnap láttunk, az holnapra talán végleg feledébe merül” mondotta Raffai Anna, a zsűri néprajzi szakértője'záróbeszédében. Ezért felbecsül-' hetetlen értékű az a munka* amelyet az amatőrök a „hu szonötödik órában' végeznek, lefényképezve néprajzunk na még fellelhető kincseit.

A fesztivál I zárónapján;

*

___________I vasárnap ^

k

erült sor a díjkiosztásra, a díjazott filmek vetítésére. A zsűri elnöke, Bán Róbert filmrendező adta át a legjobbnak ítélteknek az elismerő okleveleket és különdíjálcát.

A néprajzi filmek kategóriájában a dombóvári Városi Tanács különdíját Takács László Az ibáíai bognárműhely című filmje, a. városi művelődési központ különdíját pedig Décsi Pál Gölöncsér című alkotása nyerte. A zsűri két filmet emelt ki a bemutatott kollekcióból; Kurecskó István Az ajaki cifrapitvar és a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem filmeskollektívája által készített A múlt szobrai című filmet 1500—1500 forint pénzjutalommal díjazta.

A tájegységi filmszemlén a zsűri két filmet, illetve két közösséget emelt ki: Varga Csaba Viszonylatok, a pécsi RZ Stúdió Görögkeleti vallás és művészet; Az út kezdetén és az Asszinkron című filmek dombóvári alkotóközösségét, és a Napfogyatkozás, a Versa- til és Coh-i-noor című filmek pécsi alkotóit, Baksa Tamást és Baksa Balázst jutalmazta 1500 forintos díjjal.

A moziüzemi vállalat különdíját a balatonboglári Kalász —Vadász alkotópáros Munkaebéd című filmje, a Pattantyús József keramikus által felaján- . lőtt díjat Bükösdi János Az út. kezdetén és Asszinkron című filmje, az IXILON stúdió által felajánlott különdíját Parp^ dek Iván zombori amatőrfilmes Kopozíció című alkotása; a zombori Ernst Bosnyák filmkor ajándékát pedig Baksa Tamás kapta Versatil, Coh-i- noor és a Napfogyatkozás című ■ filmjeiért.

TAMÁSI. JÄN08

„Ötték a sütt halat a főttelm '

Hogy is állunk hal dolgában?

Húsból majdnem hetven — halból három kiló sem

■ címben idézett szólás dr. Andrásfalvi Bertalan nagyszerű tanulmányából való, az országos adatokat Bonyhádi Péternek, a Fügyelő című gazdaságpolitikai hetilapban megjelent cikkéből vettem, a Tolna megyei adatok Pócza Istvántól, a megyei tanács halászati felügyelőjétől valók.

A hal rendkívül fontos élelmezési cikk — Vagy inkább lehetne. A felületes szemlélő azt hinné, hogy hazánk, amely természetes vizekben nem szegény, s benne a mi megyénk sem, élen jár mind a haltermelésben, mind a halfogyasztásban. Sajnos nem így van. A termelésről később szólunk, a fogyasztásra álljon itt egy adat: Tavaly az egy főre jutó húsfogyasztás országosan 71 kilogramm volt, ebből a hal, húsz deka híján három kiló. Ugyanakkor Csehszlovákiában hét, Ausztriában pedig kilenc kilogramm az egy főre jutó kvóta. Pedig azt sem lehet mondani, hogy népünk nem szereti a halat, sőt a hal nem is drága —lényegesen olcsóbb, mint a hús —, s ugyanakkor messze egészségesebb sok más tápláléknál.

Tolna megyében sem jobb a helyzet, az okai is valószínűleg egyeznek az országossal. A nem egészen három kiló nevetségesen kevés. Pedig a címben szereplő szólást itt a Duna mentén jegyezték fel, akkor, amikor a bátai, faddi, gerjenl fokokban — a hagyomány szerint — csak kétharmad volt a víz, mert egyhar- madát a halak foglalták el.

Az alacsony fogyasztás okát mindenekelőtt az alacsony termelésben — fogási eredményekben — kell keresni, másodsorban pedig a megtermelt, illetve kifogott halak minőségében.

Tolna megyében két halászati szövetkezet működik, a paksi és a tolnai. Az előbbinek 5800, az utóbbinak 3550 katasztrális hold a természetes vízterülete. Ebben a legszámottevőbb a Duna, Duna- földvár északi részétől a Kor- pádi kanyarig. A Sió és a Sárvíz (Nádor-csatorna) halászat szempontjából szinte elhanyagolható. A természetes vizekből a két htsz tavaly 3619 mázsa halat fogott. Lényegében megegyezően az előbbi évekkel. De — és ez egyáltalán nem elhanyagolható — benne van az a mennyiség is, amit azokból a természetes vizekből zsákmányoltak a halászok, ahol intenzív halgazdálkodás folyik, például a tolnai Dunából, stb. A három és fél ezer mázsa szinte teljes egészében úgynevezett „szeméthal”. Nemes hal, ponty, harcsa, süllő, angolna, pláne kecsege csak elvétve került a hálóba.

