Tolna Megyei Népújság, 1975. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-05 / 260. szám
T v- napló „Férfiak, akiket nem szeretnek” — és másokat sem H em minden férfit szeretnek és nem minden n<5t Sőt, azt sem lehet elmon. dani, hogy minden gyereket, unokát és dédunokát szeretnének. Ugyanis a szeretet hem a nemi jelleg és nem is az ivadéki hozzátartozás kérdése. Ezt természetesen Galgó- czi Erzsébet is tudja, aki a tv elmúlt vasárnap este 20.20 órai adásában a címben jelzet^ televíziós játékkal örvendeztette meg a nézőket. Ugyanígy tudja Benedek Katalin dramaturg, Borgyi Gyula operatőr és rendező G. Szőnyi Sándor is. Ezek után a színészeket már majdnem felesleges sorolni. A Gyönk Mihályt játszó Szabó Gyulát; hitvesét, Katalint (Szegedi Erika); vagy Tornóczki elv- társ urat (Szilágyi Tibor); netán a tsz-elnök szerepében visszatetszelgő Ráfit (Inke László); Sőt az olyasfajta rendőr őrnagyokat is, amelyekhez hasonlót Huszár címszó alatt igyekszik a jobb ügyhöz méltó rossz buzgalommal megörökíteni Hóresnyi László. Társadalom van és ebből következően társadalmi drámák is akadnak. Az írónőnek — feltesszük — példát szolgáltató megyénkbeli Szakcs község is lehetett jogcíme ilyesmi megörökítéséhez. Meg valószínűleg sok más, hasonló. Termelőszövetkezeti elnökökről már hallottunk, akik sikkasztottak. Akár egymilliót is. Továbbá rengeteg vidéki értelmiségiről is van tudomásunk, akiknek néma sikkasztás vádja, vagy a bűnrészesség gyanúja elől való menekülés a fő gondja. Van egyéb. Sajnos jámbor tsz-tagokról is tudunk, akik a sikkasztott összeget „mellényzsebből” ki óhajtották fizetni, és nem számoltak azzal, hogy a tény ettől még tény marad. Sikkasztás. Az sem elképzelhetetlen, hogy egy tanácsi vezető — későn túltengő erkölcsi érzéke hatására — a bűnsegédi bűnrészesség halvány gyanúja elől is az öngyilkosságba menekül. Főleg, ha az öngyilkolásra nem ez az egyetlen oka. Tulajdonképpen egy tv-darabban semmi sem elképzelhetetlen, hiszen az élet sokkal bonyolultabb helyzeteket kínáL Csak nem egészen így. A drámákban kell, az életben olykor csak kellene a kicsit hibásnak buknia. Aki már elbukott, esetleg méltó némi rokonszenvünk- re. A neje, aki a bukáshoz lelki távollétével ugyan bizonyára hozzásegítette, még nem válik erkölcsi nagysággá attól, hogy férje pusztulta után nem hajlandó olyasvalakin hazugsággal segíteni, akinek párja életében még a szeretője se mert lenni. Tiltakozott ellene, a kisvárosi-kispolgári lehetőség, a karrierizmus révén való felemelkedés ellen. Aztán már nem tiltakozott, sőt felajánlkozott. Hol van az ő erkölcsi igaza? Hol van a film erkölcsi igaza? Senki nem kér számon sematikus hősöket és sematikus áldozatokat. De ez és így a leleplezésre váró fő probléma vidékeinken, vidéken, hazánkban? Végtére is maradt a filmnek — higgyük el — egy viszonylag ártatlan, a tűztől csak módjával megperzselt áldozata, akit legalább eltemettek. Harangszóval. Egy félig sikerült hősnője is maradt, Szegedi Erika — Katalin személyében. A ködös homályba vész, hogy a netáni többi és csakugyan megvesztegetettek — a 10-től 70 ezer forint értékűek — mennyire foglalkoztatják azt a közvéleményt, amelynek a filmben csak alig jelzett tagjai ez iránt kellene, hogy érdeklődjenek. Nekünk, tv-darabon kívülieknek, bizony maradna néhány feltevésre váró kérdésünk. A válasz reménye híján, kár feltenni azokat. Ebből a témából szépirodalmi művet már sikerült írni. Bizonyára lehet rádiójátékot, kétórás filmet, operett librettót, netán operaszövegkönyvet is. Utóbbi csak megfelelő operakomponistán múlik, és a valóságot csak valóságpasztillákban bevenni hajlamos irodalmi közvéleményünk még el is fogadhatja, netán szentté avathatja. S emmi meggyőző ereje nincs azoknak a soroknak, melyeket Galgóczi Erzsébet a Rádió és Televízió Újság 43. számának második oldalán jelentetett meg. Azt, ha akarom elhiszem, hogy a főváros atmoszférájában „levantei aljasságot” vél felfedezni. Valószínűleg még mindig keveset élt, járt ezen a tájon. De túlgazdag háztáji gazdaságok tömegének ismeretében sem hiszem el, hogy a hazánk lakosságának 80 százalékát kitevő „vidékiek” (mikor hagyunk már fel ezzel a definícióval?) életformájára ez az okosan választott, rosszul megvalósított mű lenne a jellemző. Annak ellenére se hiszem, hogy a színészek kitűnőek, és annak ellenére sem, hogy az írónő ezt vallja: „...