Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-08 / 185. szám

\

Villányi Imrével beszélge^ me9yei művelődési központ csoportvezetője, az ezüst minősítésű kísérleti szín- Vad alapítója és irányítója, műsoraiknak szerkesztője és rendezője. Hivatalból és személyes érdeklődése révén jól ismeri a műkedvelőmozgalom e nagy múltú ágának helyzetét, jelenét, jövőjét.

— A műkedvelő színjátszók nagy népszerűsége és sikerei után volt egy időszak, amikor még a nevét is megváltoztatta a mozgalom, és csupa „irodalmi színpad” működött. A szavalókórusok divatja hamarosan elnép- telenitette a műkedvelő színjátszók előadásainak nézőterét. Úgy tűnik, az utóbbi években ismét feltámadóban az igazi amatőr színjátszás, ismét visszakapta helyét a közművelődésben, a fiatalok önművelésében.

— A szemlélet valóban megváltozott, de a konkrét helyzet még nem. Az országban a legjobb csoportok nagy léptekkel fejlődnek, de a kisebb, alkalmi együttesek műsorválasztásában alig van változás. A Népművelési Intézet új minősítési rendszerének volt olyan célja is, hogy felmérje az amatőr mozgalom helyzetét. Ebből a felmérésből is hasonló tanulságot lehet levonni. Az új minősítési rendszer kétféleképpen csoportosít: egyrészt aszerint, hogy a csoport hol működik és ki tartja fenn ■— iskola, a honvédség, tanácsi, vagy társadalmi szerv; üzem vagy vállalat; falun vagy városban — másrészt pedig, hogy milyen munkát végez: főleg versekkel foglalkozik, vagy inkább színjátszással... A csoportok szerezhetnek egy alapminősítést megyéjükben ez a feltétele, hogy szerepelhessenek — és aztán az országos minősítések alkalmával arany, ezüst vagy bronz fokozatot érhetnek el. Az a csoport, amelyik háromszor egymás után arany minősítéses •— kétévenként kell megvédeni e minősítést — az kiemelt együttes lesz. Ilyen az országban tizennégy van.

— Az új minősítési rendszer életbe lépése után élénkült meg a mozgalom?

— Igen, bár nekem vannak kételyeim. Túlságosan fesztiEgy nagy múltú mozgalom jovoje

Irodalmi színpadok, amatőr együttesek

válközpontúvá vált a mozgalom. Mindig valamelyik nagy vetélkedő van napirenden, hol a minősítések, hol a „szóljatok szép szavak” valamelyik vetélkedősorozata. Utóbbiakat a rádió is közvetítette. Győrben, ahol az utolsó állomásunk volt a Hazánkról szóljatok szép szavak vetélkedőben a kísérleti színpaddal, a rádió lett az abszolút főszereplő. Ha a mikrofonnak nem volt jó, akkor az egész műsort felborították. Átszerkesztették a legtöbb műsort, ilyen, technikai okok miatt. Hát ennyit ért az egész eddigi munkánk? öt perc alatt az egészet a feje tetejére állítják? — kérdezték magukban a gyerekek, s volt, akinek elment a kedve az egésztől. Ugyanakkor az ilyen nagyszabású versenyek alkalmával csak arra jut idő, hogy elpróbáljuk a műsort és előadjuk. Ismerkedés, szakmai beszélgetések? Erre jóformán semmi idő, energia.

— A vetélkedésektől félti 8 mozgalom tiszta, önművelö-közmüvelö hatását?

— A vetélkedők, fesztiválok jók, de csak mértékletesen, és nem úgy, ha „kifelé” rendezik őket. A mozgalom lényege irodalom- és művészetértő fiatalok nevelése, akik ezúton szabad idejüket is okosan tölthetik el. De tapasztalatból tudom — saját csoportom tagjairól —, hogy nagyobb részüket inkább csak úgy foglalja le a színpad, mint másokat egy jó klub. Szeretik az itteni társaságot, a fellépéseket az utazásokat. Mélyebb érdeklődés, az irodalom megértésének vágya viszonylag kevesebb fiatalt visz el, és tart meg az irodalmi csoportokban. Ha a találkozások alkalmával nemcsak szerepelnének, hanem beszélgetnének is egymással, a

mozgalom gondjairól, örömeiről, biztosan fontosabbá válna számukra.

