Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-31 / 204. szám
„Szekszárdról jelenti Rózsa György” — Akkor most a hóhért akasztják? *— Nem, csak az újságírót - interjúvolják. — Talán kezdjük el az elején. Már gyerekkoromban... — Egy pillanat. így túl szokványos lesz. — Nem tehetek róla, ez az igazság. Szóval az. általános iskolában, pontosabban a Pécsi Tanárképző Főiskola gyakorlóiskolájában, ahova én is jártam, tevékenykedett egv ripor- terő'rs. Tulajdonképpen ott kezdtem a rádiózást. Középiskolásként és utána is „külsőz- tem” a Dunántúli Naplónál. A katonaság ' után — ez 1970 őszén volt — beiratkoztam a Napló által szervezett újságíró-stúdióba. Bár egy „becsületes” szakmát is kitanultam: a hűtőgépszerelést, a véletlen, no meg az én szándékom is úgy hozta, hogy a Tolna megyei Népújsághoz kerültem újságíró-gyakornoknak. Először egyhónapos próbaidőre kötöttek velem szerződést, aztán ezt időnként meghosszabbították, már ahogy az újságíró-gyakornokoknál lenni szokott. Emlékszem, az első nap azzal fogadott a gazdaságpolitikai rovat akkori vezetője, hogy „No, fiatalember, maga újságíró akar lenni, biztosan tele van ötletekkel, legyen szíves írja fel ezeket erre a papírra.” Őszintén szólva egy kicsit meglepődtem, de azért megtelt a papír, sőt másnap az egyik témát meg is írtam. Máig büszke vagyok arra, hogy néhány hetes gyakornok létemre engem küldtek föl a Parlamentbe egy sajtótájékoztatóra. Stoppal jöttem vissza és előbb adtam az anyagot, mint az MTI telexen. — A másik emlékezetes írásom a kajdacsi bögrecsárdákkal volt kapcsolatos. Hogy elfogadtassam magam a riportalanyokkal, végigkóstoltam, vásároltam a falu jó néhány bögrecsárdájában föllelhető italféleségeket. Nem álszentes- kedésből mondom, de nem rajongok a borért, pálinkáért. Akkori naívságomra jellemző, hogy az „anyagköltséget” ; benyújtottam a főszerkesztőnek, aki szerencsére a humoros- oldaláról fogta föl a dolgot, így csak kinevetett. — A Népújságtól a pécsi rádióhoz kerültem, 1973. október 1-től pedig a Magyar Rádió Politikai Adósok Főszerkesztőségének vagyok a munkatársa, mint a krónikarovat dél- dunántúli tudósítója. Baranya és Tolna megye a területem. Megkönnyíti a munkámat, hogy korábban mindkét megyében dolgoztam, sok ismerősöm van. A lehetőségekre semmi panaszom nem lehet, hiszen a krónikának reggel három, délben egy, este pedig két kiadása van. Annyit dolgozhatok, amennyit csak akarok. Megkönnyíti a munkámat, hogy a szolgálati lakásomban egy „mini stúdió” van berendezve, telexszel, mondulációs vonallal — ezen küldöm a hangos anyagot Pestre —, stúdiómagnetofonnal. Szerencsére a címemet is sokan tudják: Pécs, Éva utva 9., így az információ sokszor házhoz jön. Azt hiszem, a Tolna megyei Népújságnak és a Dunántúli Naplónak én vagyok az egyik legszorgalmasabb olvasója, ugyancsak információsze'rzés céljából. Persze abból még nem születne anyag, ha csak otthon ülnék. Havonta átlagosan háromezer kilométert „teszek” a szolgálati kocsiba. Nagyjából ennyi kilométer kell ahhoz, hogy elkészítsem azt a havi 25—30 tudósítást, információt. Valamivel kevesebb is elég lenne, de nem tudom megállni, hogyha valami fontos, . érdekes .esemény, történik, szó nélkül elmenjek mellette. Nálam’ egyébként az jelenti a sikerélményt, ha valamit én mondhatok el elsőként, megelőzve a-/ MTI-t, a rádió hírszerkesztőségét, vagy az újságot. — Mondtad, hogy annyit dolgozhatsz, amennyit akarsz. Időben ez mit jelent? — Kötetlen a munkaidőm, így előfordul, hogy haináli háromkor ugrasztanak ki az ágyból, vagy esetleg éjfélkor veszem fel az anyagot. Egyik közelmúltban 'elhangzott másfél perces tudósításom után