Tolna Megyei Népújság, 1975. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-22 / 274. szám

Megtehetnék, de nem teszik

Növekvő s szigorúbb, azaz menyiségében és minőségében más követelményekkel néz szembe a gazdasági élet valamennyi alkotóegysége. A vállalatok, az ipari és mező- gazdasági szövetkezetek közössége, s elsősorban vezetése érzi ezt, ám a reagálás korántsem azonos. Vannak termelői kollektívák, ahol a nehezebb feltételek, körülmények ellenére sem torpantak meg, nagy buzgalommal keresik és alkalmazzák az új megoldásokat,

mind«*n lehetősei megragadnak

a hatékonyság javítására, figyelmük sugarából nem kerül ki a költségek alakulása. Dolgoznak úgv. ahogvan elvária azt tőlük a társadalom, ahogyan megköveteli azt a csoport- és a társadalmi érdekek egyeztetése.

Most a gvengék, a botladozók, az örökösen el-elm.ara- dók bajait, gondjait, helyzetét illenék vázolni, ám a szokástól eltérve maradiunk a középmezőnynél, ott is azoknál, akiknek lehetőségük lenne a többre, a jobbra, de csak szemlélődnek s tehetetlen- kednek. Kisebb és nagyobb vállalatok, szövetkezetek egyaránt találhatók közöttük.

Kézenfekvő igazságként írjuk le, hogy a közepes megjelölés meglehetősen nagy eltéréseket takar. Vannak erős és gyenge közepesek, közösségek, amelyeknél nagy eredmény, hogy a gyengék közül idáig jutottak, s mások, melyek tengődnek, holott lehetőségeik adottak a fejlődésre. Ez utóbbit ítélhetjük a legár- talmasabbnalj, mert a maga teremtette, a társadalom nyújtotta feltételeket hagyja kihasználatlanul, úgy vélve, hogy mindenfajta változás csak teher és semmitől nem

irtózik annyira, mint attól, hogy vállára vegye azt.

A közösség kárhoztatható érte? Az is, de elsősorban vezetőik! A tisztséget — s vele jogok, kötelmek seregét — azért adja a társadalom, hogy az irányítás valóban Irányítás, célok, teendők kijelölője, a végrehajtás feltételeinek megteremtője, a megvalósítás folyamatos ellenőrzője —, s ha kell, menet közbeni módosítója — legyen. Mégis, azonos adottságú vállalatok, szövetkezetek szembetűnően eltérő eredménnyel dolgoznak. A magyarázat? Amint azt a Gazdaságkutató Intézet effvik elemzése kimutatta, ezekben az esetekben a vezetés magatartására vezethetők vissza a balek. Arra, hogv bár az irányítás észleli a feszültségeket, a feltárható tartalékokat, ak- cióképte’ennek bizonyul, azaz nem tudta megszervezni — a vé’tozó köveimén vekhez igazodó — munkát. Tengődnek, sodródnak heteken, hónapokon át, de sem velük, sem általuk nem történik semmi.

Joggal feltételezhetjük,

hogy ezeknek a vezetőknek egy kisebb csoportja egész

egyszerfien alkalmatlan

az irányításra, tévedés volt kiválasztásuk, hiba tisztségükben történő megtartásuk. Itt egyértelműek a teendők, mégha fájdalmas is — de persze a tapintatot, az emberi méltóság tiszteletét nem nélkülöző — a beavatkozás. Nehezebb meglelni a megoldást azoknál — a nagyobb csoportoknál —, akik tehe'ségük, tudásuk, tapasztalatuk alapján indokoltan kapták meg vezetői kinevezésüket, ám elkényelmesedtek, csupán személyes vezetői jogaikkal törődnek, s a sutba kotorták kötelességeiket.

Néhányuknál talán használ a kollektíva nevében, baráti- lag közvetített figyelmeztetés. Ám illúzió lenne, ha azt hinnénk, hogy többségük ilven enyhe nyomásra megfelelően reagál. Ha elvesztették a problémák iránti érzékenységüket, akkor nincs ez másként a közösséghez fűződő kapcsolatok esetében sem. Itt már nemcsak kérni, figyelmeztetni ke!’, hanem — követelni is!

Megkövetelni az örökös készenlétet. a fontos és kevésbé fontos jelenségek, tennivalók felismerését, szétválasztását; a szervezetben reilő tartalékok folyamatos föltárását és hasznosítását. a mit és hogyan világos meghatározását, mindazt tehát, ami a vezetés értelme. lénveee. Fölléphet e kívánalmakkal maga a vezető irányította közösség is, de lássuk be. ez a ritkább eset. Ezért »felügyeletet, ellenőrzést gyakorló, a központi akaratot — R az -akaratban klfeieződő össztársadalmi érdekeket *— képviselő szervek, testületek elsőrendű kötelessége, hogy a mai- nál szigorúbban értelmezzék, mérlegeljék a vezetői teljesítményeket. Ne az álljon a fő helyen, hogy ami van, az el- fogadbató-e, hanem azt elemezzék,

mit tehetett volna

meg a vezetés, s valójában mit cselekedett?

