Tolna Megyei Népújság, 1975. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-24 / 224. szám
Levélcímünk : 7101 Szekszárd, Postafiók 71. Szaporodnak a náthás, hurutos megbetegedések Influenzajárvány sehol nincs, de számolni lehet vele ÖN KÉRDEZ Perelni kell a munkáért Szabó Jánosné (Gyönk, Újtelep, Táncsics utca 28.) olvasónk azt panaszolta szerkesztőségünkhöz intézett soraiban, hogy OTP-szerződés- sel épült háza beázik és a kivitelező — a Gyönki Építőipari Szövetkezet — késlekedik a bosszantó hiba megszüntetésével. Dudás Antal, az Országos Takarékpénztár Tolna megyei Igazgatóságának igazgatója felelt: „A Gyönki Építőipari Szövetkezetei az 1975. április 15-én kelt garanciális jegyzőkönyv kötelezte, hogy a kérdéses épület északi falának beázásával kapcsolatos helyreállítási munkákat 1975. május 30-ig végezze el. Bonyolítónk, a Tolna megyei Beruházási Vállalat a megoldás módjáról 1975. május 12-én adott a szövetkezetnek részletes tájékoztatást. Eszerint az északi falfelületet Szilor-Ci bevonattal kell ellátni. A Tolna megyei Beruházási Vállalat műszaki ellenőrének többszöri sürgetésére nem készítette el a kivitelező az előírt munkákat. Ezek elvégzésére szeptember 3-án adtunk felszólítást. Figyelmeztettük a szövetkezetei, hogy amennyiben a helyre- állítást szeptember 30-ig sem végzi el, úgy jogos követelésünket — ügyfelünk, Szabó Jánosné érdekében — peres úton leszünk kénytelenek érvényesíteni.” Kilépő nem kap jutalmat Lelovics László (Tolna, Alkotmány utca 65.) olvasónk — amint írja —, 1964-től ez é* január 15-ig dolgozott a tolnai Gép- és Műszeripari Szövetkezetben a Gábor Áron szocialista brigád tagjaként A GÉM-től kilépett, munka- viszonya megszűnt. Sérelmezi, hogy május elsején nem kapott semmit, noha a brigád tagjai személyenként 1500 forint jutalomban részesültek. Biber László, a szövetkezet elnöke válaszolt: „Lelovics László tévesen tájékoztatta a Népújságot, ugyanis nem a brigád tagjai kaptak személyenként 1500 forintot, hanem a Gábor Áron szocialista brigád kapott egy összegben 27 000 forintot. A brigád élt azzal a jogával, hogy tagjai között differenciáltan ossza szét a rendelkezésére álló összeget. Mivel Lelovics László alapszabály-ellenesen lépett ki szövetkezetünktől, — ahol korábban mint ipari tanuló tanult —, a brigád méltatlannak találta arra, hogy részére bármennyit is megszavazzon.” Gyatra komédia visszhangja Csámpai Rudolfné szekszárdi olvasónk levelét idézzük: „Jegyet váltottam a Szekszár- dot vendégszereplő Alexanders Cirkusz esti „disz"-elő- adására. A reklám szerint vadállatok, pónilovak, majmok, vadlovak, artisták, bűvészek, zsonglőrök, stb. lépnek fel. Belépődíj egységesen húsz forint; helyfoglalás az érkezés sorrendjében, számozatlan helyeken. Az összes vadállatot egy férfi mutatta be; oly módon, hogy körbevezette őket a porondon. Amelyik állat hosszas ütlegelés után sem volt hajlandó meghajolni a közönség előtt, annak lábát marokra fogva megrántotta. így létrejött a nagy mutatvány, az állat meghajolt A bemondónő egy személyben volt kötéltáncos és kigyóbűvölő. Trágár viccek botránkoztatták meg a közönséget. Ki ad működési engedélyt ilyen társulatoknak, ki ellenőrzi működésüket, ki szabja meg a helyárakat?” Báli János, a szekszárdi Városi Tanács V. B. művelődési osztályának vezetője válaszolt: „A bírálattal egyetértünk. A vándortársulatoknak országos szerv ad működési engedélyt; ugyanaz ellenőrzi műsorukat