Tolna Megyei Népújság, 1975. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-21 / 222. szám
Világnézetűnk alapjai Nem tantárgy! IIO III dl hüll középiskolai diákokkal flGIIII CyiUCII beszélgettem, témánk a világnézet volt. Nem rajongtak érte. Kérdésemre egyikük indulatosan visszakérdezett: „Miért oktatnak nekünk világnézetet? Hiszen, ha semmit sem akarnának belénk sulykolni, akkor is volna világnézetünk.” Egy fiú azonban hozzáfűzte: „Csak nem mindegy, hogy milyen”. Az előbbi megjegyzésben nem valami görcsös ellenállást, nem a tudományos világnézet befogadási készségének hiá_ nyát fedeztem föl, hanem azt, hogy a fiatalok általában tantárgynak tekintik a világnézetet, s jó részük idegenkedik tőle. Pedig a világnézet nem tantárgy, jóllehet, előfordul, hogy azzá sorvasztják az iskolában. Politikusokkal, tanárokkal, szakfelügyelőkkel is szót váltottunk a világnézet és a világ, nézeti nevelés bonyolult kérdéseiről. A nevelés hatására, tehát a befogadásra, a meggyőződésre voltam kíváncsi, a tanárok mégis rendre visszatértek az oktatáshoz. Tudom, hogy a kettő elválaszthatatlan, de hogy a Világnézetünk alapjainak oktatása mellett a nevelés gyakran háttérbe szorul, erről volt alkalmam meggyőződni. Vita közben arra gondoltam: talán nem is a gyerekek, hanem a tanárok világnézetéről kellene szót váltani, hiszen meggyőződésük meghatározó az ifjúság nevelésében. Kapaszkodóm a Magyar Tudományos Aka. démia egyik izgalmas tanulmányának részlete. így hangzik: „A marxizmus—leninizmus ugyan minden ízében tudományos világnézet, amely a korszerű tudományos ismeretek általánosításában nyugszik, de egyúttal sajátos, személyes és meggyőződésként vállalt viszony is a racionálisan értelmezett valósághoz; egyszerre ismeret és meggyőződés, tudás és elkötelezettség, valóságlátás és magatartás, így tehát szükségképpen magában foglalja az emberi megismerés és a cselekvés szenvedélyét, az elkötelezett cselekvő ember érzelmeinek és indulatainak teljes gazdagsá. gát”. Szükségképpen. az mindannyiunk szükséglete ez, ha a jövő alkotói akarunk lenni. Ha pedig így igaz, akkor mindenekelőtt az iskolát kell pásztázni világnézetünk reflektorfényével. Azt mondták a szakemberek: a Világnézetünk alapjai szintetizáló tantárgy, azaz összefoglalja az általános és a középiskolában szerzett természet, és társadalomtudományos ismereteket, hogy ezáltal elültesse a tudományos világnézet magvait az ifjúságban. De lehet-e összefoglalni azt, ami nincs, vagy nagyon is hiányosan létezik? Nem kapnának elég tudományos ismeretet a fiatalok? Nem erről van szó. Az a fő hiba, hogy még mindig nagyon hiányzik az órákról a szak- tudomány és a társadalomtudomány, a világ, nézet kapcsolata. És nemcsak a szándék miatt Ha egy tanár Newton törvényeit így tanítja, hogy nem jut el világnézeti következtetésekig, akkor baj van. Egy vezető pedagógus véleménye: „Ahol jó biológia-, kémia-, fizika- és történelemokta. tás, és nevelés van,, ott szilárd világnézeti alapokkal távozó emberkék nőnek fel. A pedagógusok hatvan százaléka azonban még a szaktudományok bűvöletében él; a társadalom- tudományoktól elszakítva, világnézeti