valaki' megkérdezte: „Amellett, hogy naponta néhány percen át tudósítod a rádiót, mit csinálsz?” Nem tudtam, hirtelenjében nevessek-é, vagy mérgelődjek. Sokszor egy negyven-ötven másodperces tudósítás hat-nyolc órámba kerül: felkészülés, utazás, anyagfölvétel, vágás, továbbítás. Egyébként, aki egy kicsit is ismeri az újságírást, tudja, hogy sokkal nehezebb valamit röviden elmondani, leírni, mint hosszabban. Ugyanakkor felelős vagyok minden szóért, ami tőlem, vagy az én közreműködésemmel elhangzik. Igaz, hogy „csak” egy vagyok a rádió tíz vidéki tudósítója közül, de a hallgató azt várja, hogy Rózsa György éppen olyan pontosan, precízen tudósítson Szekszárdról, mint Vértes Éva New Yorkból, vagy Csák Elemér Moszkvából. — gy — O Baktatunk a ragaszkodó természetű sárban. Tegnap esett az eső, de nem volt aki legalább egy kicsivel szárazabbra tapossa a földutat. Hogy a csudába lehet ennyire isten háta mögött élnie két öregnek? — tűnődöm. Mi van itt akkor, ha esőzésekre szürkül az őszi ég, vagy amikor szél hordja a havat? Mi akkor, ha -kigyullad a lakóház, vagy istálló, ha gyors orvosi segítség kell, ha iskolaköteles kicsi embernek kell naponta bejutnia a tsz majorjába, hogy elérje az iskolabuszt, ami beviszi Agárd- ra? Szeszélyesen kanyarog a földút. A távolabbi domboldal szőlőskertjei szemet nyugtatóak, de az út és a dombhát közötti részen elterülő föld képe szomorú. Itt baltacím,' amott gazzal fölvert semmi, majd olyan szőlő, ami sok éves gazdátlanságot kiabál. Egy ház; Egy volt ház. Mintha bombatalálat érte volna. Két és fél fala áll. Valaki megmentette a pusztulástól az ablaktokot, most vi-o lágtalan szempár á hajdan volt1 ablak, amiből biztosan muskátli nézegetett az útra. t Inkább szívszorító, mint vonzó a csöndnek ez a világa. A süldőlegény, aki Janyapuszta utolsó házából ki vezérelt bennünket az „egyenes” útra, azt mondta az első ház lesz a Farkas Ferencéké. — Laknak ott mások is? Úgy tudta, hogy laknak, de nem gokan. A takaros első ház öreg házőrzője tessék-lássék ugatással jelzi a jövevényt, hogy a gazda megszakítsa ebéd utáni kukoricamorzsolást a gangon. Jön, a legcsekélyebb csodálkozás nélkül és tessékel befelé a házba. Várt volna minket? Dehogy! Honnan is .tudhatta volna, hogy a Siógyöngye Tsz elnökhelyettese szabadított rá bennünket, elmondva, hogy Feri bácsi éppen nyolcvan éves, nyugdíjasa a tsz-nek, de amikor még eljárt — nem is olyan régen — dolgozni, nem tudták megelőzni a húszvalahány évesek sem. Mindig ő- volt az első,' aki ott volt a munkaleosztásnál. — Mit gyötri magát Feri bácsi? — faggatták a többiek, a fiatalabbak. Úgy fogadkozva, ha ők egyszer nyugdíjba mehetnek urasan fognak élni. Az öreg erre csak legyintett. Nem érti más az ő szorgalmát, igyekezetét, csak azok, akik maguk is belekóstoltak annak idején a cselédéletbe, azt élték. Ott, nem volt pardon. Szedhette a sátorfáját, aki nem fogta keményen a munkát. Farkas néni hetvenéves. Igaz, senki sem mondaná meg, hogy annyi. Alacsonyka és törékeny, a kis termetű, vékony asszonyemberek minden fürgeségével. Cselédek családjába született — akár az ura — ő is. Pont hat lányos házba, de mint mondja, olyan volt, mint az ördög. Elhajtotta, V a négy ökröt, kislányként,' még ha' meg is csapkodták érte. Fiatalasz- szonyként kaszás aratónak is kellett lennie, mert az embere háborúban volt. Nagyon kikívánkodzik belőlem a kérdés, hogyan lehet itt élni, nem rossz-e ennyire messzire mindentől? Ferenc bácsi felel elsőnek. — Megszoktuk. Azt mondta különben mindig az én apám, aki 54 évig volt béres, hogy hova menne Zombá- ról, amikor a szegényemberfélének másutt se jobb? Valahogy úgy voltunk vele, hogy nekünk