Tolna Megyei Népújság, 1976. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-11 / 9. szám
Az a bizonyos többlet... Az értelmiségiek kultúraterjesztő szerepe A főiskolák, egyetemek államvizsgát követő záróünnepélyének legszebb szavai közé tartozik, amikor az ifjú értelmiségieknek arról beszélnek: a szakmai feladatok teljesítésén túl tennivalójuk az .is, hogy szétsugározzák azokat az ismereteket, amelyeket tanulmányaik során szereztek. E z a szép misszió a tanároknál természetes. Ök már az első tanév első napján megkezdik sugározni ismereteiket, — & legtöbbjük eredményesen — egy életein át. A kényelmes felfogás az ő esetükben még köny- nyű és cáfolhatatlan indokot is talál: ez a dolguk, ezért tanultak. De hiszen valamennyien tudjuk, hogy nemcsak erről van szó, amikor az értelmiség értéktovábbító, kultúraterjesztő szerepéről beszélünk. E.óhoza- kodhatnánk nagyszerű és lelkesítő példákkal: miként vesznek részt mérnökök, orvosok, muzeológusok, pártmunkások, tanácsi előadók, agranómusok, kutatóintézetekben dolgozó tudósok a kultúra terjesztésében. Hány előadást tartanak, milyen eredménnyel vesznek részt szakkörök, klubok, helytörténeti gyűjtők munkájában, műsoros estek, stb. szervezésében, fizikai munkások továbbképzésében. Nagyon szép és örvendetes vívmányok ezek; sohasem kerülhetett volna rájuk sor, ha nem várja szomjasan a társadalom. Kivált azok a rétegek, amelyek korábban el voltak zárva a kultúrától. Emlékezzünk a két évtizeddel ezelőtti ismeretterjesztő előadásokra, író—olvasó találkozókra, művelődési házakban rendezett összejövetelekre: bármi volt is a meghirdetett előadás témája, utána rendszerint közvetlen beszélgetés következett. Az előadó — pedagógus tudós, mérnök, politikus, katonatiszt, művész — nem szabadult könnyen. Szóba került a szakmája. annak új eredményei, szóba került politika és életforma, múlt és jelen, irodalom és történelem... A kérdezettnek beszélnie kellett, minden szava az érdeklődés élénik közegébe hullt, mert az emberek mindenről tudni-hallani akartak. Hogy mára kielégült, vagy akár elcsitult volna ez a társadalmi méretű érdeklődés —, azt egyáltalában nem mondhatjuk. Inkább talán azt, hogy felismertük: az ismeretszerzésnek és továbbításnak rendje, üteme, sok tudományosan meghatározott fokozata van, egyiket sem helyes elhagyni, átugrani, megkerülni. Valami azonban mégis hiányzik. ' BLB em a múlthoz, hanem a g ágj Jelenlegi igényekhez és lehetőségekhez képest. Hiányoznak azok a meghitt és közvetlen találkozások, amelyek tömeghatásuknál fogva, a kultúra magasabb régióiba vonzzák-vezérlik az érdeklődőket Kíséreljük meg egy példával megvilágítani, mire gondolunk. Állami képkereskedelmi vállalatnak ügyes, szakmájában megbízható és tisztességes alkalmazottja járja a vidéki iparváros új lakásait. Készletében vannak jó képek és gyengébb képek, — ahogy az ilyen esetben lenni szokott. Az üzletmenet jó; sok a vásárlás, fogynak a képek. A meglepő az, hogy a vásárlók foglalkozásszerű megoszlásában alig van különbség. A tanácsi művelődési osztály egyik jól képzett előadójának erről jutott eszébe: mi volna, ha sorra látogatná az új képekkel gazdagodott lakásokat a múzeum egy művészettörténészének kíséretében és elbeszélgetne a