következtetések nélkül tanít”. Pedig a marxizmust alkotó tudományos alapkérdéseket már az általános iskolákban érteniük kellene gyermekeinknek. Elvileg, a tantervek szerint értik is. Erre épít a középiskola, s erre a Világnézetünk alapjai „tantárgy”. Megkockáztathatunk ^,kírd„; hogy az általános iskola után — ahol az út. törőmozgalom segíti az érzelmi kötődést — három év kimarad, s csak a középiskola negyedik osztályában foglalkoznak a Világnézetünk alapjaival? A tanárok ellenérvei: „Nincs közben szünet, hiszen vannak osztály- főnöki órák, KISZ-program, politikai okta. tás, stb.” A hatásukat ismerjük. S negyedikben érettségire készülnek a diákok. Mire egy-egy jó nevelő keze alatt fölismernék a világ ösz- szefüggéseit, mire „szintetizálni” tanulnának, addigra éppen az érettségi tárgyak vonják el a figyelmüket a tudományos világképről, az összefüggésekről. Legalább a harmadikban kezdeném, vagy még korábban. És nem tan. tárgyként. A felfogást kellene megváltoztatni, s megszerettetni a világot, a természetet, a társadalmat: hittel, meggyőződéssel tolmácsolni összefüggéseit. Hallottam arról, hogy néhány iskolában buktatni akartak világnézetből. A tanárok így magyarázták a „bizonyítványt”: „Nem a gyerek világnézetét, hanem a Világnézetünk alapjai tantárgy elsajátításának mértékét minősítjük az órán”. Világnézeti alapjaikról, véleményükről ugyanis alig alakul ki elfogadható kép. Erre nem marad idő. A pedagógusok hivatkoznak a túlterhelésre, a „tananyag” mennyiségére, a tantervre és utasításra. És hallgatnak a gyerekek megismeréséről, feloldásáról, a személyes beszélgetések jelentőségéről, a valódi és elkötelezett nevelésről. Pedig tudom: a „minisztériumi túlszabályozás” legenda csupán, s legföljebb a tanári tehetetlenség fedezéke. Nincs kialakult mádszer hatatlan sem). S ha jól meggondolom: a helyzetkép sem olyan rossz, mint ahogy a gondok felsorolásából látszik. Végtére is a cselekvésen, a magatartáson mérhető leginkább, hol tartanak, hova tartoznak fiatal, jaink. JÁVORI BÉLA Hétköznapjaink etikájáról — színvonalasan r~ Esztétikus, Jó IcüHemű könyv jelent meg a könyvesboltok kirakataiban, s a tv Nyitott könyv adásában is megérdemelt sikert aratott. Az irodalmi köztudat számára egy eddig aiig ismert szerző, Tóth Benedek: Nincs visszaút! című kisregényéről van szó, melyet □ Srépirodalmi Könyvkiadó gondozott, s melynek kisregénypályázatán a mű L díjat nyert. Tóth művének oJapkorvfliktusót egy ifjú, de nem Járatlan tsz-elnök és egy javakorabeli, a hőskor társadalmi harcaiban edződött járási első titkár drámai összecsapása képezi. A titkár hübrisze emberi drámák sorát indítja el, s teszi életüket a regénybeli idő során lehetetlenné. Sziki László — az elnök — tehetséges, ifjú ember, fiatal házas, ért a közösséghez és a közöshöz, jó gazdája szövetkezetének. Kistar népe bízik benne, a pártalapszervezet, s az asszonyok is — tehát vitás esetekben a legdöntőbb vélemények — őt támogatják. Villámcsapásként éri őket az elnök ellen elrendelt — és börtönnel fenyegető — vizsgálat. Sajnálják, megdöbbennek, s tartanak egy régi nagyhatalmú és ma is befolyásos (!) család