— Szekszárdon van is ilyen kézdeményezés.

— Eddig kétszer rendeztünk olyan találkozót, amelyre meghívtuk a működő irodalmi csoportok vezetőit, tagjait és közösen megnéztünk egy műsort. Először a kísérleti színpadét — ez volt a kísérlet — aztán a budapesti Perem Színpad volt a vendégünk. A műsor után beszélgettünk, vitatkoztunk. a fókuszba egyetlen részkérdést állítva, ősztől folytatjuk ezt a sorozatot.

—- Van kikkel... ?

— Csoportok mindig vannak a megyében. Csak az a baj, hogy a legtöbb kérészéletű. Most nyáron Dombóváron indult egy hároméves tanfolyam, amatőr rendezőket készítenek elő. Meghívtuk mindazokat, akik a téli minősítésre Csoportot neveztek be. Ezek közül senki sem jött el! Abbahagyták a csoportvezetést, rendezést, vagy nem érdekli őket annyira, hogy ezért beiratkozzanak tanfolyamra is. Jórészt a csoportok vezető- gondja az oka, hogy a műsorválasztás is elképesztő! Volt olyan színjátszó csooort, amelyik ősrégi kabarétréfákat mutatott be, volt olyan, amelyik paródiának beillő ballada- dramatizálással lépett fel. A gyerekek között sok a lelkes, tehetséges, ők nem tehetnek róla, hogy ilyen műsorral nem érnek el sikert.

— Egy kisebb faluban, vagy egy munkahelyen kevés a valószínűsége, hogy akad hozzáértő.

— Örülnek neki, ha van valaki, aki hajlandó elvállalni a színpadvezetést. Ha önként jelentkező nincs, akkor megbíznak valakit, akinek feladata az, hogy az ünnepségekre, vetélkedőkre verseket tanítson be. Van ahol a munkahely valamelyik vezetője a maga ízlését kívánja érvényesíteni az irodalmi színpad, színjátszó csoport műsorválasztásában. Az egyik szekszárdi csoportunkat már régóta nyúzzák, hogy tanuljanak be valami jó kis operettet, amivel harminc éve nagy sikereket értek el a műkedvelők. Idáig még nem engedtek a szelíd terrornak, de még előfordulhat...

— Pedig a műkedvelő mozgalom a közművelődés legfontosabb területei közé tartozik. Egyáltalán nem míndegv, hogy milyen müvekhez jut közelebb általa az ifjúság. Kapnak-e segítséget a müsorválasztáshoz a csoportok?

— Vannak módszertani és műsorajánló kiadványok, de amilyenre a legnagyobb szükség lenne, egészen alapfokú, kevés. A műsorösszeállítások pedig sokszor sematikusak, ügyetlenek. Itt a megyében próbálunk ezen segíteni, kiadványok megjelentetését is tervezzük.

— Most mire készülnek a csoportok?

— A Népbolt irodalmi színpada, a dombóvári klubkönyvtár csoportja és a kísérleti színpad benevezett az Auróra ’75 versenybe. Szovjet-orosz irodalomból válogatunk. Szeptemberben lesz itt, Szekszár- don a területi vetélkedő.

— Van-e módszertani kó7pont- juk a Tolna mepvei színjátszó és irodalmi csoportoknak?

— Most szervezzük újra. Itt, a megyei művelődési központban Gelencsér János csoport- vezető „B” kategóriás rendező, szakértője ennek a területnek. És amint mondtam, kiadványokat is tervezünk, folytatjuk az összejöveteleket, évente nyolcszor, tízszer. A hároméves rendezői tanfolyamon tízen veszünk részt — ennyi ember nem oldja meg a gondokat, de segíthet rajtuk.

yiRÁG F. É.

Változások a közművelődési szakemberek képzésében

A Központi Bizottság 1974.' márciusi határozata a közművelődés személyi kérdéseit is elemezte, és a káderképzéssel kapcsolatos tennivalók lényegét is meghatározta. Az Oktatási és a Kulturális Minisztérium a határozat megvalósítása érdekében intézkedéseket tett

A jelentősebb változás: ezentúl a középiskolákban is képeznek majd — középfokú — közművelődési szakembereket. Ezzel kívánják elérni, hogy a művelődési intézmények elegendő, legalább az alapvető szervezési, propaganda-, technikai és adminisztratív ismeretekkel rendelkező munkatársat kapjanak. A képzés a kijelölt gimnáziumok: harmadik és negyedik évfolyamában folyik majd, heti kilenc órában.