háziakkal a képről. Az ötletet megpendítik a helyi lapban. Másnap már csengenek a telefonok a szerkesztőségben és múzeumban: jöjjenek ide is, ide is, hozzánk is... ' A két látogató első meglepetése az, hogy általában a gyenge kvalitású képeket — szokvány csendéleteket, ezerszer látott olvasó nőket, miegyebeket — vásároltak. A második meglepetésük, hogy ugyanezek láthatók a segédmunkás és a főorvos, a villanyszerelő, a mémöik és a tanár falán. Közös a következtetésük és gondolatuk: azok az értelmiségi rétegek, amelyeknek hivatásuk volna — vagy legyünk kevésbé szigorúak: amelyektől elvárható volna — bizonyos ízlésbeli irányítás, nem mindig alkalmasak erre. Mert ők maguk sem váltak új ismeretek befogadó' vá, képzőművészeti kultúrájuk, ízlésük megrekedt. Helytelen volna e példából valamiféle általános következtetést levonni. Jelzés értéke van csupán, — a képzőművészeti közízlésről ad, nem éppen lelkesítő jelzést. Nyilván más lett volna e képvásár eredménye, ha az iparvárosban rendszeres képzőművészeti ismeretterjesztés folyik, s „előhareosként” a magasabb alapképzettséggel rendelkező értelmiségieket hívják meg művészekkel és művekkel való találkozásokra. Gyanítjuk: könyvvásárnál folytatott „felmérés és tájékozódás” esetében — korántsem ez volna a helyzet. Ott a közízlés magasabb, emelkedettebb, igényesebb. S minthogy ugyanebben a városban a komoly zenei eseményeknek — elsősorban az értelmiség körében — minden alkalommal nagy közönségük van, a zenei ízlés' jobb minőségére is joggal gondolunk. Sőt, tudjuk, hogy értelmiségi foglalkozású emberek között lelkes propagandistái vannak a komoly zenének. A mind teljesebb embert, mind nagyobb figyelmet követelő szakmák mellett nem könnyű gyarapítani az általános műveltséget, a művészetekben való jártasságot —, ezt mindenki jól tudja. S nincs is szükség arra, hogy egy fogorvos, mérnök vágy agronómus képzett kalauz legyen képek, szobrok dolgában. De hát nem is erről van szó, amikor az értelmiség befogadószerepéről és kultúraterjesztő hivatásáról beszélünk. Arról, hogy lehetősége, ideje és ereje szerint gazdálkodjék a kulturális élményekkel. Mondhatnánk úgy is, hogy engedje tovább művelni magát. Az alkalom tengernyi. Budapesten, vidéken egyaránt A ki többet tud, s magasabb szellemi értékek birtokában van, feltétlenül érez kényszert, belső ösztönzést, hogy ismereteit másokkal is megossza. Oldalakat tölthetnénk meg nagyszerű példákkal, hogy városokban, falusi közösségekben milyen ízlésemelő tevékenységet folytatnak ma is értelmiségi J foglalkozású emberek, az egész társadalom hasznára. De nem térhetünk ki a kedvezőtlen jelenségek regisztrálása elől sem. Említett példánk ilyen volt Az értelmiségiek, akik önmagukat szüntelenül ösztönözve a kultúra értőivé és befogadóivá válnak, példájukkal, tekintélyükkel, kultúrájúk kisugárzásával hatást gyakorolnak a környezetükre. Ezzel teljesítik azt a többlethivatást, amelyekről a diplomakiosztó ünnepélyen szép mondatokat hallottak, s jobban eleget tesznek társadalmi kötelezettségüknek is. Nem előírásból: szívből, T. L Könyvespolc: „Magyaror$z-9"-ból Tolna megye Szeretek utazni és kedvelem a Panoráma Útikönyvek sorozatát. Nem sok reményem van ugyan arra, hogy egyhamar eljutok abba