Tolna Megyei Népújság, 1975. december (25. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-14 / 293. szám
, Filmjegyzet Az idők kezdetén „Arra a kérdésre: hol állunk, hová megyünk, csak akkor kapunk konkrét és értelmes választ, ha tudjuk azt: honnan jöttünk?” Ez a Lukács Györgytől származó mondat Rényi Tamás „Az idők kezdetén” című filmjének mottója. A film Hollós Srvin novellája alapján készült, A lukácsi kérdés nemzedékem — a felszabadulás után születettek — sok tagját foglalkoztatja. Hogy hová tartunk, mit akarunk megvalósítani, az oly világos és mindazok az ellentmondások, melyek a megvalósítás során törvényszerűen bekövetkeznek oly szembeötlőek, hogy gyakran elfelejtjük megkérdezni, honnan is jöttünk? Mit végeztek, sőt mit is kezdtek el apáink, amit nekünk kell majd, nem befejezni, de továbbvinni. Ezért minden huszonévesnek meg kellene nézni az Idők kezdetén című filmet. Szépen, egyszerűen mutatja be a film a felszabadulás után „világot megforgatni” indult nemzedék emberi, politikai és lelkiismereti konfliktusait, melyek sok mindenben különböznek nemzedékünk gondjaitól. Ezerki lencszáznegyvenhat koalíciós harcaiban játszódik a történet. Deák Zoltán illegális KMP-tag három mozgalmas napján és hétköznapi harcaiban mutatva be a kort. A szerelmesek Duna-parti éjszakáját fegyveres csoport zavarja meg Nem tudni kik és milyen célból jöttek át a vizen. A film legjobban megformált, körüljárható figurája Horváth bandor jó alakítása — Nagy Zsigmond, A főhős egy hajszállal ti- pikusaob, vagy ínkáob se- matikusaob annai, hogy a lum vaiodi főszereplője lehessen. Cseríianai uyorgy is csak a szerep szimpatutus, manuins vonásait tudta megelevenítem, igazán élővé nem tette az enmort. Az utóbbi évek a filmművészemen, a Vaiauol Euró- páoan és a Hudapesu tavasz óta kévés az egyszerűen, valósága űen áorazoló film az „idődnek kezdetéről”. A Fényes szelek, A szarvassá vált fiúk és a többi aboan a koroan játszódó történet csak elvont parabola maradt, korábrázolás nélkül. Már csak ezért is örömmel üdvözlendő Rényi Tamás legújabb, talán nem utolsó munkásténvájú filmje. IHÁROSI IBOLYA Komáromi Zoltán képei Amikor jó másfél évszázaddal ezelőtt Franciaország megvásárolta Daguerre találmányát, hogy a világ közkincsévé tegye, jeles folyóiratunk, az Atheneum, azt írta, hogy a találmány minden utazó, régész, természettudós „örökös és nélkülözhetetlen társa iészen", mert „csak néhány percig mulasson a legösszetettebb emlék, a legterjedelmesebb táj előtt, ónnak valóságos hasonmását birja”. Pedig Daguerre találmánya ebben az 1839-es esztendőben, amikor az emberiség közkincse Ián, még irtózatos monstrum volt, amit csőik üggyel-bajjal lehetett szállítani, c o „néhány percig mulatós” is erős túlzás, hisz a hosszú expozíciós időt csak jóval később, a koWódiumos nedves eljárással lehetett csökkenteni A fal^mány faszét mindenki úgy érezte, hogy o képzőművészetnek befellegzett. A magyar reformkor viszonyai között mindenképp. Ment ez volt az az időszak, amikor az öntudatosodó polgár úgy érezte, kötelessége, hogy az utókorra hagyja arcvonását, s vándor festők, akik között olyan kiváló mester is volt, mint Barabás, szorgosan ra-jzolták-festetíék a ház urát és családtagjait. Daguerre felfedezésével minden roppan* egyszerű lett Az emberek elmentek a fény- irdóba, vagy mint Arany mondta, a fényképíró úrhoz, s vihettek is ha^a képmásukat. Nem csoda, ha jó néhány festő, köztük Barabás és Borsos, átpártolt a fotográfiához. Az átmeneti izgalom utón a frontok hamarosan tisztázódtak, a festők ismét ecset után nyúltak, a fényképezés pedig elindult a saját útján, hogy valóban azzá legyen, aminek a kezdeti lelkesedésben az Atheneum megjövendölte. Ha az eltelt időt nézzük, Daguerre találmányától, illetve a fényképezés elterjedésétől Komáromi Zoltán mostani kiállításáig nem is olyan hosz- szú az út. Alig száz