Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-12 / 240. szám

M

I# - ■ f I ei rr I ff 1 f

Katarzis es kozmuvelodes

Azok, akik Ismerik az antik görögök katarzis-elméletét, tudják: a műalkotás úgy hat az emberre, mint valami tisztítótűz. Az olvasó például megslratja azt a regényhőst, aki elpusztul* megrendülése azonban nem hasonlítható ahhoz a gyászos érzéshéz, amelyet egy hozzá közel álló, valóságos személy elvesztése vált ki belőle. A regényhős halála okozta fájdalom megtisztítja, fölmagasztosítja — megváltoztatja- Némi túlzással: más, értékesebb, gazdagabb lelkivilágú emberré teszi.

Csakhogy aki némi élettapasztalattal rendelkezik, nagyon jól tudja, hogy a lélek gazdagodása nem ennyire egyszerű. S fölöttébb naivitásra vallana azt hinni, hogy a regény, hősök szomorú sorsa nyomán keletkező katarzisok száma arányos az olvasók nemese- désével. Hiszen akad, akiről a világirodalom legcsodálatosabb tragédiája is úgy pereg le, akár a falról a borsó. S van, aki olcsó történetekből olvas ki „megrendítő” igazságpkat Ne törjünk pálcát egyikük fölött sem. Nincs kizárva, hogy előbbi nem ostoba, nem menthetetlenül érzéketlen, hanem csupán nem a kellő pillanatban vette kezébe a mégoly kitűnő könyvet: akkob, amikor valamilyen oknál fogva épp hiányzott belőle a fogékonyság a könyv mondandója iránt. S az sem kizárt, hogy valaki olcsó történetek igazságain keresztül jut el az igényes irodalomhoz.

Mit akarok mindezzel mondani? Azt, hogy a kelleténél kevesebbet tudunk azokról a szellemi lépcsőfokokról, amelyeken az ember élete során mind magasabbra emelkedhet. Nemigen ismerjük a fölfelé haladás jellem, zőit. Nincs fogalmunk róla, miként segíthet- jük-igazíthatjuk ezt az utat; miféle kapaszkodókra, ösztönzőkre volna szüksége annak, aki elindult rajta.

Közművelődésünk mintha beérné annyival: ki-ki olvasson minél több könyvet, járjon tárlatra-múzeumba, nézze meg a művészileg értékes filmeket, színdarabokat, s ha módja van rá, ismerkedjen meg a zenéirodalom remekeivel- A többi már úgyszólván jön magától. A remekművek hatása előbb-utóbb mindenkénpén érvényesül.

Ez azonban csak részigazság, Shakespeare, Tolsztoj, Solohov valóban nem szorul mankóra, de az sem lehet vitás, hogy műveik emberformáló hatását elősegítheti vagy hátráltathatja az a közeg, amely az olvasót körülfogja. Innen származnak kétségei, fogékonyságai, érzékenységei, érzéketlenségei. Ez oltja belé azokat a tulajdonságokat, amelyek olvasói énjét kialakítják. Pontosabban: alakítják, tudniillik ez a folyamat sohasem zárul le. Akár tudomást vesz róla közművelődésünk, akár nem.

Mi energiáink java részét az indításra összpontosítjuk. Munkánk eredményességét a többi között azzal érzékeltetjük, hogy pél. dául az ország lakosságának egyötöde könyvtári olvasó, s a tavaly szóban forgó 2 millió 240 ezer ember mintegy 56 millió kötetet olvasott él. Arról azonban sejtelmünk sincs, hogy ez az 56 millió kötet miként hatott rájuk, változtatott-e valamit gondolkozásmód.

jukon, sokan vagy kevesen voltak-e közöttük, akikben az olvasottak megindítottak bizonyos folyamatokat, s hányukról pergett le nyomtalanul mindaz, amit az írók szerettek volna megértetni velük. Még kevesebbet tudunk arról, hogy miféle úton-módon lehetne elősegíteni az elolvasottak emberformáló hatásának minél erőteljesebb érvényesülését; mit tehetnénk azért, hogy a könyvekben festményekben, filmekben, színművekben megfogalmazott művészi igazságok mind több embert ösztönözzenek társadalmilag értelmes cselekvésre. Tehát ne csak gyönyörködtessenek, ne csak az okos időtöltés — csöppet sem lebecsülendő! — eszközéi legyének, ha- nem ennél sokkal többé váljanak: a közvetlen környezet átformálásának indítékaivá Kár volna tagadni: közművelődésünk egyelőre nem találta meg a föntri, nehezen nyomon követhető folyamatok befolyásolásának módját. A többi között azért, mert nem is igen törekedett rá. Még mindig túlságosan leköti annak a feladatnak a megoldása, amelynek célja a művészi értékek iránti érdeklődés fölébresztése. Holott napjainkban már kulturális forradalmunk túljutott a kezdet kezdetén, és hatékonysága mindinkább attól függ, hogy a milliókban immár meglévő igényesség kellőképp segfti-e elő szocialista szellemiségük kiteljesedését. Ez persze, nem jelenti a mindmáig fellelhető kulturális „fehér foltok” fölszámolásáért folytatott szívós munka szükségességének megkérdőjelezését Csupán arra utal: időszerű volna fontolóra venni, ésszerű-e közművelődési energiáink jelenlegi fölhasználásának rendszere. Nem volna-e gyümölcsözőbb, ha nagyobb gondot fordítanánk az olvasóklubokra, a különböző művészetbarát körökre, s olyan közösségek létrehozására, amelyek tagjait nemcsak egy- egy kiállítás, film, színházi előadás megtekintésének élménye - fűzi össze, hanem az Utána következő kötetlen eszmecsere is.

