Tolna Megyei Népújság, 1976. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-06 / 4. szám
Tv-nap!ő A munka hercege Fgy kezdődött az új év Volt időszak, amikor azt hittük, hogy Magyarországon tízmillió közgazdászra van szükség. Szorgalmasan hozzá is láttunk a kiképzéséhez. Aztán ez elmúlt, mint minden, amit túlzásba vittünk és megmaradt az a józan mérték, ami szerint senkinek sem árt a jártasság ebben a tudományban, de nem is kötelező mindenkinek kandidátusi szinten művelni. Végül is, ma ott tartunk, hogy a jól képzett szakemberek mellett többé-kevésbé mindenki tud belőle annyit, amennyire a munkája végzéséhez szüksége van. Ezt bizonyította az esztendő első kapcsolásos élő műsora, amelyben a gyakran együtt szereplő szerkesztő-riporter pár: Balogh Mária és Bán János a budapesti Férfi Fehérneműgyár és a miskolci December 4. Drótművek munkásait, vezetőit szólaltatta meg ez új szabályozókról. Negyven percig beszéltették sok-sok riportalanyukat, akik többnyire egymás kérdéseire is válaszoltak úgy, hogy ugyanazt a témát egy nehézipari és egy könnyűipari üzem aspektusából mutatták be. Merész vállalkozás volt, amiből végül is kevés újat tudhattunk meg. Mert az, hogy a tartalékokat hatékonyabban fel kell tárni, a vezetőnek kötelessége az anyagot és a munka szervezettségét biztosítani, nem új. Az is természetes, hogy a munkás többet akar keresni. Nem természetes viszont az, ha ez utóbbi kijelentés láthatóan megtorpant ja a riportert és minden rutinját összeszedve próbál a beszélgetésen fordítani. Végeredmény: kiderült, hogy a drótgyáriak felkészültek az új szabályozók fogadására, az ott megszólalta- tottak nem csupán nehézségeit, de az okát is látták, sőt a tennivalóikat is, míg a fővárosiaknál a témát szinte minden esetben jól ismerő Balogh Máriának kellett kikerekíteni —, hogy ne mondjam: helyes irányba billenteni a tanulságokat. Jó példa volt ez a műsor arra, hogy a szépen hangzó, fordulatos mondatoknál többet ér, ha az ember azt teszi, amit tennie kell. Például, hogy a szabályozó rendszer és a KRESZ nyilvánosságra hozatalának időpontját látványosan összeveti, az szellemes. Ám az is valami, ha egy üzem — miután elérte a termelékenység optimális szintjét — rekonstruál, világszabadalmat tervez és valósít meg és mellesleg százezer dolláros import- csökkentést eredményező „apróságra” is van ideje. Tanulság, amiért érdemes volt a műsort megnézni: az a szimpatikusabb, aki a nehézségeket látva a megoldáson töri a fejét és nem az, akinek a csökkentett nyereség a többi gondját juttatja az eszébe. <F) Lukács György Az elmúlt években sok sző esett Lukács Györgyről, s növekedett müveinek olvasottsága is, bár ez a hihetetlenül gazdag életmű még sok meglepetést tartogat. Ahogy az élete is. Az a beszélgetés, mit röviddel halála előtt folytatott vele Garai Tibor, bár ismert elemeket is tartalmazott, nagyon sok újat mondott el, tegyük hozzá, valóban az utolsó pillanatban. A Tanácsköztársaság történetének kevésbé ismert részleteit világította meg, az emigráció életéről, munkájáról beszélt, s természetesen arról á szerepről is, amit ő játszott benne. Az interjúnak talán ez volt a legdrámaibb része, az is, amit elmondott, de legjobban talán az emberi magatartásnak, a bátorságnak, elvhűségnek példája, ami Lukács magatartását jellemezte. Ahogy mondta, őt abban az időben nagyon sokan ismerték Pesten, s tragikus példák sora bizonyította, hogy mi várt