A népművelőket, könyvtár»-: sokat eddig két formában képezték felsőoktatási intézményeink: tanítóképző intézetekben külön szakként, illetve egyetemen. Most a tanárképző intézetek hallgatói tanári szakkal összekapcsolva választhatják e két szakot. A szombat- helyi Tanárképző Főiskolán kísérletezték ki ezt az új módszert, és ebben a tanévben már öt tanárképző főiskolán •kezdődik meg a népművelő,' könyvtáros szakokkal párosított tanárképzés.

A tudományegyetemre továbbra is érettségi után, köz-; vétlenül jelentkezhetnek nép-; művelőnek, könyvtárosnak — valamilyen tanári szakkal párosítva e tárgyakat — a fiatal lóik, ! , ’!

Pásztor Ferenc:

Fiúk a Leshegyen

így találja őt a vendég, a betakarítás áhítatában.

— Napszámost nem fogad fel? — kiált rá Zsuzsa és már nekiállna a leghitványabb tőkének.

— Ha ott kezded, akkor gyere vissza október közepén, — nevet vissza az öreg és leteszi a vesszőkosarat. — Vártalak benneteket. Félretettem néhány szép almát, körtét, szagos szilvát, meg őszibarackot.

— Ha nekünk ajándékozza a fél kertet, akkor miből lesz a haszon, Franci bácsi? — kurjantott kicsit távolabbról Csík András. Lemaradt a szőlő végében, nagyon vizsgálgatott egy kiszáradt tőkét.

— Ne félts te engem, hallod-e! Olyan még nem volt, hogy Nágel Franci nem találta meg a számítását. De neked van taktikád, András. A szebbet küldöd előre, jó követed van. Úgy teszel, mint a piaci kofák. A legszebb gyümölcsöt teszik a halom tetejére...

— Én talán az aprajához tartozom?

— Nem mondtam. De ha szépségben versenyezni kellene kettőtöknek, bizony olyan messze maradnál, mint a bátyus zsidó az úristenhez. No, félre a tréfával. Hol tartotok, meddig jutottatok, mi van a tarsolyban?

— Már annyi mindent tudunk Franci bácsi, hogy attól tartok, lassan semmit sem tudunk, — nevetett a lány és lengette az iratborítót, amiben iratait tartja.

Leültek a fa alá, a kerti asztal mellé. Kiteregettek minden papírt, térképet, fényképet, megsárgult újságokat, hivatalos iratok fotókópiáit. Úgy jöttek az öreghez, mintha vizsgázni akarnának előtte.

— Most beszélhetünk érdemben is, — helyezkedett el az öreg a lány mellett, s kezdte nézegetni a papírokat.

— Azt akarom mondani én is, — vette a szót a lány, aztán rákezdte.

— A legfontosabb fejlemény az, hogy kaptunk egy levelet Lengyelországból. Ettől az embertől, aki ezen a képen szerepel, itt áll nagyapa mellett. Tutka Wladislaw a neve. Lublin mellett él. Azt írja, hogy emlékszik

— 121 —

erre az emberre. Együtt volt vele a munka- szolgálatban. Annyit tud róla, hogy sok’ gyereket hagyott otthon, meg azt is tudja, hogy nagyon beteg volt. Arra már nem emlékszik, mi lett vele, mert a fényképezés utáni napon őt annyira elverték a keretlegények, hogy csak a felszabadulás után, a szovjetek kórházában tudott lábra állni. Annyi biztos, hogy a kép a 350/8-as táborban készült. Azt is írja, hogy szívesen találkozik velünk, ha a tábor hajdani helyére, Suchába utazunk.

— Mennyivel jutottatok előre? Megtudtátok, hogy él egy ember Lublin mellett, van róla egy fénykép. Semmi több. Mert ebből nem derül ki, hogy hová lett a nagyapátok.

