Tolna Megyei Népújság, 1976. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-09 / 7. szám
Fotómozgalom Túl a pillanaton önkifejezési lehetőség, amelynek tömegek kerülnek a közelébe. Százezreknek van fényképezőgépe, tízezrek kedves időtöltése, mégis csak kevesen vannak, akik többet várnak a fényképtől; mint hogy megállítsa a múló pillanatot. Miért? Az egyszerű kérdés háttere bonyolult. A közművelődés egyik legfontosabb feladata megtanítani az embereket önma. guk és a világ megértésére. A művelődés kiscsoportos formái, a kisebb-nagyobb alkotócsoportok is ezt a célt szolgálják. Természetesen nem lehet, miért is kellene mindenkinek ecsetet,. szobrászvésőt, filmkamerát vagy tollat adni a kezébe, pódiumra állítani vagy zeneszerzésre biztatni. Mégis jó lenne, ha a művészi önkifejezés valamelyik formájára mindenki „ráérezne”, hogy azon keresztül aztán eljuthasson a többihez is. m A fényképezés kínálkozó lehetőség. Adottságát olyanok, hogy az összes többi művészeti ágat együttvéve sem közelíthetnék meg olyan tömegek, mint éppen ezt. A lehetőséghez mérten nevetségesen kicsi a megvalósulás. A Tolna megyei Fotóélet című kiadvány így kesereg: „Volt idő. amikor Tolna megye kivívta magának a „fotós megye’' kitüntető címet. Azóta ió néhány év múlt el. s ma már a második szomszédig alig küldjük életünk neszét”. A megyei fotóklub titkára s mint ilyen, a megye fntámoz. galmának hivatalos ismerője Kenderessy Tihnr, nyugdíjas pedagógus. Ahhoz képest, hogy az idézett panasz áz általa szerkesztett kiadmányból való, nem tűnik a fotómozgalomban csalódott embernek. ■ I — A Tolna megyei Fotó- élet kiadványaiban megjelenő emlékezésekből úgy tű. nik. valaha a legjobb úton indult a mozgalom. Népes fotótanfolyamok, pezsgő közösségi életet élő szakkörök... Mi okozta a változást? — Azok az emberek, akik akkoriban irányítottak, szerveztek, az iramot diktálták, visszavonultak. Többségük ma is szívesen emlékszik a szép időkre, de már csak magának fotózik. Nincs akkora érdeklődés a fotózás iránt, mint húsz esztendeje. Kevesebb az emberek ideje...? Vagy a jelenlegi lehetőségek nem elég vonzóak? 'Tanfolyamokat ma már nem szervezünk, szerepüket a szakkörök vették át. A fotószakkör esv-esv labor köré rsonortosu. ló kis kollektíva, amelv elsődlegesen technikai „kiképzést” ed. Miután azlalapvető fotósismeretekre megtanították a szakkörben az érdeklődőt, itt nyílik arra is lehetőség, hogy házi labor híján kidolgozza felvételeit. A szakkörök —• és legtöbbször a szakkörvezetők — ennél nem is akarnak többet — Hány szakkör működik a megyében? — Számszerű adatunk nincs, de nagyon sok. Majdnem minden községben, sok iskolában, üzemben, — A szakkörvezetőket sem tudják összefogni? — Nincs arra apparátus, hogy felkutassuk őket. Akikről tudunk, azok közül is sokan szándékosan távol maradnak a továbbképzési lehetőségekről, nem érdeklődnek. így aztán nehéz elérni, hogy a szakkörök a technikai alapok mellé esztétikai alapokat is adjanak, hogy igényeket keltsenek, jó fotósokat, vagy akár csak a jó fotókat értő fényké- pezőket neveljenek — Kifc lesznek a fotóstúdiók, fotóklubok tagjai? Úgy tudom, ez a két forma követi a szakköröket. — Fotóstúdió Tolna megyében nincs, nem is volt. Elvileg az azonos érdeklődésű fotósokat gyűjti össze. Ezt a funkciót is ellátja a fotóklub, mely megyénkben hét éve alakult. Először a filmesekkel közös volt a klub. út éve vált külön. A megyei fotósélet centruma, amely biztosítja az alkotók, alkotói szándékkal fényképezek technikai, esztétikai fejlődését. Kiállításokat szervez, havonkénti összejöveteleire fotóművészeket hív meg. illetve szakembereket, akik különféle előadásokat tartanak. — Azt írják, hogy ,41 második szomszédig alig küldjük életünk neszét".. Eszerint a fotóklub sem úgy működik, ahogy kellene. — Huszonnyolc klubtagunk, nak csak a fele vesz részt aktívan a klub munkájában, a többi afféle „pártoló”. Van olyan klubtag, aki sok pályázaton szerepel és díjakat nyer, de klubfoglalkozásra egyáltalán nem jár.., Ilyen körülmények is nehezítik a jó klubélet kialakulását. Aztán kis megye, kevés fotózó; fotóművész Tolnában nincs, az idősebb fotósok elfáradták, a fiatalok sorkatonák vagy főiskolára