Tolna Megyei Népújság, 1975. december (25. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-31 / 305. szám

/ <1 tv előtt Szöveg nélkül Gádor Béla: ■■ Öncélú kutya MINDEN EGYES kutya-egyénnek megvon a magé sajátos jelleme és egyénisége. Ért mind­addig nem hittem el, ómig szert nem tettem egy zömök és konok kis spánielre, amely Asztra név­re hallgat A kotyust egy barátomtól toptam, az­zal a megjegyzéssel, hogy igen előkelő szárma­zású, mind o négy nagyszülője spaniel volt, tehát még o nürnbergi törvények szerint is kutyának számítana. Asztra igen helyes, eleven jószág, rozsdasrínű szőre kefélés nélkül is ragyog, két hosszú füle roppant mulatságos, mert egész ter­mészetes módon hordja őket, nem vesz tudomást komikus voltukról, mint minden igazi humorista. Néhány hót leforgása alatt Asztra simán és észre­vétlenül polgárjogot nyert szák körű családunk­ban, ami nem könnyű dolog, ugyanis emberek és állatok jellemét illetőleg meglehetősen válo­gatósak vagyunk. De Asztra olyan ember, aki éppen o mi ízlésünk szerint való. Nincs benne semmi rafinéria, semmi komplikáció, önzése kris­tálytiszta és átlátszó, mint egy hegyi tó. Rendkívü­li, őszinte odaadással él. Tudja1, hoqy az egész világ körülötte forog, és ezt egy pillanatig sem igyekszik eltitkolni. Leplezetlen sóvárgással kísér minden falatot, amit a szánkhoz viszünk, szemé­ből nyíltan kiolvasható, hogy feleslegesnek tart minden harapóst, amely nem az ő bendőjébe juttatja az ételt. Ha eszik, ami elég gyakran elő­fordul, harsogva harap és csámcsogva nyel. Ha vackán kéjesen végignyúlva alszik, úgy szuszog, nyög, sóhajt és hortyog, mintha három ember aludna a szobában. Ha nem eszik, és nem al­szik, két étkezés között játékkal üti el az időt. Ezekbe a játékokba kíméletlen hevességgel bele- kényszerit minden élőlényt, ckit a közelében ta­lál. A visszautasítás nem kedvetleníti el, a szá.já- bon^ fityegő ócska harisa yadarobot mindig újból és újból térdedre teszi, tudja, hogy az idő neki dolgozik. EGÉSZ JÓL éldegéltünk Asztrával, míg egy szép napon meg nem látogatott bennünket Géza. Ez a barátunk az a bizonyos halálosan unalmas borát, Oki bizonyos időközökben kötelességének érzi, hogy meglátogassa oz embert. Precíz és komoly férfiú ez a Géza, száraz és szigorú, mint egy tanrend, kicsit félünk is tőle. Teljesen egye­dül él, képtelen megnősülni, mert a menyasszo­nyait mindig lekáderezi, és ez sosem jár kelle­mes eredménnyel. Asztra nem ismerte Gézát, és teljes jóhiszeműséggel ugrott neki a gyomrának, nyalta a fülét, tépte a nadrágját, szávai megtett mindent, amit egy látogatóval tenni szpkatt az ismerkedés feszélyezett perceiben. Bora tunk ko­moran szem ügyre vette a kutyát, majd pattint- gotni kezdett az ujjóval: — Szolgálj! — mondta porancsolóan, mire Asztra ráült a cipőjére, és vidáman kacsingatott rá. Géza még pattintott néhányat, majd mást gondolt, eldobott egy papírgombolyogot, és rá szólt a kutyára: — Hozd vissza! Asztra két lábra állt, és szorgalmason nyaló1 ga-tnj kezdte Géza porán csalóén kinyújtott ujját, Barátunk szemrehányóan mondta: — Ez a kutya buta. Nem tud ez semmit? — Azt hiszem, hogy semmit sem tud. Nem is tanítottuk eddig semmire. Ez csak kutya. De hát mit kellene tudnia? — Sok mindent. Őrzi legalább a házat? Ugat, ha idegen közeledik? — Nem nagyon. Szokott ugyan ugatni, de nem akkor, ha jön valaki! Az az érzésem, ha egy be­törő idejönne, addig nyalogatná a kezét, míg az utolsó ruhadarabot is ki nem rámolta a szek­rényből. Géza szomorúan összeráncolta a homlokát. — Ez egy öncélú kutya — mondta ikedvetle nül, majd formás kiselőadás keretében emléke­zett meg a háziállatok Hasznosságáról. Nem­sokára el is ment. Én egy darabig elkísértem, mert valamit vásárolnom kellett. Amikor vissza­jöttem, Asztra a megszokott őrjöngő örömmel fogadott, mintha a halálból tértem volna vissza. Addig táncolt körülöttem vinnyogva és szűkölve, míg a fáradtságtól félholtan össze nem rogyott. Én azon'ban szomorúan néztem rá. — öncélú kutya vagy — mondtam neki szem­rehányóan. Majd rászóltam: Szolgálj! Asztra rám se hederített. Dühös lettem és nyakon teremtet­tem. Ezt ő egy nagyszerű játék kezdetének vette, és vidáman ugrándozni kezdett. Láttam, hogy nem megyek vele semmire. Lefeküdtem a dí­ványra. Csakhamar mellém tehénkédéit. Fejét a vó ltomra fektette, s jéghideg orrát elhelyezte a fülem mögött — Hiába főzöl — szóltam rá. — öncélú kutya vagy, megmondta Géza bácsi. Igaz, hogy szeretsz engem, de hát Géza bácsi szerint ennek bizony nincs semmi, de semmi haszna a világon. Én azt hiszem, az lesz a legjobb, ba csinálok egy kis szánkót, téged belefoglak. Géza bácsit beleülfef- jük a szánkóba, és te húzni fogod. Mit szólsz hozzá? ASZTRA NEM FELELT. Talán azért, mert nem értette megjegyzésem mély iróniáját, talán azért, mert közben elaludt fi tét Dübörögve zúdult le a huKárrwaeút, azután li­hegve kapaszkodott felfelé, majd újra levetette magát a mélybe. A lányok, asszonyok -kötelesség - szerűen sikongattak. A fiúit, a férfiak védelmet odóon öMték magákhoz partnerüket. Nemsokára befutottak a végállomásra, az utasok kiszállásra készülődtek. Az egyik ülésen egy nő bújt o mel­lette ülő széles váWú. jóképű férfi mellére, és még mindég reszketett. _ Ne haragudjon, de ki szeretnék szállni — mondta a léd» és gyengéden eltolta magától O nőt — Bocsánat, hogy Ismeretlenül a nyakába csimpaszkodtam — mondta zavartan a nő —, de nagyon féltem odaránt Igazán szégyellem ma­gam. — Kérem nem történt semmi — biccentett a férfi, és márts eltűnt a kavargó forgatagban. Né­hány perc múlva már ott állt a büfé pultjánál és virslit evett mustárral. — Inkább tormával, az az Igazi — duruzsolta mögötte egy kedves női hang. Az úti-társa volt a hullámvasúiról. — Igazán ne értsen félre, de ha maga is egyedül van itt, menjünk el együtt az elvarázsolt 'kastélyba. Nagyon rossz egyedül. Ma­gányos vagyok, mint a legtöbb férjes asszony. — A kastélyban mór voltom, de o dodzsemre szívesen meghívom — mosolygott a férfi. — Köszönöm. De csak fai-ki alapon. Ehhez ra­gaszkodom. Sajnos, elég rosszul sikerült a há­zasságom. A férjem mindig Bachot, Beethovent hallgatná, én viszont a körhintát imádom. Ö unalmas, tizennyolcadik századi francia regénye­ket olvas, engem viszont sohasem érdekelt a könyv. Nekem oz oz Igazi kikapcsolódás, ha öt­ször egymás után felülhetek az óriáskerékre. — Az óriáskerék hozzám is közel áü — bólin­tott komolyon a férfi. — Akkor mehetünk. A nő úgy simult a férfihoz, mintha hosszú évek óta együtt járnának. Az idő repült, szinte észre sem vették, hogy mar beesteledett. Gyönyörű perceket töltöttek a tobogánon, mi­csoda öröm volt hasra esni a guruló hordában, igazi kikapcsolódás volt a „lökd meg a kecskét” elnevezésű mutatványos játék. A nő zavartan hozzá simult a partneréihez és halkan, elfogadot­tan így szólt: — Első, feledhetetlen szerelmem egy céllővő- bajnök volt. Magában sok minden emlékeztet Emilre. Itt van előttünk a céllövölde. Látja azt a pléhbohócot? Tíz lövés közül, ha egyszer is el­találja a sipkáját, még ma felmegyek magához. Elfogadja feltételeimet? — Elfogadom — válaszolt ünnepélyesen a fér­fi, és oda-szólt a raioisapkás üzletvezetőnek: — Tíz töltényt -kérek. Hosszon, megfontoltan célzott a bohóc sipká­jára, aztán eldördült a lövés. Néhány centivel fölément, a második lövés egy kicsit balra, a harmadik -kissé jobbra, a negyedik méterekkel a cél fölött csapódott be. A nő gyengéden meg­simogatta a férfi homlokát: — Remeg a keze. Ne -legyen ideges! Nyugod­tan összpontosítson. Én bízom mogában, hiszen tudja mi a tét. Fél szemét behunyva, vállához emelte a puskát a férfi és lőtt. A bádogbohóc gúnyosan vigyor­gott. Hat... hét... nyolc... A nő diszkréten a céllövöldés füléhez hajolt: — Nem lehetne valahogy ezt az izét úgy in­tézni, hogy mindenképpen találjon? — Hölgyem hová gondol? Ez egy becsületes, korrekt mutatványos üzlet — válaszolt sértődöt­ten. A kilencedik lövés sem talált — Az utolsó esély. Vigyázzon, ne hamarkodja el! — kérlelte a nő. A férfi hosszú, mély lélegze­tet vett. A keze most egy cseppet sem remegett. Vállához emelte a fegyvert. Célzott és lőtt. A bádogbohóc sipkája meg sem rezzent. A tizedik lövés sem talált. — Sajnos, ez sem sikerűit! — dünnyögte mér­gesen a férfi. — Ogyetlen, tehetségtelen fráter! Ennyire sem volt képes értem! Látni sem akarom többé! — kiáltotta a nő izzó haraggal és elrohant A cél­lövöldés ámulton kérdezett: — Mester, én ismerem önt. őn Európa cét- lövőba-jnok-a. Hogyan lehet az, hogy tíz lövés •közül egyszer sem tolóit? A férfi cigarettára gyújtott és -könnyedén el­mosolyodott: — Nagyon nehéz volt meMé céloznom, de ez a nő, sajnos, nem a zsánerem... Galambos Szilveszter

Next

/
Thumbnails
Contents