— Ebből nem. De válaszolt Petrunyin ezredes Penzából. Azt írja, itt a levél: „Annak az alakulatnak a' parancsnoka voltam, amelynek katonái felszabadították a suchai tábort. A politikai foglyok közül még százan sem élték túl a megpróbáltatásokat. Sajnos, hivatalos névsort nem találtunk, a volt parancsnok, egy ezredes, elégette, mielőtt elfoglaltuk a tábort. A tömegsírok feltárása után sem tudtunk tneg többet, mert a tetemek jó része mezítelen volt, semmiféle írásos anyagot nem találtunk. A túlélőkről készítettünk névsort, de azok között Csík Márton nevű nem volt Utánanéztem a levéltárban, saját anyagaimban is, sajnos, nem tudok többet mondani,”

— Ismételten beszéltem Huszár Lajossal, a nagyapa volt fogolytársával, — vette át a szót András. — Azt mondja, hogy két olyan emberrel is beszélt, akik neki Suchában mesélték el Csík Márton halálát. Állítása szerint egy Földi nevű ember látta is, amikor a nagyapát agyonverték.

— Ez biztosan megalapozott, mert gyakran előfordult, hogy a keretlegények a lebetegedett foglyokat is munkára hajtották. Aki nem bírt menni, azt veréssel ösztökélték. Addig ütötték, amíg holtan össze nem esett. Hogy a nagyapa ott volt-e, így járt-e, azt már nagyon nehéz lenne ellenőrizni.

— Felkerestük Földi János egykori vasmunkást. Már nyugdíjas. Nógrádverőcén éL A következőket mondta el:

„Ott voltam, amikor szegény Csík Mártont verték. Szót emeltem az érdekében Farkas István tüzér főhadnagy úrnál. Kértem, ne bántsák, mert az az ember súlyos beteg. Er- — 122 —

re nekemestek, engem is vertek, mint egy rossz lovat. Elvesztettem az eszméletemet, hetekig nem hallottam, alig bírtam hajolni, annyira elverték a vesémet Nem tudom, mi történt Mártonnal. A temetését nem láthattam, mert abban az időben magam is félhalott voltam. Annyit mondhatok, hogy Farkas István tüzér főhadnagy szadista vadállat módjára viselkedett. Akkoriban a régi Lengyel- ország területén, Vlagyimir Volenszk közelében álltunk. Tüzérek mellé osztottak be, lö- vegállásokat építettünk. Egy esetben azt a hírt hozták a főhadnagy felderítői, hogy a településen partizánok tanyáznak, a lakosság segíti őket, bújtatja a partizánokat. Porrá lövette a falut. Nem maradt életben egy ember sem, nem maradt a tüzérségi tűz után egy ép ház sem. Ez a Farkas István főhadnagy egy református püspök fia volt.”

— Kezdhetnénk az egész névsort ilyen firmákból. Ezt a Farkast nem ismertem, de hozzá hasonlót többet is, — jegyezte meg keserűen az öreg és a papírokat nézegette.

— Valamit nem értek, Franci bácsi, — húzódott az öreg mellé András. — Ezreket, tízezreket tartottak fogva, egy-egy táborban tömegek voltak. Miért nem törtek ki, miért nem lázadtak? Hogyan törődhettek bele ilyen szörnyű sorsba? Nem volt ez a tömeg egy pasz- szív, gyáva anyag?

— Messzire mész, fiú! — pattant fel az öreg. — Azoknak az embereknek javarésze éppen a bátorsága, tenniakarása miatt került olyan helyzetbe. Legyengült, ámyékemberek voltak. Mitől lett volna fizikai és lelki erejük? De még így is sokan kitörtek, sokan fellázadtak, ellenálltak. Az esélyük szinte egyenlő volt a semmivel. Mégis. Képzeld csak el. ötszáz emberre ötven keretlegény ügyelt. Méghozzá olyan keretlegények, akiknek nem voltak gátlásaik. Minden gyanús moccanásra tüzeltek, azt pedig maguk döntötték el, hogy mi a gyanús. Egyébként pontosan tudom, pontosan érzem én is, mit gondolsz, mit érzel, fiam! Bennem ez egy kicsit veszedelmesebb időszakban dolgozott De mondd, komolyan gondolod, hogy pontosan azt a helyet akarjátok megtalálni, ahol a nagyapa sírját tudhatjátok?

(Folytatjuk) ,

— 123 —