Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-20 / 195. szám
I így, mert az idő megszépíti az emlékeket? Az életünkhöz tartozott En vagyok, tényleg, most már emlékszem. Meg ha mások is rám ismertek, akkor biztosan így van. Ott, a kép jobb oldalán, fehér kendőben, sötét blúzban. Godina Józsefné mondja ezt, akit nem volt nehéz megtalálni az eléggé hosszú Vajda Ignác utcában. „A házuk előtt lila őszirózsa van. Arról ismeri meg, mert nincs még egy olyan szép, virágos házeleje az egész utcában” — igazítottak útba. — Negyvenöttől minden évben István királykor ünnepeltük az aratás befejezését, ekkorra lett vége ennek a nagy Első utam a tanácsházára vezet. Szabó Bertalan tanácselnök fiatal ember, talán nem is tudja, kik szerepelnek a képen. Annál nagyobb a meglepetésem, amikor sorolja: Ez a Nyirati bácsi, ez a Kovács Lajos bácsi, ez meg a Béda Sándor, itt a Genye Julis, amott meg a P. Vajda Benő, no nézd, itt a mi Lidikénk, a hivatalsegéd. Most nincs itt, de visszajön hamarosan. _ Nyolcéves gyerek voltam ak kor, de ismertem jóformán mindenkit. De már itt is van Lidiké, pontosabban: Tóth Gábomé .Vajda Lídia. Meglepődik. — Tényleg, én vagyok. Ott az a két, népviseletbe öltözött lány sarlóval. Baloldalt vagyok én. Tizenhat éves voltam akkor. Régen volt, majdnem — Hogy én lennék az? Ez a vékony legény, aki a nemzeti zászlót tartja?... Valóban, ki lenne más. Én vagyok. Mellettem a Nyirati bácsi, a vörös zászlóval. Meghalt már, de sose felejtem el, amikor mondta: Amíg élek, a vörös zászló az enyém. Megszenvedtem érte a Horthy-világban, — mondja Dömötör Ferenc. Negyvenöt óta mozgalmi ember vagyok. Kezdtem a MADISZ-ban, majd amikor 1949. március 15-én megalakítottuk a falu első termelőszö- Vetkeztét, én lettem a párttitkár, Illés András az elnök. Ö sem él már, baleset következtében halt meg. Dolgoztam gépállomáson, majd megint a tsz-ben, részt vettem a megye túlsó felében a tsz- szervezésben, most az állami gazdaságban mezőőr vagyok. nyári munkának. Már közbeni meghagytunk a legszebb búzatáblából néhány kaszavágásra valót, hogy legyen miből megfonni a koszorút. Aztán hetekig tervezgettünk, készülődtünk... Bent voltam a MADISZ- ban, aztán titkára lettem az MNDSZ-nek. Voltunk jó páran asszonyok, akik nagyon összetartottunk. Az ilyen esemény, mint a május elseje, meg a november hét és az aratóünnep, valóban ünnep volt, az életünkhöz tartozott. Jó lenne néha most is látni hasonlót. Hogy miért nincs? Persze, akkor még nem volt tv, annyi rádió, oly sok lehetőség a fiataloknak szórakozni; utazni, mint most. Az volt a jó, amikor együtt lehettünk, a nagyobb közösségben. JANTNER JANOS Aratóünnep Gerjenben r A kép, amivel Gerjenbe mentem, 1948. augusztus 20- án készült, az aratóünnepen. Legalábbis, a hátoldalán lévő feljegyzés erről tanúskodik. Annak idején, huszonöt évvel ezelőtt, nem tudósított lapunk a ger jeni ünnepségről, hiszen hasonlót majd minden faluban tartottak. Gondoltam, ha kicsit elkésett tudósítás születik ebből, nem nagy baj. A szereplők nagy része megtalálható, és lesznek, akik emlékeznek erre az ünnepségre. Az időpontról még csak any- nyit: egy év múlva vált augusztus 20-a az alkotmány ünnepévé. A felvétel időpontjában hangzott el a kecskeméti felhívás a termelőszövetkezetek megalakítására — erről a ger jeni aratóünnepség résztvevői csak este a rádióból, vagy a következő napokban, az újságokból értesülhettek, A MADTSZ-búI indultunk el harminc éve. Ennyi idő alatt sokat felejt az ember, de sok minden meg is marad az emlékezetében. Azt sose felejtem el, hogyan vártuk ezeket az ünnepeket. Az április negyedikét, a május elsejét, az aratóünnepet. Hetekig készültünk rá, hogy minél szebb legyen a felvonulás. A MADISZ-ból indultunk el és jöttünk a községháza elé. Közben daloltunk, táncoltunk, szavaltunk. Este meg bállal vártuk a napot. Szép volt. Talán csak azért, mert akkor fiatalabbak voltunk? Akkor olyan hosszú volt a menet, hogy nem lehetett látni a végét. Még feldíszített kocsik, egy-két traktor és lovasok is jöttek. Tudja, akkor még meg voltak azok a régi kommunisták a faluban, akik megszervezték ezeket az ünnepeket. A következő nyáron már a közösben arattunk Harminc éve vagyok párttag. És kezdettől fogva önkéntes rendőr. Ctvenéves vagyok, de ha összeszámlálnám, menynyi társadalmi munkát végeztem ezért a rendszerért, a mi világunkért, kijönne három-négy év. Nem bántam meg, megérte. Abban az időben a MADISZ-ban voltam. Hogy milyen pezsgő élet volt itt! Kedden meg pénteken este jöttünk össze, de annyian, hogy alig fértünk be. De meg- tellett volna más napokon is a