Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-10 / 187. szám
Illés Endre: A fény alakváltozásai Nem tudom, ^kemh^ keznek rá: én fénybe mártva, fényekkel birkózva, a fény lobogó változataiban látom ki- lencszáznegyvenöt tavaszát. Amikor elhallgatott az utolsó aknavető, s először jöttünk fel a mélyből, a Gellérthegy ostroma után, még februárban: fény fogadott a feldúlt kertben, szemet fájdító sok fény a félig leroskadt ház előtt. Olyan telt, duzzadt, vastag fény, mint egy húsos szirmú virág. Mögöttünk a pince, a homály, a m.écsesböz, a falakon a salétrom, tüdőnkben az elakadó lélegzet — és a vakondélet után szinte kábított a sárga- húsú fény valószínűtlensége. Csak óvatosan lehetett nyelde- kelni, mint egy ismeretlen szeszt. De néhány nap múlva' már ragacsos és csúfondáros lett. Rátenyerelt a fagyott földre, és azon nyomban már öntötte el a meredek hegyi utcákat. Mint a hangyavonulatok. hátizsákok és emberek nyomakod- tak mindenfelé. A tegnapi fény elkeveredett a mai sárral, és kicsi tócsákból nevetett fel a törmelékbe ragadt vándorokra. Azután patakokban kezdett ömleni. Úgy zuhogott lefelé, mint egy vízesés. Ekkor már vad kopácsolás harsogott a hegyen. A háztetőkön férfiak, a roncsolt, üres ablakkeretekben asszonyok és öregek: a tetőket cseréppel, deszkával és bádoglemezekkel foltozták, az ablakokra zsíros Csomagolópapírt ragasztottak. Erre a hangos, boldog, első rendtevésre ömlött a sok fény. Aki megfürdött benne, piros és barna lett a vízeséskedvű sugárzástól. De itt már mefzakíto!n annak a tavasznak fénylő alakváltozásait. Hogy a nagyon erős fénynek milyen sötét, alattomos, vad az árnyéka — ezt is azon a tavaszon tanultam meg. Soksok év múltán sem tudom elkerülni a hangos, boldog fény pillanatokra feltűnő sötét árnyékát. i ■ i Már rendezkedett akkor az élet, éledeztek a hivatalok, a hídjait vesztett Dunán néhány rozzant!csónak is átmerészkedett a túlsó partra. Egy délelőtt a budai elöljáróság zsúfolt szobáiban új és új emberhullámok sodortak különböző íróasztalokhoz. Valamilyen igazolványféle kellett volna. Át akartam kerülni Pestre, s figyelmeztettek: jó ilyenkor a pecsétes írás. Már megvolt az igazolvány, a legújabb alkalmi pecsétet is ráütötték, smár kifelé tartottam a zsírért lisztet cserélők gyűrűiből, a szövettel, törmelék arannyal és lakással üzletezők izgatott csoportjaiból, amikor ismerősök állítottak meg. Egyszerre két halált is mondtak, i ! Még januárban meghalt legjobb barátom, örley István, a nagyon tehetséges, fiatal novellista, az igazságosan irgalmatlan kritikus. Milyen biztató, hirtelen felragyogó tehetség volt. Milyen meredeken indult felfelé -r- és már másfél hónapja halott! Egy repülőtámadás szünetében néhány cigarettaszippantásra az óvóhelyről kilépett az udvarra, itt érte őt a váratlan re- pesz. „Csak annyi maradt az arcából, mint egy álarc. A homlok és a száj” — közölte hírmondóm. Mintha fejbe ütöttek volna 0 fényben. Mert az a tavaszi fény még ide is bejött, a füstös, zajos, bűzös hivatali szobákba. És rögtön utána ki egy másik halált mondott. Nyilasok és SS-katonák még decemberben elfogták, leütötték, és a Liszt Ferenc téren egy tömegsírba lökték Gábor Ignácot. Pestre kerülve, még egyetemi éveiben megismerhettem őt. A magyar vers és nyelv szerelmese volt. Milyen félelmetesen sokat tudott, miiven szellemesen vívott Évek óta izgalommal figyeltem harcias, eszményien tiszta t>ár- bajait Babits Mihállyal, Horváth Jánossal — az ősi magyar