a féltucat országba, amelyekre vonatkozó gyűjteményes ismeretek már régóta itt sorakoznak a könyvespolco. mon, de utazni olvasgatva, képeket nézegetve is lehet. Nem kell más csak némi fantázia és jó útikönyvek. A Panoráma Útikönyvek közös jellemzője ez utóbbi — a jó földrajzi, néprajzi, történelmi, művészettörténelmi összefoglalás, az okosan közreadott turisztikai ismeretek eevüttese. Nemcsak a külfö’det érdemes azonban megismerni, hanem Magyar- országot is szükséges, merném állítani, hogy kötelező. Ennek jegyében szereztem meg a „Magyarország” című kötet ötödik, átdolgozott k'ndá- sát. A mogie’eoés éve 1975 A szerkesztés lezárva: 1974. július 30 án. A továbbiakban azokról a? ismeretekről, melyekhez a 77 ezer 500 példányban megjelent kötet olvasói akkor juthatnak ha Tolna megye iránt érdek lödnek. „Tolna megye” fejezet- I cím természetesen nincs. A néhai Papp Antal vezette szerkesztői bizottság valódi útikönyvet készített. Budapestről kiindulva, tájegységről tájegységre haladva egy képzeletbeli magyarországi utazáson vezeti végig az olvasót. Ezen belül 25 megyénkben településről esik szó, legbőségesebben természetesen Szekszárdról. Betűrendbe szedve a sort, a következő helységekre hívják fel országvilág figyelmét a szerkesztők: Avarhant. Báta. Bátaapítí. Bo• gyiszló, Bovjhád, Dees, Dom- bori-üdülőtelep Dombóvár. Du- naföldvár. Dunakömlőd. Fadd, Felsőnyék, Grábóc, Gyula), T.engyel. Madocsa, Nagydomg_ Ozora Paks. Si no* tornya. Sió- an^rd Szekszírd. Tamási Ten- gehe és mint külön terület Gemenc. Mindezt alaoosan, olvasmányosan, jól. Az út'köny- vek azonban gvakorló utazóknak is készü’nek, nemcsak otthonukban olvashatóknak. Er>. pen e^rt nem árt talán nóbánv amiósáfelhívni a f’gve1 met. Kezdjük Szel« zárd városával: Az esetek túlnyomó többségében célszerűbb, ha az érkező utas nem vár bérautóra a Volán pályaudvarnál, hacsak előre meg nem rendelte. A Vasúti-étterem léte tagadhatatlan, idegenforgalmi vonzóereje legalábbis kétséges. A Toldi utca 6. sz. alatti fürdő csak részben nyújtja a könyvben felsorolt szolgáltatásokat. A továbbiakban tartsuk a tájegységi tagolást és a kötet rendjében soroljuk kifogásainkat, gondolatjellel választva el egymástól az egyes településeket. Gikó nem létezik, csak Cikó van. — A lengyeli kastély Parkja nem „kedvelt kiránduló- hely”, hanem csak a szakmun. kásképző iskola igazgatójának engedélyével látogatható. — A kölesdi síkon csakugyan győzött B^ri Balogh Adám. A csatasík helye bizonytalan. a helybéli, valamikori régi megyeháza szép műemlék jellegű épületének helye viszont biztos és talán jobban érdekli a turistát. Itt van az ország egyetlen olyan Kossuth-mellszobra, mely nem a kormányzó-elnököt, hanem az agg emigránst ábrázolja. Mindkettő említetlen maradt Ozora várának „feltárásit” az Országos Műemléki Felügyelőség se az útikönyv szerkesztésének lezártakor, se annak megjelenésekor, sőt mindmáig nem kezdte meg. A sok évesnek ígérkező és nagyon költséges munkát az ozoraiak várva .várják, ez, azonban csak vágy és nem tény. Petőfi valóban fellépett Ozorán, mint színész, de a régi nagyvendéglő- ben már akkor sem működött művelődési otthon, amikor a könyv megjelent, hanem egy ipari üzem részlege. — Tolnán egyáltalán nem „dolgozzák fel az egész ország selyemgubó- termését” fonallá. — Dombori- ban nem áll „több vendéglő az ide látogatók revd-lkezésérz”, csak egy, az se régóta. — Du- naföldvárott viszont se szálloda, se étterem nincs, bár a kisvendéglők léte igaz. Tagadhatatlan, hogy az élet változásait a mai nyomdai átfutási idők mellett nehéz nyomon követni. Ennyire azonban lehetett volna. Fényképek dolgában is szűkmarkúak voltak megyénkkel szemben a szerkesztők. Se a régi megyeházának, se Simontornyn, Ozo- ra. Dunsföldvár várának, se a Paksi Konzervgyárnak. Gemenc és Gvu’aj vadjainak, vagy a Sió-torok! műn»k. szóval s^ói^s Tolna megyének, nem jutott egy sem. ORDAS IVÁN Filmjegyzet H kettes számú A Hugó, a víziló című magyar—amerikai film a máso dik egész estét betöltő hazai rajzfilm. Elődje, a János vitéz volt, utódja a Ludas Matyi lesz, amelynek rajzolása, készítése jelenleg is folyik a Pannónia Filmstúdióban. A razjfilmgyártásba beava- tat’an is prra következtet e há rom filmcímből, hogy a „Hugó” valami oldalági próbálkozást képvisel: egyébként rajz- filmgyártásunk az egész estét betöltő filmekkel sajátos uta' keres. Olyat, ami a nemzeti kultúrába ágyazva nyújt újat, s ami a nemes alapanyaghoz keresett sajátos kifejezési mód dal kíván átlépni a rajzfilmműfaj korlátain. A János vitéz csak félsiker volt, a Lúdas Matyit még nem láthatjuk. Viszont a mozik mű során ott a Hugó, a víziló, amelynek nagy közönsége van. Ez a film az előbb felvázolt rajzfilmgyártási koncepcióba nem illeszthető, tulajdonkép pen csak a megvalósításban vajó közreműködésünk miatt lett „magyar” is. (Rossz nyelvek szerint azért választott minket társul az amerikai rajzfilmes cég, mert nálunk olcsó a rajzolás, ez a hihetetlenül munka- igényes szakasza a rajzfilm- gyártásnak. ..) A történet, a figurák, a muzsika — minden sajátságosán nemzetközi e filmben: „egyéni ség” nélkül való, bárhol készíthető és vetíthető, összemberi tanulsággal. Utóbbit számos jelmondat Is hirdeti, a filmet reklámozva: „Egy igaz törté net, amely sohasem történ' meg. Hugó, a víziló. Feledé Irony ÍJ*?i7c,'ítató gyermekek — és vízilovak.” A banális Jelmondat mögöt' meghúzódhat magvas taria lom, színvonalas elbeszélés is de ebben az esetben a film olyan, mint jelmondata. De végül is. mit várunk egy gyerekfilmtől? A kérdés nagvon nehéz. A ü'mot ugvaniü felnőttek tn'á’- i*k ki és készítik el, és fel nőtt az is, aki bírálja. A gver mekek „csupán” megnézik ftiár énn^n most olvasni egv kísérletről, ami bevonta az érdekelteket is a filmkészítésbe A megvár raiztiimesek is rész* vettek ebb°n, kíváncsian vár luk az eredményt.) A felnőttek "ehéz kötelessége, hogy be illeszkedve a gyermeki világba. azt ismerve és egvs-’ers mind irányítva is szóljanak. Sikerül, nem? Megtudni sem egyszerű, mert a gyerekek va lódi véleményét sokszor csak ( a gyakorlott pszichológus tud ia kibontani. Mindenesetre a gyerek nézók a filmet érdeklődve figyelik és úgy tűnik; a csetiő-botló Hugót szívükbe fogádják. Igv aztán a felnőtt csak tartózkod va, óvatosan mondhatja: a Hugó, a víziló ennek ellenére nem gyermeknyelven beszélő, gyermekek képi világát tükrö ző film. Ahhoz túl szabályos, túlságosan pontos — rajza, története. Jövőre jön a Lúdas Matyi! (virág)