azokra, akik a rendőrség kezébe kerültek. S Lukács, a Központi Bizottság tagjaként, természetesnek vette a megbízatást, hogy utazzék Pestre, teremtsen kapcsolatot az illegalitásban levő párt vezetőivel, s megbeszéléseken, előadásokon ismertesse a tennivalókat. Egy-egy derűs mosoly kíséretében feltárta módszerét is, az illegalitás szabályait, mi pedig arra gondoltunk, hogy ez az eredendően elméleti tudós hogyan tudta összeegyeztetni az elméletet a gyakorlattal, hogyan volt teoretikus, a szó legjobb értelmében, s hogyan volt gyakorlati pártmunkás, vállalva minden veszélyt, sőt túlzás nélkül mondhatjuk, vállalva a halál kockázatát is. De már a háborús időkben is adott erre példát, hisz a nyalka huszártiszteknek meg kellett mutatnia, hogy nem egy „pesti sikribler” csöppent közéjük, hanem olyan ember, aki eszméiért az életét is kockára teszi. S példája itt vált elevenné, általános érvényűvé. Azt természetesen nem lehet mindenkitől kívánni, hogy napi olvasmánya legyen — mondjuk — az esztétikum sajátossága, de emberi magatartása, hűsége, bátorsága az élet minden területén példa lehet Főleg ma, amikor jóval veszélytelenebb feladatról van szó, — a tisztességes munkáról. Mi volt a titka? Illyés Gyulával beszélgetve egyszer, azt mondta: „Az tart meg, hogy nincs benső életem. Mindennel foglalkozom, csak a lelkemmel nem foglalkozom soha”. Illyés azonban nem elégedett meg ezzel és hozzátette: „Minden pillanata reagálás. Felelet az életre. Ez távolítja el tőle a halál árnyékát. Minden porci- kájával működik, mégpedig belülről kifelé: igen, ez a titka”. Tökéletes jellemzés. A ma még alig fölmérhető Lukácséletmű valóban állandó reagálás, szünet nélküli felelet az életre. De nemcsak az életmű, maga az élete is. Pedig nehéz próbákat kellett kiállnia, néki, aki „belülről látta a kapitalizmust”, de mindig egyértelmű feleletet adott az életre. Lehettek tévedései, de miért épp neki ne lettek volna? Ám nem esetleges tévedései jellemezték, hanem az a tiszta elkötelezettség, mely őt, a messziről jöttét a dolgozó nép ügye mellé állította, s amely mellett mindvégig kitartott. A röviddel halála előtt készített interjú ezt a gazdag életet összegezte, s nem emlékezés volt, hanem eleven élet, példa. Cs. Lé. Lex páskándiensis Kacagnivalók közt tallózva Szilveszteri mulatságokban, az évbúcsúztatás bánatát feledtető tréfákban az idén is bővelkedtünk: sajtó, rádió és televízió egymással versengve ontotta a ka- cagnivalót, így a heherészéstől a hahotáig ki-ki megtalálhatta a nevethetnékjének éppen megfelelő hahaha-hihihi adagot. Rekeszizmunk ingerlésében talán túl is teljesítették a normát az ihaj-csuhajcsinálók, gondolat- ébresztő elmésségekkel azonban nem nagyon terhelték meg agyunkat Pedig hát az volna az igazi humor, amely nemcsak bru- haházást, hanem olykor hirtelen világot gyújtva ellustult elménkben, torkunkra forrasztja a kacajt. Akadt azéd elmés mulatság is az évvégi röhe|fesztiválon. A legtöbb minden bizonnyal az Élet és Irodalom szilveszteri mellékletében, ott is a következő körkérdésre adott válaszokban: „Milyen rendeletet hozna On a következő évben és miért?” Sok kacagtotó, s jó néhány elgondolkoztató válasz érkezett a szerkesz- tőségbe. Nekem Páskándi Géza, a kitűnő színműíró törvényjavaslata tetszett a legjobban. A „lex páskándiensis” így szól: „Szép és igazán érdemes cím a Munka hőse. Kellene azonban egv másik cím is: A MUNKA HERCEGE. Hogy tudjam, melvik