versritmus vitatott kérdéseiről. A nagy vitákat most egy otromba géppisztoly- sorozat vágta eL Megrendített a két halál. Pedig már ismerősként üdvözölhettem volna, mert néhány hete engem is súrolt Nevemre szóló katonai behívóval szökevényként éltem karácsony óta a Ménesi úti Házban. Már feljelentettek, és a razziázóktól csak egy súlyos tüdőgyulladás mentett meg. Orvos egyszer látott, akkor is golyózáporban jött el. Egyetlen orvossága a vizes lepedő volt, abba csavartak. Hogy meg fogok halni, arra egy-két jel félreérthetetlenül intett. Még karácsony előtt a szomszédban lakó fiatal irodalomtörténész megajándékozott két csinos kü- lönlenyomattal, Verhaeren tájverseit taglalta az egyik. Hölderlin misztikáját a másik. Az orvos diagnózisa után, a körülményeket mérlegelve irodalomtörténészem is átjött, ő is a golyózáporban, s feleségemtől visszakérte a két különlenyomatot. Mert minek maradjon egy haldoklónál Verhaeren és Hölderlin? — gondolhatta jogosan. Az is rossz volt, *££ venegy fokos lázzal birkózva is emlékeztem Csokonai tüdőgyulladást köszöntő versére, különösen ezekre a sorokra: „Szívem megett egy láthatatlan kéznek nyila belőve áll — Sarkával rugdos két halál”* ■■**...JW..J Ä vizes lepedő végül is erősebbnek bizonyult a tüdőgyulladásnál — de a halál nem hagyott el. Már nem az én halálom, másoké. Ahány ismerőssel találkoztam Pestre átérve, annyiszor lépett elém a halál. Nem a boldog vég, aminek Homérosz nevezi; „Mézízű mély álom”. Sokkal inkább Racine Phaedrájának szólítása; „Jégnél hidegebb fagy”. A Váci utcában, romok között botladozva találkoztam Szerb Antalnéval. A kiégett kirakatokban lepényárusok — és a feleség szemében a kiégett remény. Egyszerre három halált vezet elém: Szerb Antalét, Sárközi Györgyét és Halász Gáborét. „Mint a fal. Százszor nekimegyek, és hiába. századszorra sem tudom áttörni”. Ezt mondja. Már tudom, soha nem fogom elfelejteni a szavait. De már Donne káromlására kell gondolnom: „Miért hencegsz úgy. Halál? — Mi felkelünk, az öröklét karja vár. S te nem leszel. Meg fogsz halni. Halál”. Szerb már nem írja meg regényét, pedig izgalmas folytatással biztattak megjelent fejezetei. És Halász Gábor sem tartja meg ígéretét. Azt ígérte: a teljes Madách második kiadása elé nagy Madách- életrajzot ír. Ezt is leütötték puskatussal. Nehéz folyfaíni... JJJ a legutolsót. A legszoronga- tóbbat. Már nyár van, ősz van: Ä könyvkiadóban íróasztalomon Radnóti Miklós utolsó verseskötetének kézirata. Nem, még nem kötet. Csak egybegyűjtött, utolsó versei. Azt sem tudjuk, él-e Radnóti? Csak kétségbeesetten reméljük: talán él. De ha él — neki kell kötetté formálni ezeket a félelmetes verseket, köztük az utolsó ek- logákat. Nem, a kötet mégsem jelenhetik meg. Meg kell vámunk őt Várni kell rá, hogy ő épífse fel ezt a kötetét is, olyan gondosan, mint előtte a többit l,Lassan öld meg, hadd érezze a halált” — adja ki a parancsot Camus Caligulája. Ezt a lassú, mindennél fájdalmasabb halált éreztük mindany- nyian, barátai, 1945-ben. És 1946-ban megjelenik a kötet, Radnóti Miklós utolsó verskötete, a Tajtékos ég. A legutolsó versek mondják el a költő végső, szorongató üzenetét: „fölöttünk fű a förtelmes halál". A fény alakváltozásainak feledhetetlen tavaszából ilyen sötét emlékek is szolnak sokszor hozzám. Azt hiszem, mindannyi unkhoz. 4 ♦ # BARCSAY JENŐ: TANULMÁNY. 