visszatértétől. Sziki és a vele érző falu elkeseredett küzdelme igazáért, a regény anyaga. Az ellenfél sem tétlen. A titkár. Várad! alakja külön tanulmány. Ki kell szélesítenünk a szembenállók jellemzését: nemcsak az ártatlan elnök küzd itt az őt igaztalanul vádoló hatalmaskodóval, hanem egy fiatal, s éppúgy kommunista vezető védekezik — ritkán hagyják — az idősebb, tehát tapasztaltabb, de megcsontosodott nézeteket képviselő magasabb beosztású funkcionáriussal szemben, ily módon az elképzelhetően legkedvezőbb drámai alaphelyzet jön létre, mely kiált a művészi feldolgozás után. Az emberi kapcsolatok drámája? Magatartásdráma? Törvényszerű a káros jelenségek ismétlődése? Meddig tarthat még egyesek övön aluli ütésekkel és ismeretségekkel operáló basáskodása? — vetődnek fel az olvasóban ilyen és hasonló kérdések. A gonosz indulat és számító igyekezet végül is megtörik a közösség összefogásán, mely él azzal a törvényes hatalommal, mit a demokráciából fakadóan élvez, s mely megilleti. A döntően egy szálon futó cselekményt egyetlen gyöngéden és vonzó egyszerűséggel ábrázolt szerelmi kapcsolat üdíti, mely azonban a cselekményre is döntően kihat. Elválasztja a regényt a középszerű művektől az írói megoldás és a végső kicsengés komolysága: a hajsza és meghurcoltatás, a labilis lelkiállapot fizikai bukásba sodorja a hőst, s ez törvényszerűnek látszik. Ugyanakkor figyelmeztetés is Sziki sorsa: jobban kell sáfárkodnunk értékeinkkel, hogy ne kelljen a Sziki Lászlóktól életük teljében, lehetőségeik maximuma előtt megválnunk. Olvasmányos, szinte Hemingway-i szűkszavúsággal megirt izgalmas mű Tóth B. könyve, s az új, hétköznapi hősiesség hőseinek állít ben ne emléket. Szimbólumszerű hősei köztünk, mellettünk élnek. Mégsem árt felhívni a figyelmet egy veszélyforrásra: a szűkszavúság és színtelenség egy bizonyos fokon túl a művészi erő, a nyelv kárára válhat. Nem a művek tematikája határozza meg művészi rangjukat. Különben is: Mi lehet ma számunkra fontosabb életünk helyes alakításánál? Tanulságos, hasznos könyv ez, süt belőle a féltés legfontosabb vívmányunk, a szocialista ember iránt. Tóth pártos író, pártosságával együtt tárgyilagos, így lesz műve napjaink egyik legsikerültebb közéleti ihletésű, szociográfiaira emlékeztető módszerű, de szép- irodalmi igényre számot tartó regényévé. > ' • * ’ll DRESCHER ATTILA F H1 ■ene essen a kényesked- hetnékjébe!" Németh László ragasztgató nyelvünk finnugor démonainak kacagását hallotta: - ki ebből a rag. és jelzőorgiábóL Bizonyosan léteznek, mert nekem is jutott belőlük: már évtizedekkel ezelőtt bekvárté- lyözta magát hozzám a fülig csirizes okvetetlenkedés. Nyugtalan démon, folyvást hergel, bizgat. Gyakran pör- lekedünk, mert sokszor megszidtak már miatta. Legutóbb is úgy megleckéztettek egy kis okvetetlenkedésért, hogy égett tőle a fülem. Mérgem, ben rátámadtam a démonomra. — Látod, mibe vittél bele már megint? Kérdéssel válaszolt. — Szereted a rendíthetetlen ólomkatonát? — Andersen valamennyi alakja közül a legjobban. — És miért szereted? — faggatott. — Az állhatatosságáért. — Ha csak rendítethetetlen- kednék, akkor nem