itt volt a födél a fejünk fölött, itt kaptunk földet is. Másik házat soha hem akartunk. — Nagyon- is jó itten minekünk — veszi át a szót Farkas néni, miután nem sikerül kiderítenie, hogy honnan vagyok neki olyan ismerős. — Biztosan találkoztunk valahol. — Nem tudom. Még Hőgyészen se jártam. Most legutóbb a kórházban Szekszárdon, ott voltam. Régebben meg? Jaj, de sok baromfit vittem én a fejemen a szekszárdi piacra! — Gyalog?. — Hát mit gondol? Nem volt akkor úgy, mint most! Másként élnek manapság a népek. A lányomék, akik Zombán laknak, nemrég vettek kocsit. Egyben megvolt a pénzük rá. Szép házuk is van. A lányuk már nagymama. — Nem lenne jobb maguknak is a faluban? Tiltakoznak. Nekik itt jó, s ha több egészség lenne, tulajdonképpen nem is hiányozna semmi az égvilágon. o Alig'alkonyul, amikor lefeküsznek és .világossal kelnek föl ellátni a rengeteg baromfit, a két birkát.- Ta-- valy hat*szerződött hízójuk volt. Meglősz az idén is, ha erővel bírják. Rend és tisztaság a házban, az udvaron. Kéklik a szilva a kút melletti szilvafán. Az istálló előtt meg úgy néz ki a nagyon fiatal almafa, mint egy túlékszerezett lány. Föld felé hajlítja az ágakat a sok gyümölcs boldog terhe. Dicsérjük a fákat. Ferenc bácsi joggal húzza ki magát. Valahányat ő ültette. Nézzük csak! A tizenhat diófát is ő ültette, nevelte, de nagy szomorúsága, hogy senkinek se kell a dió. Úgy látszik nem nagyon szeretik manapság a diós kalácsot. A legtöbb diófa a szőlőhegyet takarja terebélyesen. Emiatt is van belőlük az udvaron, mert jólesik az árnyék. A diófák — ha nem tudnám —' illatos árnyékot adnak! Tomi mosópor doboza támaszkodik a mosdóállvány lábához. A mosdó mellett 1910-ben készült láda. A házasságba-vitték ilyen bútordarabban a holmijaikat a házasulandók. Ennek a ládának a gazdája a Kárpátokban tűnt el az első világháborúban. — Ä bátyámé volt — mondja Fe-'_- renc bácsi, aki meséli azt is, hogy' ő több szerencsével katonáskodott ugyanakkor és később, amikor a kora miatt már csak munkára hívták be. Jaj, de sok az elbeszélnivalójuk, az újra, meg újra emlegethető közös emlékük! Ennyi elég is. Jönnek az unokák, meg a dédunokák időnként. Azok is mesélnek. A postás jó időben kismotorral érkezik, máskor gyalog. Ferenc bácsinak megjár az újság, olvasnivalóként. Farkas néni a rádiót eltessékelte a háztól. Bevitték a lányáék, mert nem szerette hallgatni azt a sok bajt, ami a világban van. Mondom, hogy azért a világban sem mindig csak baj van: Ö nem bánja, neki nem kell a rádió! Csöndeskén akarnak élni.- — Nem hiányzik nekünk semmi. Ä papa jár a boltba, meghozta ami' kell, mert nem úgy van, mint régen. Most a, bojtban van, a- -liszteszsäk, meg a kenyér. Nem is tudom mikor fűtöttük'Be. utoljára a kemencét. "A. két öregecskén. kívül Viszi-gye- -lék, Lászlóék, Belényék laknak még , a szőlőhegyen. Van egy család, amelyiknek háza van Zombán, de azt csak télen lakják. Tavasszal, amint lehet valamit kezdeni a ház körüli kerttel, földdel, jönnek „haza” álla- ’ tokát nevelni, előteremteni amitől megtelik'télire az éléstár. — Elfogyunk lassan, — mondja Ferenc bácsi. — Régebben több csa- • Iád élt itt kint. Elhiheti, nem volt , rosszabb, mint másutt. Hinnem kell, mert szép és nagy ■ szavak nélkül az van a beszélgetésünkben, hogy ez a két öreg örül az életnek, a nyugalomnak, ami itt veszi körül őket és leginkább annak örül, hogy két kezének, keményen ■ végigdolgozott életük tapasztalatai, nak hasznát tudja,látni. Visszafelémenet valahogy szebb volt a, tájék. Ahol a boldogság, elégedettség meg tud teremni, az kihalófélben sem vigasztalan vidék. Annak a tájnak ember-arca van, LÁSZLÓ IBOLYA Tizenhat diófa
