Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-10 / 187. szám

H

a csupán fel Hellene sorolni a Magyarországon megjelenő sok-sok folyóirat címét, talán az is megtöltené a folyóirat-ismertetésre szánt helyet. Lehetetlen vállalkozásba kezdene az, aki az összes folyóiratot ismertetni akarná, hisz erre a célra egy külön fo lyóiratot kellene indítani. Ezúttal négy folyóiratot ismertetünk, .......... ................

A Jelenkor bár Pécsett jelenik meg — országos folyóirat. Augusztusi számának élén Czine Mihály irodalomtörténész búcsúztatja a júliusban elhunyt Simon István költőt. Simon István költői indulása Pécshez kapcsolódik: első verseit az itt szerkesztett Sorsunk mutatta be.

A lírai rovatban Albert Zsuzsa, Czigány György, Fodor András, Iszlai Zoltán és Kelemen Lajos költeményeit olvashatjuk. A prózai rovatban Bertha Bulcsú regényének újabb részlete és Ungváry Rudolf elbeszélése kapott helyet. Az elbeszélés külön érdekessége, hogy Pomogáts Béla jegyzetet írt hozzá.

A Jelenkor folytatja felszabadulási jubileumi sorozatát. Pál Rita Kesztyűvarrónők című riportjának — a Pécsi Kesztyűgyár egyik szocialista brigádjának életébe pillant be — első része jelent meg az augusztusi számban.

A művészeti írások közül kiemelkedik a Németh László hagyatékából származó tanulmány, amely a „Gandhi-dráma naplója” címmel az ismert mű keletkezésének történetét és műhelyproblémáit tárja fel.

Folytatja a folyóirat az előző számban Fülep Lajos emlékezete címmel elkezdett sorozatot A kritikai rovat élén

Szabó Ede „Ex libris’' című olvasónaplójának első közleményét találhatjuk. Ugyancsak ebben a rovatban mutatja be Galambosi László — rendszeresen megjelennek versei a mi lapunkban is — új verseskötetét lapunk olvasó- szerkesztője, Csányi László.

SZOVJET

IRODALOM

A Szovjet Irodalom első évfolyamának ötödik számát veheti kézbe az olvasó. Aki rendszeres olvasója a Szovjet Irodalomnak, az elégedetten állapíthatja meg: ezt vártam. Az eddigi számok is azt bizonyították: nagy hiányt pótol ez az új folyóirat, amelynek augusztusi száma is legalább annyi újat és érdekeset tartalmaz, mint a korábbiak.

Ha egy mondatban akarnánk összefoglalni mindazt, ami Jurij Nagibin írásaira jellemző, talán ez közelítené meg a legjobban: „Az emberért való küzdés, ha kell a részvét, ugyanakkor mindennemű érzelgősség kerülése.” Ezt példázza az augusztusban megjelent egyik elbeszélése is.

Ugyancsak a prózai rovatban olvashatjuk Eduard Sim elbeszélését. Aki elolvassa ezeket az írásokat, igazat ad egyik kritikusának: „Az olvasó és a kritikusok egyaránt figyelnek írásaira... az író sokat tud, jól érzékeli az életet.” Szergej

Jeszenyin új verseit olvashatják a versszeretők kitűnő magyar fordításban. Ugyancsak ebben a számban ismerkedhetnek meg a folyóirat olvasói Olzsasz Szulejmenov verseiről. Róla írja a fordítója, Rab Zsuzsa: „Alig ismerek költőt akinél ilyen harmóniában simulna össze a tradíció a legmodernebb hangvétellel.”

Izgalmas vitába csöppenhetünk bele, ha elolvassuk „Miért írunk még ma is a háborúról?” címmel közölt eszmecserét. A Szemle rovatban pedig ízelítőt kapunk egy rövidesen magyarul is megjelenő regényről, amelyet Negyvennégy augusztusában címmel Vlagyimir Bogomolov írt.

Bizonyára sokan emlékeznek még a televízióban megrendezett igen népszerű vetélkedőre: Ki tud többet a Szovjetunióból a Szovjetunióról. A vetélkedő azt bizonyította: igen sokat tudtak a Szovjetunióról azok, akik rendszeresen olvasták és olvassák ezt a folyóiratot.