pincérhez, taxishoz, elárusítóhoz, orvoshoz, tisztviselőhöz, takarítónőhöz, szerkesztőhöz stb. NE forduljak, ha dolgom lenne. Egyből felismerjem: ez a „munka herceqe", ez nem lép holmi me- zaliánszra az én szegény problémáimmal. Sok időt takaríthatnánk így meg." Bizony, akadnak még arisztokratáink, akik rangjukon alulinak érzik a munkát. Persze, különfélék. Vélem, bárók, grófok is vannak köztük, nemcsak hercegek. Talán még királyok is. Nem kellene néha róluk is írni?l (homoródi) Jegyzet üz igazi Kevés olyan szép, tágas és jól felszerelt gyermekintézményt láttam, mint a hőgyészi új óvoda, melyről senki nem mondja meg. hogy egy régi szeszfőzde átalakításából került száz kicsi feje fölé minden igényt kielégítő fedélnek. Feltűnt, hogy az ízlésesen öltöztetett és nagy hozzáértéssel nevelt gyerekek között fel. tűnőén sok a cigány apróság. Megkérdeztem, hányán járnak közülük rendszeresen óvodába? Hőgyész összes óvodás korú cigánygyereke rendszeres látogatója e szép intézménynek! Mint azt a község vezetői elmondták, eleinte csak a szülők fele hozta önként a gyermekét, s ahhoz, hogy a jövő szempontjából a távoltartottakat biztos helyen tudják, kemény munkára volt szükség Nem egvszer a jó ügyet szolgáló szigortól sem tudtak eltekinteni. Ez még nem minden. — mondta a nagyközség pártbizottságának titkára — nagyon sok esetben a szülők helyett a segítség tanácsnak kell előteremteni aï óvodai hozzájárulás költségét. Ismeretes, hogy államunk nagyon sok kedvezménnyel segíti a cigány lakosság életkörülményeinek javítását, szocialista közösségünkbe való beilleszkedését. De ez a hőgyészi módon való gondoskodás talán az ősz. szes közül a leginkább célravezető, távlataiban a leghasznosabb. Azt ma már felesleges bizonygatni, hogy a munkának Van a legnagyobb szerepe a fejlett szocialista társadalom felépítésében. Ahhoz, hogy valaki jó munkát tudjon végezni. tanulnia kell. Ahhoz, hogy a cigánygyerekek felnövekedve egyenrangú munkásaivá váljanak a társa, dalomnak, a kezdet kezdetén kell segítő kezet nyújtani, mert később ezt csak kisebb eredmény reményében tehetnék. Ha a cigánygyerek nem indul egyenlő eséllyel, tanulmányaiban menthetetlenül lemarad, vagy csak kis hányaduk képes a jelentős lemaradást behozni. — váczi — Emberek, országok, történetek Varsó — repülőtér Egy lengyel újság vendégeként érkeztem Varsóba. A Szófia, Budapest, Varsó útvonalon közlekedő gépen bolgár sportolók és lengyel turisták között — hogy, hogy nem — egyedül voltam magyar. Miután sem az egyik, sem a másik nyelvet nem beszélem, hallgattam nagyokat, A megérkezést követő gyors útlevélvizsgálat után a csomagjainkra vártunk. A jó öreg AN—24-es gép motorjának hangja csak nem akart kimenni a fülemből, ez pedig mitagadás, meglehetősen eltompítja az embert. Az is lekötött, hogy fogalmam sem volt, ki vár itt rám. Hogyan fognak felismerni? Jól nézek ki, ha elfelejtették, hogy most érkezem. Szóval: volt bajom elég. Ilyenkor jön az automatizmus. Elő egy cigaretta, gondos rágyújtás, közben félszemmel a túlsó ajtót figyelem, minden bizonnyal onnét erkeznek a csomagjai::k. Talán nem is sokára, mert a teremnyi helységet kettéosztó alacsony pult túlsó oldalára egymás után jönnek be a vámtisztek. Csinos, zöld egyenruhában. Ahá ! Nemcsak a ruha csinos, hanem akik viselik is, egytől egyig fiatal nők. Es a, szemük... —• tanítani kellene, milyen szépen festik. Például azé a kis barnáé. Tyűha! Beszélgetés közben egy-egy pillantással felmérik az utasokat. No, az a barna most engem néz. „Attól nem kell zavarba jönni.