érdeklődésem és együttérzésem elsősorban azoké, akik ma is a vidék hátrányos adottságai között élnek és dolgoznak”. Ott élek és igyekszem dolgozni. De, persze tévedhetek is. ORDAS IVÁN ON KERDEZ Levélcímünk : 7101 Szekszárd, Postafiók 71. Elvált szülák gyermekének elhelyezése Domány Ilona (Bonyhád, Somogyi utca 14.) olvasónk leveléből idézünk: „Ez év elején a bíróság házasságunkat felbontotta. ítélete alapján kisfiámat szüleim lakásán nyugodt körülmények között nevelhettem mindaddig, amíg a gyámhatóságtól két személy fel nem keresett bennünket. Az a vád szüleim ellen és én ellenem, hogy a gyermeket az apja megtagadására neveljük. Sajnos, az apáról jót nem mondhatok; rossz példával pedig nem akarom hazugságra nevelni a gyereket. Volt apósom is, sógorom is a tanácsapparátusban dolgozik. Szabad-e a gyámhatóságnak csupán rájuk hallgatni?*' Szerkesztőségünk válasza: „Hazánkban ' törvény rendelkezik arról, hogyan és kiknek kell a gyermekeket nevelniük; ez elsődlegesen a szülők feladata. Házasság felbontása esetén vagy a szülők egyeznek meg a gyermek elhelyezésében, vagy a bíróság dönt arról. (A jelen esetben ez utóbbi történt.) A volt férjnek bármikor joga van ahhoz, hogy a gyámhatóságnál a gyermek elhelyezésének megváltoztatása iránt eljárást kezdeményezzen. A gyámhatóságnak, természetesen, csak az összes körülmények alapos mérlegelése után szabad döntését meghoznia. A határozat ellen lehet jogorvoslattal élni. A magyar bírói és gyámügyi gyakor- i lat egységes abban is, hogy a gyermeket — elvált szülők esetében — lehetőleg az ánya nevelje. Ez a helyes törekvés abból az élettapasztalatból ered, hogy a nők rátermettebbek a nevelésre, mint a férfiak. Az adott eljárásnál is tökéletesen közömbös, hogy melyik volt házastárs milyen rokona hol dolgozik. Magától értetődő, hogy egyik szülőnek sem szabad a másik ellen nevelnie a gyermeket. A gyermek életkorától, szellemi fejlettségétől függő részletességgel kell kérdéseire a szülőknek válaszol- niok. Ez általános pedagógiai elv. A másik szülő esetleges rossz tulajdonságairól beszélni, annak hibáit feszegetni: vétek. Vétek a gyermek ellen, aki nem tehet arról, hogy egy menthetetlennek mutatkozó házasságot a bíróságnak fel kellett bontania, és ítéletében a gyermek elhelyezéséről is döntenie kellett. Ml VÁLASZOLUNK Telefonszámunk: 129—01, 123—61. Ordas Iván: Damjanich tábornok Móra Ferenc Könyvkiadó, 1971. Az előbukkanó hold fényénél az őr megismerte az ezüstvértes, fehér köpenyes tisztet. A táborszernagy úr segédtisztje volt, tisztelgésre emelte a fegyvert. Bibra báró felsietett az emeletre. Halk sarkantyúpengéssel ment végig az. olajlámpásokkal megvilágított folyosón, és kopogott az egyik nagy, dupla ajtón. — Herein! — hallatszott bentről. A táborszernagy az íróasztala mögött állt. Az asztalon karos tartóban vagy fél tucat gyertya égett. Az ajtónyitásra 'meglibbentek a lángok, Haynau alakjának óriásivá nyúlt árnyéka tácol- ni kezdett a falon. — Nos? — fordult a kapitányhoz. — Megmentették? — Alázatosan jelentem, igenis.! De a főtörzsorvos úr szerint akasztani nem lehet. Olyan sebet ejtett a nyakán, ami lehetetlenné teszi a hóhér munkáját. — Ügy? A táborszernagy kilépett az íróasztal mögül, és járkálni kezdett a teremnyi szobában.