A követelmények változásával a számonkérésnek lépést kell tartania. Az erkölcsi, anyagi megbecsüléstől nem választható el az erkölcsi, anyagi felelősség. Mert csak így teljes az elszámoltatás, így alkothat a társadalmi érdekeknek és igazságosságnak meg telelő egyenleget a tartozik és a követel.

Mészáros Ottó

ötszáz forint jutalmat kan. Az esti egyetem sikeres elvégzéséért háromezer, a szakosítóért négyezer, a politikai főiskola esetén ötezer forint jutalom jár.

Sajnos, egyre több az olvan Vállalat, intézmény, ahol megvan a „tarifája” a különböző fokú végzettség megszerzéséért járó jutalomnak. Van. ahol egy sikeres államvizsga ötezer forintot ,.ér” másutt az elégséges eredményért kétezer, a közepesért négy, a jóért hat. a jelesért nyolcezer forint jutalmat fizetnek.

Miközben elítéljük .azt, ha a diákgyerek zsebpénzét az ellenőrző könyvben vagy a bizonyítványban hazahozott ötösök határozzák meg, elmarasztaljuk azt a szülőt, aki a sikeres érettségi jutalmaként autót vásárol csemetéjének, a célprémium — illetve ennek az ösztönzőnek nem a kiemelkedő teljesítményért, hanem a kötelességből, a kapott munkabérért elvégzendő munkáért „járó” formája — a „majd a forint segít” —■ belopódzik a felnőttoktatásba.

Alkolménysnh kimondja:

„A Magyar Népköztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot. ...Ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező általános iskolával, közép- és felsőfokú oktatással, a felnőtt dolgozók továbbképzésével és az oktatásban részesülők anyagi támogatáséval valósítja meg.” Tehát támogatásával és nem jutalmazásával.

A jutalom ugyanis az átlagosnál magasabb, jobb munkateljesítményért jár. Aki tanul, kevesebb munkát követelnek tőle és ha ezt a kevesebbet túlteljesíti. jutalom illeti. A jutalmazási keretek azonban kötöttek. Tegyük fel. hogy a vállalatnak, intézménynek százezer forint jutalmazási kerete van. Ha ebből húszezret a tanulásért oszt szét és csak nvolcvanezret a többi dolgozónak. köztük énoen azoknak, akiknek az előbbiek miatt többet kellett „húzniok”, óhatatlanul feszültséget szül. Persze itt is lehetnek kivételek, nyi’ván nincs semmi kivetnivaló abban, ha az a dolgozó, aki kimagasló teljesítményt nyújtott a tanulásban, vörös diplomát kapott, ezért vállalati jutalomban is részesül. De jutalmazni általában a végzettség megszerzését, ama végzettségét, amely magasabb beosztást, magasabb fizetést is eredményez, miért szükséges?

Mert így az egyszerűbb, a könnyebb. Mert lehet azt is mondani, hogy nézze szaktárs, maga annak idején csak a hatodik osztályig jutott el. Most módot adunk arra, hogy elvégezze a hetediket-nvolcadikat is. Ha tanul, művelődik, gazdagabb lesz az élete. Meg aztán ma már ott tartunk, hogy rohamosan fejlődik a technika, szakképzett emberekre van szükség, a nyolc általános nélkül legfeljebb segédmunkásnak alkalmazhatjuk, de lassan már arra sem lesz szükség, mert ott is gépesítünk. Ellenben minden segítséget megadunk, hogy befejezze az iskolát.

Az előadónak pedig?: Nézze, fiatalember, ha feljebb akar jutni, főelőadó* vagy osztályvezető lenni, egyetemi végzettségre van szüksége. Megkapja az előírt tanulmányi szabadságot, útiköltséget is térítünk.

Akinek nincs meg a munkakörének megfelelő végzettsége, attól — életkorától függően egyszerűen meg kell követelni, hogy megszerezze. Számtalan példa van arra is, hogy a továbbtanulást meggyőzéssel ösztönzik. A szocialista brigádok közül csaknem mindegyik él ezzel. Ezt kellene általánossá tenni.