— nyugtatom magam, egyébként is, még egy udvarias köszönésre sem futja a nyelvismeretem. Pedig ilyenkor az jöt tesz. Nem azért, végül is nincs elvámolni valóm, de kellemetlen, ha turkálnak az ember csomagjában. De mit néz ez a nő még mindig rajtam? Ez csempésznek néz. Biztos, hisz kifejezetten figyel. Van gondolatátvitel, ahhoz nem kell nyelv. Én kipróbálom. Ki én! Belaszuggerá- lom, hogy nem vagyok csempész, azt a Hier barackpálinkát ajándékba viszem a lengyel kollégának. Idegen pénzem nincs egy fillér sem, hisz úgy szól a szerződés, hogy itt teljes ellátást kapok, sőt még egy kis zsebpénzt is adnak. Majd mi ugyanígy viszonozzuk. Bizonyisten, drága kartársnő, vagy fiatalasszony, vagy minek is szólítsam, de most már nagyon kérem, ne nézzen így rám. Látja, hogy teljesen nyugodt vagyok. Tessék, a kezem sem remeg. Nézze, most egy jó nagyot szívok a cigiből. Lebuktam. Jön a nő. Jön, egyesen hozzám. Na, kellett nekem „ szemében gyönyörködni. Néztem volna azt a hosszú, létralábút. De már gondolkozni sem lehet, mert hátha sikerült a gondolatátvitel. Mi lesz ennek a vége. — Prose bardzó — mondja egyenesen nekem — aztán még valamit, ami csap a es, csupa scse. Ezt bizony nem értem. Bizonyisten, nem. Hiába teiszik elmondani élőről, a'-'kor sem. Ne értsen félre, ez egy udvarias mosoly akar lenni, amit most az arcomon lát. Hopp, megvan. Ez az isteni szikra! Persze! Mi mást is kérhetve, mint a papírjaimat. M"ris, máris... De hova a csudába tettem? Jobb külső zseb — nincs, bal külső — nincs, nadrágzseb. Ne tessék türelmetlenkedni, és főleg ne tessék ilyen gúnyosan mosolyogni. Igenis, nem illegálisan jöttem, rendben vannak a papírjaim. Csak a kezem ne izzadna, meg a homlokon, meg a hátam. Miért fűtenek itt ilyen rettenetesen? Most meg miért nevet? Végre! Itt van az útlevél, tessék, benne a vámcédula, a repülőjegy, minden szabályos. Könyörgöm, ne nevessen! Miért tegyem el? Nem kell? Hát akkor mit akar? Mondja, mondja a magáét, már mindenki minket néz, többen nevetnek. Nem hangosan, mindenki jól nevelt, de nevetnek. Még a létralábú is. Kínos. Úristen! Hogy ez nem jutott eszembe, hiszen én cigarettázom. Biztos nem szabad; azért mutogat, gesztikulál, de miért nevet, olyan szánalmas vagyok? Lehet cigizni is, hisz min hamutartó. Itt mellettem is. Ámbár azért eloltom. Élnyomom a Fecskét, mert most már biztos hogy az a baj, hisz legutóbb arra muta- | tott. Vagy mégsem? Ebbe én belecsavarodok. Ha baja van velem, miért mosolyog? Ennyire még egy lengyel vámtiszt sem lehet udvarias. Ha meg nincs, akkor mit macerái. A lehető legbá- josabban félrehajtom a fejem, felemelem a két nyitott tenyeremet, ebből sem lehet baj, hisz szerintem ezzel félreérthetetlenül azt jelzem, hogy én semmi rosszat nem tettem, tiszták és üresek a kezeim. Vagy mégis rosszat teszek? A fene sem ismeri az apró szokásokat. Egyszer hajlottam, hogy egy hatvan éves, galamb- ösz magyar szakszervezeti funkcionáriust át akartak adni egy krakkói bolt dolgozM a rendőrnek, mert három, méter csipkét kért, ami ott állítólag nagyon csúnyát jelent. Jobb, nem tetézni a bajt. Hátha a kinyitott tenyér itt mást jelent. Sikerült félúton megállítani a mozdulatot. Ez a szépszemű bürokrata is emeli a kezét. Emeli a kezét és dugiq az orrom alá — a cigarettáját. Tüzet kért a lelkem... F. I.