is. Az alkalmazható helyárakat a 147/1968. (MK. 14.) MM—ÁH. utasítás szabja meg. A cirkuszi előadásoknál is érvényesül művelődéspolitikánk „támogatás—tűrés—tiltás” elve. Ezzel magyarázható, hogy egy cirkuszjegy többe kerül, mint a művelődési központban egy operaelőadás jegye, a múzeum belépője és a megyei könyvtár egyévi beiratkozási díja együttesen. Tolna megyében a tartózkodási engedélyt az Alexanders Cirkusznak a megyei tanács, Szekszárdon a fellépési engedélyt a városi tanács szakigazgatási szervei adták meg, — szerencsére csak rövid időre.” * Szerkesztőségünk megjegyzése: Nézetünk szerint semmi szükség cirkusz fényes leple alatt ízetlenkedő gyatra komédiákra. A közönség száméra nyereség, nem veszteség volna, ha Alexandersékat a „tűrés” kategóriából mielőbb a „tiltás” kategóriába sorolnák át Ilyenkor, nyár végén mind többen panaszkodnak influenzaszerű megbetegedésre, meghűlésre, náthára; különösen, ha váratlanul hűvösre fordul az idő, s másnap ismét kánikula köszönt ránk, vagy fordítva. Dr. Dömök István, az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetője ezzel kapcsolatban az MTI munkatársának elmondotta: — Az emberi szervezet ellenállóképessége a különböző betegségekkel szemben szezonálisan változik, s ezek az időszakos változások hatnak a kórokozókra is. A hőmérséklet ingadozásai — például a hirtelen lehűlés — elősegíthetik egyes légúti megbetegedések kialakulását: hidegebb időben a légzőszervek — közöttük elsősorban az orr nyálkahártyájának — hőmérséklete alacsonyabbá válik, ami kedvez a náthavírusok szaporodásának. — A virulógia több mint 100 olyan vírust ismer, amelyek különböző náthás, hurutos, légzőszervi megbetegedéseket idéznek elő. A vírusokon kívül azonban egyes baktériumok is okozhatnak ilyen jellegű megbetegedéseket. Ezek a baktériumok ugyanis állandóan jelen vannak a nyálkahártyán, s a hirtelen lehűlések alkalmával könnyebben „támadják” meg a szervezetet. Tudni kell azonban, hogy az említett vírusok és baktériumok okozta náthás, hurutos megbetegedések nem azonosak az influenzával. Tüneteik alapvetően különböznek egymástól. Az influenzára általában a magas láz, a végtagok fájdalma, a levertség a legjellemzőbb, s a betegség az első napokban nátha helyett inkább torokgyulladással jár. Az influenza az utóbbi években csaknem minden esztendőben szinte menetrendszerűen visszatér. Az Egészségügyi Világszervezet nemzetközi influenza-figyelő szolgálatának jelentése szerint azonban a világon egyelőre sehol nincs influenzajárvány* Mindez persze nem jelenti azt, hogy a járványt az idén elkerüljük. Ismeretes ugyanis, hogy a különböző vírusok között az influenza-vírus változtatja leggyakrabban szerkezetét. A legutóbbi — tavalyi év végi, illetve ez év eleji — nagy influenzajárvány óta ugyan —• amelyet az úgynevezett Port Chalmers „A”-vírus okozott — az északi féltekén már kialakult ennek a vírusnak néhány új változata. Közülük a legnagyobb változáson átment vírust Skóciában mutatták ki. A szakemberek szerint azonban még ez sem jelenti feltétlenül az újabb járvány kialakulását: hiába változik meg ugyanis a vírus antigén-szerkezete, ha járványszerű terjedésének nincsenek meg a feltételei. Ezek pedig a vírusok egyes, tudományosan még tisztázatlan tulajdonságaitól függnek, s a skóciai tapasztalatok alapján egyelőre nem tudható, hogy az új típusú vírus képes-e nagyméretű, kontinentális szóródásra, terjedésre. — A déli féltekéről