évről van szó, s ez a száz esztendő nemcsak azt jelentette, hogy az eszközök a végsőkig tökéletesedtek, hanem azt is, hogy a fényképezés végleg kilépett a technikát csodák bűvköréből, s miközben természetes foglalatosság lett, olyan művészeti ággá is fejlődött, amire annak idején senki nem gondolt. Bár mindmáig megtartotta eredeti funkcióját, hogy ábrázolja a valóságot, új feladatot is állított maga elé. A művészetben egyébként is az a kérdés, hogy milyen eszközökké), hogyan ábrázolja a valóságat, mit hangsúlyoz belőle, mit tart mellőzbetőnek. Századunk művészete, s benne a fényképészet, hűen tükrözi ezt a törekvést, s arra is választ ad, hogy a XX. század második felének zaklatott művésze mit tart fontosnak, mit alkar átmenteni a következő századokba. Mert a világ alapvetően megváltozott. Maradjunk csak a fényképezésnél. A száz év előtti mester díszes környezetbe állította modelljét, s azzal sem törődött, hogy a primitív kulisz- szák önmaguk ellen árulkodnak, az illúzió volt a fontos, az „als ob" világ, mintha a derék kispolgár a görög oszlopok, klasszikus plneá'k, ódon várkastélyok világában lenne igazán otthon. Az idősebbek emlékeznek még a hajdani fényirdák, fényképészeti műtermek elmaradhatatlan rekviziitumaira, melyeknek hamis illúziója éppúgy hozzátartozott a fényképezéshez, mint a behemót háromlábú állvány, vagy a titokzatos fekete kendő. Ma máskén! kételkednék benne bárki is, hogy igazakból látjuk. Itt vannak például ezek a kének, Komáromi Zoltán fotói. Nincs ezekben semmi titokzatosság, manír, öncélú ügyeskedés. Ha megfigyeljük ezeket a képeket, egészen mást tapasztalunk. Azt, hogy a fénykép, ez az önmagában gépi-technikai produktum, kilép sóját világából, s nemcsak rögzíti a valóságot, hanem a valóság társszerzőjeként forrná Ija is. Tehát, mint minden művészetben, egy új valóság jön létre, mely nemcsak elmondja a tényeket, hanem kommentálja is, s itt már nem a technikai eszközök kifinomultsága a fontos, hanem a művész érzékenysége. ■ Ami Zoltánt jól isme- U "• rém és becsülöm, régóta egy szerkesztőségben dolgozunk, s naponta láthatom, hogy szándékát és törekvéseit hogyan tükrözi mind gazdagabb munkássága, aminek szép bizonysága ez a kiállítás is. A fényképezésben jártasak nyilván azonnal felfedezik, mennyire birtokában van a technikának, mennyire ismeri a mesterség fortélyait, s hogyan tudja a végsőkig Kihasználni, amit a gép kínál. De ez az egyszerűbb. S az elmélyült szemlélő azt is észreveszi, hogy mindez csak eszköz, lehetőség, mert ez a fiatal művész csak fölhasználja a gép adottságait, szándékai szolgálatába állítja. Mert ezek a kének és képsorok nemcsak óbrázol- ■ nak, közölnek valamit, hanem mindig a lényeget mondják #1. mintegy sűrítve a valóságot, néha azt, omit egy pillanat sugall, máskor epikus bőséggel sorsokat elevenítve föl. Ez a legtöbb, amire a művészet, a fotóművészet is, vállalkozhat, még okkor is, ha napjainkban a divat nem egyszer az öncélú formát, a technikai bravúrt tartja többre. Elérve bizonyos életkort, az ember egyre jobban tud örülni pályatársai eredményeinjk, s annak, hogy tehetséges fiatalokkal dolgozhat együtt. Ezek közé tartozik Komáromi Zoltán is, akinek munkásságára már nem egy pályadíj, országos elismerés is felhívta a figyelmet. Most pedig első gyűjteményes kiállításának vagyunk tanúi, amikor számot ad arról, amit munkássága során eddig elért, ünnepélyes pillanat, számunkra is. Mert jelen lehetünk indulásánál, mely egyaránt jelenti a számbavételt és a feladat felismerését. Eredményei, művészi törekvései már előre mutatnak, sejtetnek valamit abból is, amit el fog érni, s amit már most kiolvashatunk képeiből. Ezivel az örömmel nézzük hát alkotásait. CSÁNYI LÁSZLÓ Elhangzott Komáromi Zoltán fotókiállításának megnyitásán, o szekszárdi megye, művelődési központban. MáncSorcirlctisaE Részlet a kiállításon látható sorozatból.