1FJ. TÖTTÖS GÁBOR KIRAKÓSD1 Hold szeme kékneszű lomb, este kifesti a szél. Sárga, riadt nevetéssel ödöngenek halott fura leveleid. Kérni akarnád még őket a szóra, de félsz, el akarod adni a Földet, nagyapád szikkadt tenyerét, szeme tizenkettő karja eres tizenkettő széles tegnap éjjel 1 folyókat ivott ki széles száján pókrozsda levelek ragadtak nagyanyám zsoltár-arca a házak csak pillanatok összekuszált lázas homlokomon mert minden elbitangolt gondolatom kincsem csak én vagyok kiált tizenkettő kemény arcú tizenkettő TÉGLÁSY IMRE; BALKÁNI PIAC biblia farmer sampon gondola jár zenegépként római pénzt hajigái eladó szól orras ovid míg társa olasz kendőt kínál föl a lenge szövettel játszik a futt levegő de obéb b nézd ott a Szakállas kisnyulakat tart s börtöne mélyén sárga kanárit haliga a hangja magasra csapó ng föl e lárma fölé száll arra suhan zuhanón epedőn hova szárnyai vinnék párja után sóvárog hívja de nem jön az árnyék mondják míg hímet s nőstényt rejtett a kalitka néma madár volt orfeuszunk a kanári madárka és csak a másik holta után metszette a torkát jajra a fájdalom — ím odafönn ott áll a haláltól visszadalolt kicsi kedves a dróttal fölkötözött váz i szólhatnék csak néki ne ríj buta emberi állat , hitvesed ott a kalitka fölött csupa csel csupa furfcmg kínjaidat kínálja kíváncsi füleknek a Gazda műanyag itt az arád árad a kocsmai söar Milos Macourelc: A TYÜH Htkl5 ' Nincs két egyforma ' tojás, különböző tojások vannak, függ az alakjától, a színétől, a nagyságától, néha a kiállításon feltűnik egy kiváló példány, és egy tyúk a fejébe veszi, hogy megnyer egy ilyen versenyt, masszázsra jár, szaklapokat olvas, és tényleg pompás tojásokat tojik, elviszi őket a kiállításra, és mindenki köréje gyűlik, és ámuldoznak, ezt nézze meg, ezt a tojást, hát nem csodálatos, ehhez mit szól, micsoda forma, micsoda szín, fogadjunk, hogy első díjat kap, de képzeljétek, egyszer csak, derült égből villám- csapás, csipogás hallatszik a tojás megreped, a pompázatos tojás kétfelé hasad, és megje- - lenik egy csibe, egy nedves, csodálkozó szemű, s odakiáltja a tyúknak, végre itt vagyok, megjöttem, hát nem mesés, de a tyúk magánkívül van, ájulás környékezi, ezzel nem számolt, és körös-körül mindenki nagyon lehangolódik, egy ilyen szép tojás, egy ilyen soha nem látott tojás, s holmi csibe tönkreteszi, de a Csibe nem tudja, miről van szó, a csibe mindezt nem hallja, a csibe az csibe, ugrál a lépcsőn, hunyorog a napfényben, mely mindent elönt. A TOJÁS Nincs két egyforma tojás: Van, amelyik fehér, van amelyik kék, némelyik pettyes, de mindegyikben egyformán sötét van, olyan sötét, hogy vágni lehet, és aki bent van, az égvilágon semmit nem lát. Nem olvashat, nem paszián- szozhat, meg se tud moccanni. Még az óráját sem tudja megnézni, hogy tulajdonképpen mióta van ott. Nagyon kényelmetlen a tojásban ücsörögni,’ úgyhogy ne is csodálkozzatok barátaim, ha az a kolibri vagy krokodil így morog magában: ugyan meddig tart még, csak már kint lennék végre a napocskán. Alig győzi kivárni és azon tűnődik, milyen lehet a világ és mit lehet majd ott Csinálni, lehet, hogy a-z Opera- házban fogok énekelni, gondolja magában, lehet, hogy majd valamelyik kék tengerben úszkálok? Ki tudja? Hon- nen tudhatná az ember, hogy énekelni, úszkálni vagy röpködni fog? A tojásban olyan sötét van, hogy szinte vágni lehet. Azt sem lehet tudni,' hogy az illető egyáltalán kis- csibe, kolibri vagy krokodil, csak az biztos, hogy káprázatos lesz, roppant érdekes lesz a világ és alig győzi kivárni a nagy napot. , Bojtár Endre fordítása. ALL ATTAIU