Bár az említett eszmecsere bizonyos formái kialakultak, korántsem lehetünk elégedettek velük. Az író-olvasó találkozók, a munkások, parasztok és művészek részvételével rendezett ankétok meglehetősen formálisak. Túl sok protokolláris udvariaskodás tapad hozzájuk, s a kölcsönös feszélyezettség is meggátolja azt, hogy ezek a találkozások — eredeti szerepüknek megfelelően — hozzásegítsék a közönséget a műalkotások lényegének megértéséhez. Szintén nem arról van szó, hogy fölöslegesek, hanem arról, hogy többnyire 5gy kaptafára rendezik őket. Márpedig aligha kell bizonyítani: minden bizonnyal megérné a fáradságot, ha megpróbálkoznánk ötletes- találékony, kísérletező kedvvel újszerű módon megújítani ezeket a találkozókat. Pszichológusok, pedagógusok, szociológusok, s más szakemberek valószínűleg sok segítséget tudnának ehhez adni. Sőt, ahhoz is, hogy közművelődésünk a művészetek emberformáló hatásának bonyolult folyamatát más, fejlettebb, eleddig nem ismert módszerekkel is befolyásolhassa.

VESZPRÉMI MIKLÓ3

BÁRDOSl NÉMETH JÁNOS;

A MURÁNÁL

Tel-felderengő hajnal-hozta Nap

szép fény-sörénye a vízbe ragad, úszik rajta oly vággyal-tapadón, a gyémánt-tükrű, furcsa nagy folyón;

Ahányszor erre hoz-visz a vonat,

oly mondhatatlan érzés fojtogat, így nézte hajdan Zrínyi habjait, ha nem vét verte, az a Nap vakít.

Magába Itta 6 Is: szép e hon, ahogy most mélán róla álmodom', tenni s meghalni érte férfisors, felel a nagy víz, amíg fut a gyors.

A zakatoló század fut vetem, e szép látomást, óh nem engedem', intés, parancs, a költő mondta fci; tört ritmusát még moit is hallani.

BÉNYE1 JÓZSEF:

VIOLA

Pár évtizeddel

a föld teljes felfordulása előtt a tavasz reménykedő mámorába» néhány műemlék-akácfa alatt egy gázoktól szédült ikola összeütközött a gépkorszakkal A robbanás után napokig esőként hullt az anyacsavar csak a viola maradt sértetlen

fölállt leporolta magát s fütyörészve nekiindult egy következő ezerévnek

Ez ugye szép sőt gyönyörű

költőknek és holdkórosoknak

bár belőle

egyetlen szó sem igaz

BARANYl FERENC:

NYÁREQYHÁZA

Nyáregyháza, megköszönöm én néked sejtjeimbe itatott békességed: legelőid nyoszolyáján elnyúltam, gulyakútjaid vizétől tisztultam.

Határtalan szabadságom hajtottad, vágtató lelkem béklyóba nem fogtad, rajtad még az álom is úgy száguldott, mint a ló, kit Epres Laci eloldott.

Nyáregyháza, hasonlítok rád még ént Ablakaid fénye messzi csillagfény. Egyszer még a földed könnyel áztatom s szik-fekély lesz rajta minden bánatom.

Gselhe-reneszánsz a film világában

Alig telt e! pár hónap a Lőtte

Weimarban megfilmesítése óta, mely — mint ismeretes — Thomas Mann regénye alapján készült, s az öregedő Goethe és ifjúkori szerelmének, Lőttének weimari, kései találkozóját örökíti meg; nyáron kezdődtek el Budapesten, a Pesti Színházban az NDK-beli szerző, Plenzdorf művének, Az ifjú W. új szenvedéseinek, Goethe Wertherje modern parafrázisának próbái, s most az NSZK-ból érkezett hir, miszerint a jónevű, s Plenzdorf- hoz hasonlóan a fiatalabb kön osztályhoz tartozó Peter Handke forgatókönyvet írt a költőfejedelem eqyik klasszikusnak számító művéből (ugyan melyik Goethe- mű nem klasszikus értékű ma már?), a Wilhelm Meister-ből, egészen pontosan annak első részéből.

Az osztrák származású, de az NSZK-ban élő Handke nem tekinthető járatlannak és kezdőnek a film világában, mór eqyik, nálunk is sikeres könyvéből, A kapus félelme tizenegyeskor c. kis- renéhyéből is film készült. A Goethe-ddaptáció címe: Hamis mozdulat.