sem jelentettek kiterjedtebb influenzajárványt. Egyedül Dél- Ausztráliában izoláltak egy, a skóciaihoz hasonló új szerkezetű törzset. Nagyobb járványt azonban még ez sem okozott. Ám ha mégis bekövetkezne egy újabb tömeges influenzamegbetegedés, azt nálunkj Magyarországon csak a Skóciában, vagy az Ausztráliában már kimutatott vírusok valamelyik variánsa okozhatja. Erre utaló jelek egyelőre nincsenek. A járvány esetleges előfordulásával azonban ennek ellenére számolni lehet. —• mondotta dr. Dömök István. Mi VÁLASZOLUNK Telefonszámunk: 129—01, 123—61. Ordas Iván: Damjanich tábornok Hóra Ferene Könyvkiadó, 1971. Más századokkal együtt természetesen mi is megkaptuk a kincstári kosZtot, de a mi oldal- zsákunkban sosem eresztett zsírját a sózott szalonna, mert többnyire az első faluban elcseréltette velünk friss túróra, sajtra: és arra is parancs volt, hogy mindenkinél legyen fél tucat citrom, paradicsomot pedig annyit együnk, amennyi belénk fér. Volt, akinek ez egy cseppet sem tetszett, hiszen az ördög eszik odahaza ilyesmit, de aztán kiderült, hogy neki volt igaza. Felesleges zsír meg háj persze éppúgy nem maradt rajtunk, mint a többi század legénységén, de azért mégis jobban bírtunk azokat az irgalmatlan masírozá- sokat, kevesebb volt a betegünk, és a hangulatunk, kedvünk is vidámabb, mint egyebütt A 61-eseket Verona mellett találtuk meg, és a százados úr azon melegében egy teljes harckész századot kapott. Magyar fiúk voltak mind egy szálig, de nem a Bánátból valók, hanem valahonnan a Csallóközből. Tisztünk kettő volt a menefszázadban: Készéi hadnagy úr, meg von Winter hadnagy úr. Engem létszám szerint von Winter szakaszába soroltak. Aranyos, derék gyerek volt meg lehetett bocsátani neki, hogy ő volt az egyetlen svábunk. A harmadik szakasznak már nem jutott tiszt, ezt Török őrmester vezette, egy mogorva vénember, aki fél szóval se mondott soha többet a. kelleténél, de máskülönben csodálatos őrmester volt, még véletlenül sem káromkodott A százados úr nagyon szerette. A bemutatkozás úgy történt, hogy von Winter hadnagy úr cúgok szerint felsorakoztatott bennünket valami nagy majorság udvarán. A százados úr bekocogott egy nagy csontú, rossz kinézetű, de máskülönben szívós és erős sárga lovon, fogadta a jelentést, aztán odarukkolt a második szakasz elé, olyan közel, hogy a lova majdnem összecsókolózott a Készéi hadnagy úréval, és ilyenforma beszédet mondott: — Fiúk! Én Damjanich János százados vagyok, mától ennek a századnak a parancsnoka. Együtt verjük majd a lázadókat. Aki tisztességesen harcol, annak jó világa lesz, aki gyáva, az jobban teszi, ha már az első ütközetben elesik. Fegyelmezetlenséget nem tűrök, de olyan disznóknak való moslékot sem, amilyet ma reggelire kapott a szazad. Oszolj után az élelmezési tisztes hozzám, ra- portra. Végeztem! Oszolj! Rendkívül nagy hatású beszéd volt, a százados úr csodálatosan tudta, hogyan kell a katonák szíve szerint szólni. Az élelmezés egyébként csakugyan megjavult, főleg azután, hogy harmadnapra a tiszt urak nagy kártyapartit rendeztek, és a mi századosunk annyi pénzt elnyert tőlük, hogy odahaza nem tudtam másképp elhelyezni, mint hogy egy nagy asztalkendőbe kötöztem az egészet. Ez lett az élelmezési tartalék kassza, így aztán a körülményekhez mérten ragyogó dolgunk volt, mert egyre inkább kiderült, hogy a százados úr milyen jó kártyás. A körülményekhez mérten, mondom, mert május 6-án már benne voltunk