járnak. Amikor értékelik a fotóklubok munkáját, azt szokták nekünk felróni, és ezért nem tartanak nyilván a jobbak között, hogy nincs egységes alko. tói szellem. — Hogyan lehetne? — Ha a klubtagok „azonos hullámhosszon” lennének, ha ismernénk egymás munkáit és terveit is, ha rendszeresen találkoznánk, valódi klubéletet élve... Ez nem megy. Próbálkoztunk vele. hogy a múlt esztendei Szegedi Szalonra, a fotóklubok országos bemutatójára olyan képeket válogassunk össze, amelyek némileg egységes kéoet nyújtanak. De nem lett jobb az összkép. — Az a kollekció meglehetősen konzervatív volt. és a klubtagok sem a leaiobb képeikkel szerepeltek benne. — Most különböző terveink Vannak, több összeiövetel, úiabh képbfrálatok.. Próbálkozunk. Szeretnénk elérni, hogv több fetókiái’itás leaven itt jSzekszérdon és a > megye művelődési házaiban. Ezen a területen vannak is lehetőségek. —* önmagában em/ kiállítás még elég keveset ér, ha Ott., ahol a kéneket bemutatják. nem tesznek semmi egyebet, hony a nézők meg is értsék őket. Szélsősénes példával élve: hogyan értheti meg egy kén mondanivalóját az a néző, aki csak azt. veszi észre, hogy élesek a körvonalak vagy sem? •— A látáskultúra megváltoztatása rmwon szép feladat lenne Nagyon nagy feladat. Ehhez a fotóklub egymagában kevés. Jó és ingyen van — mégsem kelL? Van egy furcsa rendelkezés; aminek értelmében nem szabad ismertetni a filmklubok részletes programját. így leírhatom, hogy a tolnai ifjúsági filmklub műsora válogatottá» jó filmekből áll, de állításomra csak a saját meggyőződésemet kínálhatom „garanciául”. Persze, akit érdekel, az kérhet egy sokszorosított programot Tolnáról, amin nemcsak a nyolc film címe van felsorolva, hanem két-három mondatban összefoglalt tartalma is. Nem amiatt kezdtem el azonban a tolnai ifjúsági filmklubról írni, hogy háboroghas- sak a filmcímek „tabuságán”. Hiszen ez csak apróság ahhoz képest, amit e sorozatról hallottam. Először is: a KISZ és a helyi művelődési központ jóvoltából á filmklub százötven tagja számára a mozilátogatás ingyenes. A klubtagok megnézhetnek nyolc remek filmet, és mindez egy fillérjükbe sem kerül! Sőt, a filmek megtekintése után beszélgetést, vitát is terveztek számukra. Újabb lehetőség, ha... Ha egyáltalán az elsővel élnének a tolnaiak! De az eddig levetített három filmnek alig- alig akadt nézője. Mi ebből a tanulság? A Jó filmek még ingyen sem kellenek? Ez a pesszimista változat Mindenesetre a művelődési házban úgy tervezik, hogy a „filmklubtalan” heteken rövidfilmeket vetítenek. Azaz nemhogy elmerit a kedvük a korszerű látásmód, filmművészeti ízlés formálásától e kudarc hatására, inkább még harcosabbá váltak. ......... T alán eredménnyel. A hátralévő filmek megérdemelnék a százötven nézőt, és semmi okunk feltételezni, hogy a tolnai fiatalok ne érdemelnék meg ezt az ingyenes, okos szórakozást —vfé— Kenderessy Tibor ezt irta 1976-os munkatervében: „Bár a közművelődési szakfelügyeletben nem ezt a vonalat képviselem, igyekszem tudomást szerezni a szakkörökről. Eddigi tapasztalatom szerint hiába kapok iacretet akár az intézmény vezetőjétől, akár a fotókör vezetőjétől, nem kapcsolódnak be a klub munkájába (Paks, Kurd, Nagymányok, Dalmand Bá- taszék, Báta, Fadd).“ '. ■■ Hogyan lehetne megoldani, hogy valaki hivatalos úton tudomást szerezzen a szakkörök létéről és tevékenységéről? Hogyan lehet a szakkörök munkáját irányítani? Mert újra meg kellene próbálni az igényességet, a többet akarást elültetni a fényképezgetökbe is! Mert kell egy gép. kell film, ismeretek kellenek és szán. dék — sa fotósé lehet nemcsak a pillanat, hanem a világ. VIRÁG F. ÉVA Ddok kölcsön partvist À szekszárdi vasútállomás nagy váróterme nom piszkosabb. talán még tisztább is az országos átlagnál. Ez feltehetőleg a takarítószemélyzet szorgalmát dicséri, hiszen az utazóközönség nagyjából azonos mindenütt. Ellenben valami megfogja, sőt szúrja a szemet. A három főfalat Szabó Dezső nemrég elhunyt szekszárdi festőművész falfestményei díszítik. Élénk szímhatásukkal, művészi kompozíciójukkal. szép szerkesztésükkel kellemes környezetet nyújtanak. Hanem bizonyosan akad a vasútállomáson partvis, s a hosszú toldaléknyél se hiánycikk, hogy egyrészt