Handke valójában csak a neveket veszi át a nagy elődtől és persze az alaptémát, a feldolgozás maga modern és eredeti. A

mű alapkonfliktusát az ön- és világismeret problémája, az egyén és a társadalom összeütközése képezi. Az új mű és az alapmű között két évszázadnyi időkülönbség van, s ez a vissza- nyúlás lehetőségét nyújt egy új, egy modern fejlődési és művelődési regény megirására, avagy a klasszikus mű megismétlésére. Mint a Kölner Stadt-Anzeigér kritikusa hangsúlyozza, azért a film Goethe regényének nem puszta celluloidváltozata, inkább csak kommentárja.

Goethe-Handke Vilmos mestere 1975-ben tesz országjáró körutat Németországban, hogy kimondja színészként azt, amit az emberek oly régóta hallani szeretnének... A goethei felfogás szerint az ember — sorsa, kiszolgáltatottsága, ősi (és modern) egyedülléte miatt — szükségszerűség és véletlen között keresi önmagát, hogy megvalósíthassa eszme és gyakorlat egységét, idealisztikus törekvéseit összekösse a tevékeny élettel (miként a Faustban is).

Handke alapvetően mást kíván bemutatni, embertípusa korunk embere, jellegzetesen önironizáló véleménye: „Két napja egy szót sem tudtam kinyögni, író szeretnék lenni. De hogyan lehetségés ez, ha az emberek nem érdekelnek?”

Ez a Vilmos korunk betegségeiben szenved: elidegehült, elvesztette realitásérzékét, az emberi kapcsolatok hiányát érzi, életundora van. Az emberiség egyfajta újabb pubertáskorában él, miként egyre Flaubert művét, a L’education sentimentale-t olvassa. (Érdekes, hogy ezen tünetek jellemzőek Handke korábbi műveinek hőseire is, a kapusra, vagy a Rövid levél a hosszú búcsúhoz szereplőire egyaránt.) A mű egyben újfajta írói alaptípus képével is szolgál, s noha valójában ez a törekvés sem új, nehézségeiről szól az igazság megírása közben. Vilmosa egyre azt panaszolja, hogy szükségleteit eddig mindig csók költők fogalmazták meg, sosem politikusok, s a poézis meg a politika nem békithe- tő össze egymással. A betegséget gyógyítani kell. Handke útra indítja hősét és Eichendorff híres romantikus ,,Semmirekellő”-jét olvastatja vele. Ezáltal mintegy megelevenedik a romantikus Németország, romantikus olajfe.t- mények látványa ejt meg, Rajna menti várromok merülnek fel a múlt ködéből... Majd tömény kontrasztként Bonn éji kisvárosi pályaudvara villan fel (a köztudat tán elfeledi olykor, hogy a nyugati főváros mily meghökkentően kicsi is valójában a Rajna mentén), aztán egy kietleh szállodái szoba és Frankfurt befontömbjei következnek (már teljes a kontraszt Goethe romantikus szülővárosa és a modern Majna- Frankfurt között.) Handke hőse modem szállítóeszközök révért jut előre, minden út újabb kalandok esélyével, új élet lehetőségével kecsegtet. De hiába utazgat Vilmos, ha „vándarévei*' alatt maga mit sem változik, ha nem „fejlődik". Önmagával foglalkozik: „Ma dél óta ne'm voltam vécén. És két hónapja nincsenek ólmaim."*

Az életet keresi, de nem látja-, s így nem Is értheti. A többi ember annyiban érdekli, amennyiben felhasználhatók törjénetei- hez. A végig jelképes-ironikus történet során gyakorta kudarcot vall, s minden szociatív kapcsolata felbomlik, nád múlttal áll a

Zugspitze tetején.^ s azon meditál, hogy bizonyára elmulasztott valamit és még elmulaszt.

Ez egyszer furának tűnhet, hogy Handke a fennálló viszonyokat teszi felelőssé a kudarcokért, s nem hősét okolja — legalább is részfelelősként — a történtekért Másért szokták okolni a viszonyokat. „Holt lelkek Né- fhetországböh", Gogol nyomán á la Handke — „..a sok lélektelen arc mögött a félelem...” A főhős ilyen „holt lélek”, saját világfájdalmának kivetítésére képes csupán, sóját tévelygéseitVt is a társadalmat teszi felelőssel

E púnion már számunkra is tanulságos Handke Vilmosának tévelygése, nálunk is akadnak a saját tévedéseikért másokat vagy a társadalmat hibáztató Vilmos sok. Mindezzel együtt érdekes kísérlet a Handkeé, mely igyek-i szik megoldást lelni, vagy egy lehetséges megoldás irányába fordítani a ma kritikus szenzibili- tásáról ismert fiatalságát. A modern művész és a modern polgár problematikája kap hangot alkotásában — itt sem elődök nélkül —, közben akarva-akaratlan felhívja a figyelmet az adaptált műre is, s új színnel gazdagítja a modern femberértelmezés irodalmi tárházát Drescher Attila