A népszerű folyóirat augusztusi száma ezúttal is gazdag anyagot kínál. L. Volo- darszkij neves közgazdász professzor A Szovjetunió és a gazdasági verseny című írásában történeti áttekintéssel igazolja, hogy a Szovjetunió mindig is a gazdasági együttműködést szorgalmazta. A kétarcú sivatag című írás számunkra „egzotikus” • területre kalauzolja az olvasót. Az írásból kirajzolódik az egyik türk- méniai homoksivatag kutatóállomásának, és az ott dolgozó emberek érdekes élete.

Egy másik írás, Az ólomhegy kincse címmel a Kabard- Balkar ASZSZK legnagyobb vállalatáról, a Kaukázus hegye közt létesült molibdén- és wolíramkombinátról szól. A Szovjetunióban látható című rovat Vlagyimir egyik páratlan szépségű műemlékét, a Dimitrij székesegyházat mutatja be. Aki csak a képeket látja, az is megállapíthatja: csodálatos. E csodálatos ereklyétől lelkesítve indultak útnak az orosz seregek Moszkva falai alól a Kulikovói mezőre, ahol 1380-ban legyőzték a betolakodókat.

Ha már a Ki tud többet a Szovjetunióból a Szovjetunióról vetélkedő szóba került, itt kell megemlíteni, hogy a folyóirat mellékletében fotóriportban számolnak be a vetélkedő fő díjának, a Latvija mik- robusznak az átadásáról.

A Lányok-Asszonyok már a címlapján érdekes írásokat sejtet. Ilyen címek olvashatók a címlapon: „Az ENSZ és a nők.” „Brajnszk: Partizánok.” „Vendégségben Stirlitz- nél.”

A Lányok-Asszonyokban láthatjuk Valentyina Nyikolajeva

Tyereskovát, a világ első űrhajósnőjét, űrhajós ruhában. Á. képet abból az alkalomból közli a lap, hogy Tyereskovát kitüntették a Szélrózsa megtisztelő jelvénnyel. Ezt a jelvényt a Nemzetközi Repülési és Űrhajózási Bizottság alapította, s a repülés, az űrhajózás terén elért kiváló eredmé-j nyékért ítéli oda.

A folyóiratban képes riport^ bari számolnak be a Magyar? kulturális napok a Szovjetunióban eseménysorozatról és magyar vonatkozású riporté amelynek a címe is elárulja a tartalmát: „Barátomat soha nem feledem”. Á

Aki vonattal utazik Magyar- országról Moszkvába, az hosz4 szú órákon keresztül gyönyörködhet a Brjanszki erdőben. H hatalmas erdőségben a második világháború idején óriási partizánmozgalom bontakozott ki. A partizánok között sola lány is volt Egyikük így nyilatkozik most: „Amikor Lipat Karpova közölte, hogy jelente kezhetünk partizánnak, özön-4 lőttek a lányok — mondja Na- talja asszony — Üsd az ellen— séget! Fel a harcra! Nem volft többé „női” meg „férfi”-mun— : ka, csak a közös ügy...” Ml lett az egykori partizánlányok*» ó bői? Erre kap választ az olva4 só. ]

A Lányok-Asszonyok most is bő gyermekrovattal, mű*» melléklettel jelent meg és to-4 vább folytatja Raisza Hvosz- tova Egy életünk van cim$', regényét . i '

Pásztor Ferenc t

Fiúk a Leshegyen

— Szabadjon megjegyezni, hogy morális bizonytalanságot vélek felfedezni a vádlott jellemében. Úgy olvasom ki sorai között, hogy a hűséget, a kitartást korszerűtlennek tartja, hogy a tiszta szerelmet karikírozza. Vajon, mi módon értelmezi azt, hogy a többieknek három-négy krapekjuk volt azóta? A birtoklás mértékét mivel szabja? Végül kétségbe vonom a vádlott kulturáltságát. A stílus hányaveti, romlott, rossz hatások alatt álló lelki alkatra vall! — Ékes beszéde végén meghajolt Golubics.