a csata légközepében A többiek már próbáltak ütközetet, így én bölcsen elhallgattam, hogy egész másmilyennek képzeltem el egy csatát. Nem volt itt zárt egységekben menetelés, sőt jó ideig még látható ellenfél sem. Kettős raj vonalban feküdtünk egy domb oldalában. Lenn a völgyben égett egy major, valahol puskáztak, jobb kézről pedig fél század huszár ügetett épp az ellenkező irányba, mint ahol az ember az ellenséget képzelte volna. Aztán váratlanul a domb túlsó oldaláról, tehát a hátunk mögül, sisteregve érkezett egy gránát, és bevágott majdnem közibénk. Aztán jött a második, a harmadik, a negyedik. Von Winter káromkodott. De hogy a gránátok csak egyre sűrűbben érkeztek, és a második szakasznak már három sebesültje is volt, Damjanich magához intette Török őrmestert — Török, ugyan másszon már fel hat emberrel oda, ahhoz a kalyibához, és nézze meg, mi az ördög van ott! Ha meg lehet sturmolni azt az ágyút, mert azt mégsem akarom elhinni, hogy a miénk lenne, akkor leizen, és majd küldök fel erősítést. Nemsokára visszajött két ember, és hosszú kötélen vonszolt maga után egy fiatal olasz parasztot. — Százados úr! — jelentették. — Ez a tálján kötelet kötött arra a magányos, legyezőforma iára ott a dombon. Minket lesett, és a fa koronájával integetve diktálta az olasz ágyúknak, miként lőjenek! A százados úr elvörösödött, és megragadta az olasz göncét. Megrázta istenesen. — Caro mio! — kiáltott rá, és valósággal szikrázott a szeme. — E verő? Igaz ez?! Ekkor legnagyobb meglepetésünkre a fiatal paraszt megszólalt németül: — Százados úr, én hivatásos tiszt, hadnagy vagyok! Tiszthez illő bánásmódot követelek! Damjanich eleresztette. — Én parasztgúnyába öltözött tiszteket nem ismerek, és nem is óhajtok ismerni. Ha ön tiszt, akkor fogalma kell legyen arról, hogy mi a soionko- dás és mi nem. így bizonyára vigasztalásául fog szolgálni, mielőtt a másvilágra megy, hogy századomnak az ön áldásos integetése jóvoltából egy halottja és három sebesültje van. A katonákhoz fordult. — Visszaviszitek, és Török őrmester köttesse ugyanarra a fára, amelyikkel a jelzéseit adta. Jó magasra, hogy amazok odaát is meglássák! Az olaszt felhúzták, ekkor láttam életemben először akasztást. Fél óra múlva pedig elhúzódtunk a domb oldalából, nagyot kanyarodtunk, és szuronyrohammal elfoglaltuk azt a három olasz ágyút, ami olyan sokat kellemetlenkedett nekünk. Nem tudom, hogy von Winter, meg Készéi hadnagy kedvük szerint is éppúgy elöl rohantak volna-e, mint például az öreg Török, de nem tehettek másként. A százados úr ugyanis együtt rohamozott a harmadik szakasszal, és a magam szemével láttam, amikor egy ágyútöltő rúddal védekező olasznak szétvágta a fejét. Nagy, lapátszéles kardja volt, és iszonyú indulattal forgatta. Annyi erővel egy bikát is elintézhetett volna. Alig szedtük össze a sebesülteket, meg kötöttük hátra a biztonság kedvéért a három megmaradt olasz kezét, amikor nyargalva jött egy jelentő lovas, és hozott a százados úrnak egy cédulát. Ezután menetelés következett, de közbe-közbe hasra dobtuk magunkat, és visszapuskáztunk a bokrok, fák közé, mert mindenhonnan lőttek ránk. Aztán egyszerre csak ott voltunk egy városka, Santa Lucia előtt. Ennek a neve magyarul annyit tesz, hogy Szent Luca. Itt már más századok is vártak ránk, meg tüzérség, az egyik domboldali présház előtt pedig rengeteg sok tollbokrétás aranygalléros tiszt nyüzsgött ‘“i (Folytatjuk) $ ' 1 — 36 — I»