a festményekről időnként le lehessen seperni a port — a szó nem művészi, hanem fizikai »értelmében — s mindenekelőtt a falsarkokból el lehessen tüntetni a vastag porréteg alatt roskadozó pókhálókat. Ha nincs kéznél partvisuk, Szívesen adok kölcsön.. (—ei) 1976. január 9. Emberek, orsxógok, történetek Isztambuli magyarok Már a harmadik napot töltöttük Isztambulban. Láttuk a Boszporuszt, az Aranyszarv-öbölt, órákat töltöttünk a fedett bazárban, de nem tudtunk betelni azzal a számunkra szokatlan, nyüzsgő élettel, mely a várost jellemzi. Percenként újabb meglepetések értek, de a legnagyobb még hátra volt. Késő délután a kempingben egy fiatalember odaköszönt: — Jó napot, magijarok. A kiejtésén érződött, hogy nem magyar, ezért megkérdeztem: — Hol tanultál magyarul? — Az én anyukám magyar. Bizony meglepődtem, és biztos észre is vette rajtam, mert meghívott a büfébe egy teára. Tört magyarsággal elmondta családjának történetét, azt is hozzátette, hogy őt Istvánnak hívják, és nem érdekli az a két lány, aki a társaságában van, mert addig nem nősül meg, amíg nem lesz neki magyar menyasszonya. Egyszer csak hirtelen felkiáltott: — Gyere, elmegyünk a nagymamához, ő biztosan megörül neked. Félóra múlva már Isztambul egyik új városnegyedének emeleti lakásába csengettünk. István szólalt meg: — Mami, magyar vendéget hoztam. Az idős nő először meglepődött, majd a szobába invitált. Unokája azonnal a lemezjátszóhoz ment és rakta fel a magyar Hanglemezeket. A nagymama — Zombory Gyuláné, hibátlan magyarsággal beszélt: — Még 1924-ben, tehát ötven éve Pécsről kerültünk Törökországba. Férjem Pécsen, a fémipari szakiskolában tanujt, 1922-ben kerültünk össze. Ismerős Pécsett? Akkor tudja, hol van az az utca, melyet mosí Sallai utcának hívnak. Ott lakik a sógornőm, két testvérem meg az Uránvárosban. Közben előkerültek n több mint ötven éves fényképek, melyek még a Széchenyi téren és a Tettyén, a romoknál készültek. Volt, amihez mindjárt magyarázatot is fűzött. — Ez már itt készült Törökországban, éppen ötven éve, amikor idejöttünk. Hogy miért jöttünk ide? Ma sem tudom. Talán éppen azért ajánlották férjemet a török követségen, hogy megszabaduljanak tőle, mert a szociáldemokrata párt tagja volt. Felkeresett bennünket egy férfi a török követségről, és ötéves szerződést ajánlott fel. Nemcsak mi jöttünk, hanem sok magyar, aki nem tudott otthon elhelyezkedni, köztük útépítők, szerelők, vízmesterek, autószerelők. — Ótven év óta nem is volt Magyarországon? — De igen. Amikor lejárt az ötéves szerződésünk, mindenünket eladtuk és hazamentünk. Nem bírtuk tovább, olyan nagy volt a honvágyunk. Azt terveztük, hogy Pécsett fűszerüzletet nyitunk. A terv nem sikerült, a férjem meg elhelyezkedni nem tudott, így lassanként feléltük pénzünket. Egy év után visszajöttünk, — Mennyire ismeri a magyarországi helyzetet? — Tavaly voltam otthon. Az egyik, fiam Nyugat- Németországban orvos, és amikor ment vissza, magával vitt. Ekkor három napot töltöttem Pécsett. Igaz, hogy a rokonoktól kaptam néha levelet, de mindig azt hittem, csak szépítik az otthoni helyzetet. — Milyen világ volt ötven éve itt Törökországban? — A nőknek még fáiyolt, a férfiaknak fezt kellett hordaniok. Aztán Kemál pasa ezt is eltörölte. A nőknek lehetett látni az arcát, a férfiak kalapot hordtak, Európaivá váltunk. — Nagymama, most én is el szeretném mondani — szólalt meg Pista —, ha addig élek is, eljutok Magyarországra, meglátogatom a pécsi rokonokat, megnézem Budapestet, — Tulajdonképpen maga hol is lakik? — kérdezte az idős néni. — Szekszárdi vagyok. Közel van Pécshez — kezdtem magyarázni, de félbeszakított. — Tudom hol van. Amikor Pécsről mentünk Ausztrián át Nyugat-Németországha, Szekszárd határában egy nádtetős csárdában ettünk. Nem tudja, mi a neve? — Nem a Sió-csárda volt? — Dehogynem. Látja, nem jutott volna eszembe. Már esteledett, búcsúztam. Az ajtóban kezet csókoltam az idős néninek. Meghatódottan mondta: — A legjobbakat kívánom magának, a családjának és az összes magyarnak. Sajnos, nekem már nem sok van hátra, túl vagyok a hetvenen, nem láthatom meg még egyszer a hazámat. Arra k"r"m, ha Pécsett jár, jusson eszébe az az isztambuli idős né"i. — NYAKAS —