A horgászok száma 4300 a megyében. Átlag 15 kilót számíthatunk személyenként, ennek már körülbelül 45 százaléka nemes hal. De ne felejtsük el azt sem, hogy az országos nem egészen hárorhkilós

fogyasztási kvótába beleszámoltuk a horgászok fogását is.

A fentiekből egyértelműen következik, hogy a természetes vizek halhozama nagyon kevés. És ez még csak az egyik baj, és érthető is, hiszen a Vizek szabályozásával a hal élettere csökkent, különösen a nemes halaké. A nagyobbik baj — talán azért nagyobbik, mert szembetűnőbb, éppen napjaink gondja — az egyre növekvő szennyezettség.

A Tolna megyei tapasztalatok birtokában túlzottan optimistának tartom Bonyhádi Péter hivatkozott cikkét, amely szerint folyóink 49 ezer hektár vízfelületéből 38 százalék tiszta, 43 százalék kissé szeny- nyezett, 12 százalék szennyezett és 7 százalék erősen szeny- nyezett. A kissé szennyezett vizek halkiesése mintegy harmincszázalékos, ez hektáronként 14 kilogramm döglött halat jelent — rémisztő szám.

Ami folyóvizeinket illeti: a( Kapos és Koppány horgász- kezelésben van, haltermelése elhanyagolható. A Sárvíz szennyvízcsatornává lett, a Sió alsó szakasza —- Sióagárd- tól a torkolatig —, időnként kétségbeejtő képet mutat. A Duna már szennyezetten lép hazánk területére, aztán jön Győr, Komárom, Vác, Budapest, Százhalombatta, Dunaújváros, majd a Sió-torkolat.

A Tisza kecsegeállománya az utóbbi évtizedben 3,3 százalékról 0,3 százalékra esett vissza. A Dunáról hasonló adatunk nincs — már csak azért sem mert kecsege sincs.

Természetes vizeink közül a íaddi holt Duna állapota a legjobb, haltermelése azonban ennek is gyenge.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Dunából, Sióból fogott halak szinte élvezhetetlenül rossz ízűek, akkor egy válasz már adott a kérdésre: miért

alacsony a halfogyasztás?

Az állami gazdasági halastavak összterülete a megyében 582 hektár. Fogási eredményük 1975-ben 110 vagon

volt. Ez teljes egészében nemes hal. A mezőgazdasági termelőszövetkezeti halastóterület 501 hektár, fogási eredmény 49 vagon. Érdemes összevetni az állami gazdasági és a szövetkezeti halgazdaságok eredményeit. Ha még azt is hozzátesszük, hogy a termelőszövetkezeti halastavaknál rendkívül nagy a szóródás — hektáronkénti 3 mázsától 30 mázsáig, akkor ez újabb kérdést vet fel. Ki kell mondani, hogy kis, húsz-harminc holdas, vagy még annál is kisebb területen nem érdemes halat tenyészteni. De önmagában nemcsak a kis terület az alacsony termelést átlag oka, hanem legalább annyira a szakember-;

hiány is. A tsz-halastavak eliszaposodtak, gépesítés nincs — a kör tehát bezárult: rossz feltételek, rossz eredmények, a termelés ráfizetéses, folytatni tehát nem érdemes. Hogy mennyire nem gazdaságosak ezek a kis tavak, egy számadat: amíg az állami gazdasági tavakban, de a paksi htsz- tavakban is egy kiló halhúst 1,8—2 kilogramm takarmányból állítanak elő, addig a tsz- halastavakban 3—3,5 kilogramm takarmány kell ugyanehhez, sőt van ahol még több.'

A takarmányozással is vannak bajok. A halastavak túl zsíros halakat adnak, a közönség ezeket nem szereti, érdemes lenne a takarmányozási technológiát megváltoztatni.

Hálát úgyszólván minden mennyiségben el lehet adni, a külföldi érdeklődés nagy. De nem a ponty, hanem az angolna, a süllő és a harcsa iránt. Pontyot alig tudunk külföldre eladni. Ebből egyenesen következik, ha az exportot növelni kívánjuk, akkor fel kell adni a pontycentrikusságot.

A termelőszövetkezeti halastavak javítását Pócza István, a szakmai társulások létrehozásában látja. Termelési rendszert kell kidolgozni, a személyi feltételeket biztosítani és az anyagi lehetőségek mértékéig javítani a halastavak állapotát.

R vízszennyezés ellen mi itt a megyében nem tudunk lenni semmit, reméljük rövid időn belül országos intézkedések születnek, mert ha nem, természetes vizeink — egy-kettő kivételével a nyugati folyók sorsára jutnak.

LETENYEIGYÖRGY