— Mit finomkodsz? Ez a rokokó tyúk kigúnyolt téged, mert slapaj vagy. Nem érted, süket vagy Takács? — csúszott egyet újólag Balogh.

— Azt akartam még mondani, hogy társadalmi előítéletekkel van tele a kisasszony feje — folytatta a beszédet Golubics. — Ha még most is menő ejtőernyős lennél, ha még most is vinnéd színházba, moziba, táncolni, autózni az apád kocsiján, akkor a hűség másként jelentkezne. A katona az nulla, az társadalmi periférián él? A katona az pária a jobb körökben? Azt hiszem, egy kicsit hangosabban is kimondhatnánk, hogy előnytelen helyzetbe kerültünk, és ebben többen ludasak. v Olyan közmorált kellene kialakítani, hogy* azok, akik otthon maradtak, akik az anyuka szoknyája mellett ülnek, igényesebbek lennének. Ha azok, akik mentesülnek a szolgálat alól, nem állnának szóba az ilyen lányokkal szolidaritásból, több lenne a becsületünk!

— Ki nevelte így? — harsog közbe Takácsi — Anyám nem! A te anyád sem. A Liza anyja sem! Inkább azt mondanám, így nem neveltük őket, így nem nevelte őket senki! Hogyan lehetne egy tisztességes katona az ideál, ha a lapok tele vannak nyugati hippikkel, beat-sztárokkal, botrányhősökkel. Ezek a mi lapjainkban jelennek meg. Az már csak ráadás, hogy mindenféle nyugati pletykalap, film, képeskönyv is forgalomban Van.

*

Minden csoda három napig tart. Itt is. Á hegyen, ebben a különös magányban sokszor még annyi ideig sem, A napi megpróbáltatások, a kemény szolgálat, a sok-sok kilométer hegyre fel, hegyről le, nemcsak az izmokat szikkasztják, néha az emlékezést is visszaterelik. Vannak, akik azt mondják, miféle szolgálat ez? Miféle terhet hord egy határőr? Jó levegőn van, sétál a hegyen, völgyben,

— 127 —

erdőn, mezőn. Ugyan mitől fáradna el? Az öregebb je tudja. Visszerei árulkodnak!

Egy asszony kétségbeesve rontott be az őrsre.

— A parancsnokot, gyorsan a parancsnokot, baj van, nagy baj van! — sipákol kezeit tördelve.

— Mi történt? — nézett ki az ablakon az őrnagy, látja, nem tréfa, mert az asszony zilált, ijedt, rémült arcán olvashatta a bajt. — Kísérje be, gyorsan — szólt az ügyeletesnek.

Az asszony. — régi ismerős — évek óta az erdészetnél dolgozik, máskor vidám, mókázó, örökmozgó. Figyelmes, kedves. Már többször benézett a parancsnoki lakásba, néha szamócacsokrot hoz a gyerekeknek, néha virágot, tarka mezei csokrot. Kedveli Erzsikét, a parancsnok feleségét.

— Mondja, mi történt?

— Két asszonyt magával cipelt két fegyveres ember. Bezárták őket az öreg pincébe, a büdös kút mellett. Ránkijesztettek, az egyik asszonyt még ütlegelték is. Rám is jutott. Párszor belém rúgtak, valami rugóval végigvágtak a hátamon. Azt parancsolták, hogy jöjjek ide, hívjam a pincéhez a parancsnokot, de fegyver nélkül. Kíséret nélkül jöjjön, mert ellenkezőleg mindenkit agyonlövöldöznek.

— Várjunk csak, lassabban, sorban, nyugodtan mondja, Piroska néni. — Kezdje elölről az egészet — szólt nyugodtan az őrnagy, pedig legszívesebben ugrott volna, mintha a kígyók csipkedték volna az alfelét.

— Úgy volt. Dolgoztunk az etetőnél. Vesz- szővel fontuk be a szénatartó jászolt. Tíz asszony, meg az öreg Gáspár. Dolgoztunk, szaporáztuk a munkát, mert estére gyűlést hirdettek, előbb akartunk végezni. Nem is vettük észre, amikor megállt a kis úton egy városi formájú ember. Lehetnek vagy huszonöt-huszonhat évesek. Az egyik közelebb jött. Nézett ránk. Nem is köszönt.