1 f|| If'pn említett két pél- H ill 11 III da — a szakszervezeti jelentés és az ÁFÉSZ- elnök felszólalása önmagában nem adna okot következtetések levonására. Az ezer forintos jutalmat azonban követendő példaként emeli ki a jélen- tés, az ÁFÉSZ-elnök által elmondottakra se pro, se kontra nem reagált senki, tehát ő maga is azzal a tudattal mehetett haza, hogy jól végzik a politikai oktatás szervezését, ösztönzését és a résztvevők közül is néhányan követhetik ezt a módszert

Ezért — és hogy ne találjon követőkre a példa — kért szót ebben a vitában;

Jsntner János

a Kedves Olvasónak, hogy nem voltam „mintagyerek”. Ha a régi barátaimmal néha összetalálkozom, inkább a közös csínyeinkről van mit felidézni, semmint a szolídságvnkról. Ne tessék elmondani a fiaimnak, de verekedtem is — ha úgy került Különösen Szabó Dódi kapott tőim sokat. Mentségemre szolgáljon: soha nem ok nélkül, hanem azért, mert Dodi árulkodó természetű volt. Nem tartom követendőnek a módszeremet, de a teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy végül is leszokott róla. Én is a szó szerinti verekedésről.

Az is lehet, hogy mind a ketten rájöttünk: nem felnőtthöz méltó dolog egyik sem.

Az árulkodás gyűlölete viszont bennem maradt.

Menjünk közelebb a témához.

Mindenkivel megeshet, hogy úgy véli: igazságtalanság történt vele. Ilyenkor általában azt szoktuk tenni, hogy elmegyünk ahhoz, aki a vélt vagy valós igazságtalanságot elkövette, és bebizonyítjuk az igazunkat, korrigáltatjuk a hibát, jóvátetetjük a sérelmet.

Lehet, hogy a vélemények közötti különbséget nem tudjuk megszüntetni, ilyenkor — ahogy mondani szokás — egy lépcsövei feljebb megyünk. Ez rendjén van, nem is tartom árulkodásnak.

Az árulkodó módszere más. Ha ügy érzi. hogy meg-, sértették, akkor nyomban arra a bizonyos magasabb helyre kopogtat. Az esetek túlnyomó többségében hátsó gondolattal: „majd én megmutatom... majd én elhúzatom a nótáját...” Tehát: a saját igazát nem érzi elegendőnek, egy kis támogatást remélve próbálja felhizlalni.

Itt válik a dolog jellembeli kérdéssé Ekkor tulajdonképpen már nem is az igazát tartja fontosnak, hanem a visszaütést. aztán végképp gyanússá teszi. Már tudniillik azt, hogy igaza van.

Megint csak gyerekkori élményemhez nyúlok vissza: A gyengébbet megverni: gyávaságnak tartottuk. Megveretni pedig egyet jelentett a kiközösítéssel.

A felnőttek világában pedig: — nos, ezt a Kedves Olvasóra bízom.

Szoboravatás után

R

egöly azokhoz a megyénkben községekhez tartozik, ahol az anyagi eszközök okos felhasználásával, de a közösség segítő erejének nem kevésbé okos szervezésével is, nagyon sokat tesznek a falu szépítéséért, kulturáltabbá tételéért. Hosz- szan lehetne sorolni a helyi statisztika számait, melyben új családi házak, járdakilométerek éppúgy szerepelnek, mint egy művelődési ház vagy strand felépítése — alig tíztizenöt év alatt, ami egy több évezredes múltú település életében valóban csak pillanat.

Regöly központját már jó ideje egy lószobor is díszíti.

Megyénk nem dúskál a modern képzőművészet alkotásaiban, így ennek mindenhogyan örülni lehet és kell. Mihály Árpád szobrászművész alkotása jelképezni szándékozik a regölyiek szinte legendás ló- szeretetét. Ez a község a tamási tájfajta hazája. A termelő- szövetkezet 48 eiső osztályú te- nyészkancával rendelkezik, az Országos Lótenyésztési Felügyelőség közülük harmincé?.’ törzstenyészetet alakított k;

Az idén 40 csikó kapta meg • felügyelőség rangot adó, táj íajtajelző TA bélyegzőjét.

Minderről egy szobor avatása után, vagy ürügyén kissé szokatlan beszélni. Csak azzal indokolhatjuk, hogy bizonyítani szeretnénk, mennyire szerencsés ötlet volt épp ebben a községben lószobrot állítani. A faluba sűrűn látogatnak nem lótenyésztők is, akik azonban természetesen már láttak életükben lovat. Nem állíthatják, hogy a Képzőművészeti Lektorátus ajándéka rossz szobor lenne. Van olyan látószöge is, melyből kifejezetten szép művészi élményt kínál. A művészete eszközeivel biztonsággal élő alkotó bizonyára látott már gidránt és arabs telivért, netán félvért is. Ezeket a tenyésztésben keresztezni nem szokás. Jellegzetes jegyeikből egy elképzelt lovat ösz- szegyúmi, szoborba önteni természetesen lehet. A művész vitathatatlan joga, hogy abszt- raháljon. Ettől azonban a regölyi lószobor csak mutatós absztrakció marad, de ló nem.

ORDAS IVÁN

1975. november 2&