^ — Tudja, báró — mondta egy idő múlva —, őszintén szólva legszívesebben fütyülnék a fő- törzsorvos véleményére. Ámde ne mondják rólunk, hogy barbárok vagyunk. Különben is egy arisztokratáról van szó. Töprengett — Tehát él? — Igenis! — Járni tud? Ezt Bibra is szerette volna tudni. — Ha támogatják — válaszolta bizonytalanul. Haynau döntött — 136 — — Majd lesz, aki támogassa. A kivégzést nem halasztjuk el. Az ítéletet megváltoztatom golyóra. Természetesen kegyelemből. Pulver und Blei, érti? — Igenis! — Jelöljön ki egy vezénylő tisztet és valamelyik alakulatból a kivégző szakaszt. Dieser Battyhyány elég nagy darab ember, de ezeknek az újoncoknak a céllövő tudományáról nem vagyok meggyőződve. Tehát olyanokat, akik tudnak lőni. Lehetőleg vadászokat. Verstanden? — Jawohl, Herr Feldzeugmeister! Haynau intett — Rendben van, elmehet Bibra! Holnap délig nincs szükségem magára! A kapitány összeverte a bokáit, sarkon fordult, és betette maga mögött az ajtót. Az ajtó becsapódásával egy időben Haynau az oldalához kapott. Pokolbeli! Már megint ezek a páros dolgok! A táborszernagy nem volt babonás, leszámítva ezt az egyetlenegyet, amit magában „páros dolgoknak” nevezett. Páros dolog volt az, hogy pontosan ugyanabban a pillanatban, amikor — hét nap híján negyven esztendővel ezelőtt — Therese von Webernek kimondta a boldogító igent, a székesegyház mellékoltáráról lesett egy szentkép. Páros dolog volt azt is, hogy amikor annak idején elrendelte Besancon mellett a megtorlást egy fellázadt falu lakói ellen, odakoccintotta az apjától kapott drága aranyóráját egy kőhöz, és az óra darabokra tört. Számtalan ilyen páros dolog volt életében, amelyekről senki nem tudott semmit, hiszen soha egy szót sem ejtett róluk. Most meg ez a derék Bibra becsukja az ajtót, és ugyanabban a pillanatban, de mintha vezényszóra érkezett volna, ismét rátör az epegörcs. Haynau összeharapta a fogát, hogy fel ne ordítson kínjában, és kétrét görnyedt. Percekbe telt, amíg az íróasztala fiókjából elő tudta szedni azokat a labdacsokat, amelyeket orvosa készített. Valamilyen ópiumos szer volt, viszonylag gyorsan hatott, de fekve kellett bevárni, amíg megszünteti a görcsöket. Végigdobta magát a ke- reveten, és ekkor — újabb páros dolog — a falióra finoman rezgő, tompa hangon kongatni kezd- te az éjfélt — 137 — Lehunyta a szemét, és számolta az ütéseket: — Tíz... tizenegy... tizenkettő! Tehát elérkezett! Elérkezett a megtorlás napja. Ennek a gőgös grófnak itt a másik épület emeleti zárkájában éppúgy csak órái vannak hátra, mint azoknak az úgynevezett tábornokoknak ott lenn Aradon. A gróf nem érdekelte különösebben Haynaut, de a tábornokokra vad gyűlölettel gondolt. — Tábornokok? — csikorogta. — A legmagasabb rangú sem volt több közöttük, mint ezredes. Kiss Ernő, akinél kegyelemből jóvá is hagyta a golyó általi halálos ítéletet. Ilyen kegyelmet még csak Schweidel meg Lázár kapott, az a kvietált huszár hadnagy, aki tulajdonképpen nem is harcolt olyan sokat, de azért mégiscsak lázadó volt És Liechtenstein herceg közbenjárásra Des- sewffy. A finom lelkű Liechtenstein! Mennyire szívén viselte valamikori kapitányának sorsát! Csak azért, mert az ő szavára hallgatva nem ve- rekedte át magát Törökországba, hanem letette a fegyvert. Igaz viszont, hogy törvényes uralkodójának és nem az orosz cárnak a csapatai előtt Ez méltánylást érdemelt A görcs ismét belemart az oldalába. — Verekedni, azt valóban tudtak! — ismerte el verejtékezve. — Az a pimasz Damjanich is, akit annak idején ő maga küldött ki az olasz harctérre. Haynaunak nagyszerű emlékezőtehetsége volt, könnyűszerrel fel tudta idézni a termetes százados arcát, enyhe sasorrát, száj szegletének kemény vonásait barkóját 1 — Micsoda karriert csinálhatott volna! De maga is tudta, hogy nem csinálhatott volna karriert. Talán egyik sem vagy legfeljebb az arisztokraták. A császári hadseregben, ez tagadhatatlan, az magában még nem garantálja senkinek sem a tábornoki lampaszt, hogy tehetséges csapattiszt. Damjanich azonban, sajnos, több volt ennél, jóval több. Haynau kaján gúnnyal gondolt vagy fél tucat tábornok társára, akiket mind ez a vad rác futamított meg. Persze azért csak lázadó marad! Ma pedig lógni fog! (Folytatjuk) — 138 —