— Asszonyok!

— Mit akar? — szólt neki vissza az öreg Gáspár, mert nem tetszett neki, hogy nem is köszönnek a neveletlenek. — Maguknál nem divat a köszönés?

— öreg, fogja be a száját, mert betapasztom. Küldjön ide két asszonyt — szólt az egyik ember.

— Mit dirigál maga? — pattant fel az öreg, de hamar visszahőkölt. A két ember kezében fegyvereket látott.

— Melyiknek van gyerekek? — kérdezte az egyik.

Három asszony emelkedett fel, s közelebb léptek a fegyveres emberekhez, ijedten nézték a meredező csöveket.

— Mit akarnak? — kérdezte az egyik asz- szony és gombolgatta magán a kötött kabátot.

— ’Maguk ketten — mutattak Ilonkára

— 128 —

meg a Petőnére — menjenek le a pincébe. Maga itt marad — lökött oldalba a magasabbik. — A többiek futás, eltűnni, amíg ép bőrötök van. Sok koszos parasztja,

Gáspár bácsi még visszakiáltott:

— Megbánják még ezt a mocskosságot! Fellázítom az egész falut, darabokra szednek a férfiak, ha az asszonyoknak bajuk esik.

Az asszonyok futásnak eredtek, és csak akkor kezdtek jajveszékelni, amikor már túl-^ jutottak az útkanyarulaton, a dombok elta-' karfák őket a fegyveresek szeme elől. Az öreg még mindig hátramaradt, rázta feléjük az öklét, átkozódott, s káromkodott. Visszavisszalépett, a kezében tartott sarlóval fenyegetőzött. Aztán rémülten hasra vágódott, mert egy géppisztolysorozat pattogott a lába előtt. Szétfröccsent a föld, gyepcsomók csapódtak fel az arcába.

— Kotródj már vén marha, mert itt-tartom a bőrödet lábtörlőnek. Maga meg nyissa ki a fülét, jegyezze meg amit mondok, ha van annyi értelem abban a tuskó paraszt agyában. Mondja meg a parancsnoknak, jöjjön ide, beszélni akarunk vele. Érti, beszélni akar vele két úr. Fegyvert ne hozzon, kíséretet ne hozzon, erősítést ne kérjen, mert a legcsekélyebb erőszak alkalmazása esetén őket is, meg a két túszt is agyonlőjük.

— Mielőtt elindult, mit csinált az a két ember? — kérdezte az őrnagy nyugodt hangon, de az arca falfehérré változott.

— Petőné! meg Ilonkát belökték a pincébe.

Közben verték is őket, mert nagyon jajgattak. Az is lehet, hogy erőszakot követtek el rajtuk, de akkor a Pető, meg az Ilonka ura vérfürdőt rendez itt, kérem. Még a hajlat előtt visszanéztem. Sokszor nem mertem, mert rámszegezték a fegyvert. Féltem, őrnagy elv-, társ. Láttam, hogy a két oldalsó ablakba, amelyiken vasrácsok vannak, nagy köveket raknak. Az egyik hasábfákat dobált be az ajtón. Ott van az öl a pince előtt, nem kellett érte messzire menni. *

— Milyen fegyverük van?

— Nem értele én ahhoz őrnagy elvtárs. Csak azt láttam, hogy nagy kerek dob van az alján, a csöve meg lyukacsos.

A parancsnok a telefonhoz lép.

— Nem szabad. Ne telefonáljon. Azt mondták agyonlövik, ha segítséget hív — ijed ezik az asszony.

— Ne aggódjon, Bánkiné. Egyelőre még én vagyok a parancsnok. Élek, jogom is van. Én parancsolok itt és nem a banditák. Itt az történik ma is, holnap is, amit a parancsnok elhatároz. Ne féljen, akkor is kihozzuk az asszonyokat, ha saját életünket tesszük kockára. Vagy másként ismer bennünket?

(Folytatjuk)

— 129 —