szeretnéd? — Aligha.' Fölvihogott. — Rendíthetetlenkedés nélkül vajon állhatatos lehetne-e? Elbizonytalanodtam. II finnugor kongresszus ulán Párbeszéd a démonnal — Á gyakorítő képzőnek van valami rossz, helytelenítő íze. Kissé nevetségesnek is sejlik. Ágálás, ódzkodás, kivagyiskodás bujkál benne — magyaráztam. — Mindig? Nem tudtam válaszolni. Kisegített. — Rejtőzködik, sáfárkodik, fohászkodik — ezekben is? — Nem. — Kíváncsiskodik, sopánkodik? — Már valamelyest ecetesedik. — Okoskodik, okvetetlenke- dik? — Határozottan rosszalló! — Vajon miért? El töprengtem rajta. — Talán az alapszó miatt? Megint vihogott. — Tehát a fohász jelentés, tartalma rásugárzik a fohászkodásra is? — Valószínűleg. Lecsapott rám. — Okvetlenül vagy okve- tetlenül — milyen a jelentés- tartalma? Rosszat sejtettem. Habozva böktem ki. — Pozitív. — Aha! Dehát akkor gyakorítva is pozitívnek kellene lennie: okvetetlenkedik. Mérgesen ráförmedtem. — Mégsem az, vigyen el az ördög! Vigyorgott. — Tehát nem az alapszó dönti el? — Úgy látszik, nem min. dig. — Hát persze. Az okoskodó nem bizonyos, hogy okos, tán még bugyuta is lehet, de mindenképpen akadékoskodó, gáncsoskodó, igaz? — Igaz. " Szinészkedve felsóhajtott.' — Rejtélyes a nyelv, ugye? Éreztem, hogy megint lépre fog csalni. Megmérgesed, tem. — Pusztulj a szemem elől! Felugrott a könyvespolcomra, onnan sandított rám. — Nem bogoznád ki ezt a rejtélyt? — Hogyan? ; — Egy kis okoskodással. — Hogy ismét leintsenek? — Aha! A tett halála az okoskodás. Nemde? — De! — Meggondolatlan; vagy esztelen tettekre mindig ezzel próbálnak rábírni. Emié. kezz csak, voltak idők, amikor gondolkoznod felesleges, sőt tilalmas volt, a tettre viszont parancsot kaptál. — Ne hergelj! ;— Akkoriban az okos szót is okoskodásnak bélyegezték. Más szavakat is lejárattak, megrontottak. Aláásták a hitelüket. Pedig az okoskodás — raisonner! — valaha észszel igazolható okok láncolatának földerítését jelentette, az igazsághoz vezető úton. Ám ha az igazságot kihirdetik, erre semmi szükség. Nagy jótétemény. A gondolkodni restek válláról leveszik az okos. kodás gondját. Micsoda kényelem! Te is élvezted! — Eridj a fenébe! — Ma már a dedóst is önálló gondolkozásra buzdítják. Okoskodásra! I £- És? 7' ' " ' — Miért fázol hát az ok- vetetlenkedéstől ? Hogy okvetlenül, okvetetlenül szólj, ha érdemleges közlendőd van ? Mindig szólj, tehát gyakorit., va. Okvetetlenkedj! Elgondolkoztatott. — Véled: hitelrontás áldozata az okvetetlenkedés is? Fülig húzódott a szája. — Nem is vagy olyan nehéz fölfogású, amilyennek hittelek! Mielőtt kupán vághattam volna, eltűnt az agglutináció- ban. Tovább töprengtem. Eszembe jutott, hogy nemrégiben arra hívták föl a toll. forgatók figyelmét: általában minden rendben volna a házuk táján, de sok a bosszantó apró hiba, a pontatlanság, a felületesség. Ami ellen küzdeni kell. Küzdők — határoztam el. Ám kicsiségeken fönnakad. ni, apró hibákat fölhánytor- gatni — okvetetlenkedés! A magánszorgalmú lehurrogok fontolják meg: okvetetlen- kedni immár közügy, közérdek. Hála a finnugor kongresz- szusnak, hogy eszembe juttat, ta. Friss csirizt keverek a démonomnak! ( Homoródi József