helyiség. Színdarabot tanultunk, vitatkoztunk, politizáltunk, olvastunk, bált rendeztünk, járási versenyekre jártunk. Hej, de szép idők voltak! Mintha a mai fiatalokban kevesebb lenne a lelkesedés. Vagy talán azért látom Pásztor Ferenc t Fiúk a Leshegyen — Hallgass meg, fiam! Még megmentheted az életed. Azt hiszed a végsőkig feszíthetitek a húrt? Nincs vizetek, nem is kaptok. Mióta nem ettetek? Azok a parasztok útban vannak ide. Körös-körül fegyveres katonák, rendőrök állnak. Azt hiszitek, átjuthattok? Bolondok vagyok. Könyörgök, ne akard megölni anyádat. — Legszívesebben a saját kezemmel teszem! — ordította a csupaszképű és az ajtóba lőtt. Az asszony hanyatt esett. Nem sebesült meg, csak megijedt. De nagyon. Lélekszakadva fut vissza a hegy felé. Sír, zokog, ájultan esik le a földre az ezredes mellé. Az orvos veszi kezelésbe. Hordágyra teszik, mentőautó szállítja el. — Súlyos idegroham! Kórházba kell vinni! A feszültség fokozódik. Az ezredes nyugalmasan ül, jegyez. Tegnap délutántól fel sem emelkedett a székről. Csak vizet iszik azóta. Az őrnagyon nyoma sem látszik a fáradtságnak. . w Jönnek a szőlőből az emberek.' Italosak, borostásak. Kérdés, sző, parancs nélkül a pince felé tartanak. Bentről látják őket. Az ablakon át figyelik ketten is. Látni nem lehet, de a bentről jövő hangokból pontosan felmérhető. — Felgyújtanak. Megsülünk. Gyerünk ki. — Nem megyünk, ha felgyújtanak, mindenkit lekaszálunk. — Mivel, te barom. Talán tíz töltényem maradt — Nekem még van. Ha anyádat nem kímélted, akkor a koszos paraszttól ne sajnáld a lőszert. — Bitangok! Kiengeditek az asszonyt, vagy égtek! — kiált oda Pető Lajos. — A feleségemet már tönkretettétek, kórházba kellett vinni. Ha tíz perc múlva nem jöttök elő, felgyújtunk. Egyszerre dobálják az ablakhoz, az ajtó, elé, a tetőre a benzines palackokat Aztán egy— 151 — szerre, mintha villám csapna az emberekbe, balra fordulnak, a ház mögé indulnak. Legalább ötven fegyveres határőr, rendőr áll szemközt velük. Csak integetnek, kezükkel mutatnak az embereknek, akik szót fogadnak / és elvonulnak. Az őrnagy a patakon túl vár rájuk. — Megőrültek? Mik maguk? Fegyelmezetlen csürhe? Felnőtt emberek! Meg akarják ölni Ilonkát? Maga is itt van Lőrincz István? Nem tudja, miben állapodtunk meg? Azonnal menjenek a harcálláspontra. Amit maguk kapnak az ezredes elvtárstól, azt nem teszik zsebre. Nem szégyellik magukat? Ilonka olyan fegyelmezett, olyan türelmes, annyi erő van benne, mint magukban összesen. — Nekünk is vannak idegeink! Őrnagy elv- társ. Meddig tűri még? — Miért nem bíznak bennünk? Mindent elrontottak volna és Ilonka is bennégett volna. — Ugye, megmondtam maguknak, marhák. Én voltam katona, — mormogja a hentes és dülöngélve elindul az élen az erdő felé. Két órakor a parancsnok lovagol a pincéhez. Frissen borotválkozott. Még púdert is tettek az arcára, nehogy észrevegyék az álmatlanság, a fáradtság ráncait az arcán. — Csak azért jöttem ide, hogy közöljem: ajánlatukat fontolóra vették parancsnokaim. Holnap kettőkor, tehát huszonnégy óra múlva választ adnak. Pénzt, kocsit, határnyitást nem lehet percek alatt eldönteni. Mindazonáltal újólag felszólítom önöket, a népköztársaság nevében. Engedjék szabadon Lőrincz István- né leshegyi lakost. — Mit gondol, kibírjuk még holnapig? Nincs vizünk, élelmünk sincs. Nem . tudunk holnapig várni. Nekünk ma kell a kocsi, a pénz. — Uraim, sajnálom, nekem csak ezeknek közlésére van felhatalmazásom. Az önök ellátása nem az én gondom. Aki hosszú kalandra indúl, az rakja meg a tarisznyáját. Nem álmosak? Aludtak valamit? Holnap kettőkor itt vagyok. Apropó, figyelmeztetnem kell önöket, ne szökjenek meg az éjjel, a környéket lezártuk. ' ' — 152 —: — ön nem tartja be a szavát, őrnagy! — kiált az egyik fickó az ablakon át. — Ma délután kettőre ígért választ. — Hoztam is. A felsőbb szerveink fontolóra veszik, és holnap kettőkor tiszteletemet teszem. — Agyonlőjük ezt az asszonyt! — Akkor én felhatalmazásom és jogaim alapján parancsot adok száz fegyveresnek, hogy lőjék porrá a pincét, benne magukat is. Egyelőre csak tíz év körüli börtön gyűlt ösz- sze a számlájukra. Az akasztófánál lényegesen kevesebb! — Nem lehetne estére? — Nem kofa vagyok, hanem határőr parancsnok. Uraim, csak holnap kettőkor zavarom önöket. Vigyázzanak az életükre. De Lőrincz Istvánná életére különösen. Csillag felágaskodik és eltűnik az ablak előtt. A délután csendes. Szinte hangtalanul töltik idejüket a banditák. Lőrinczné sem szól. Néha jajgat, sóhajt, de nem szól. Kemény, fegyelmezett asszony. Esteledik. A sötétség hamar lehúzza redőnyeit. Négyen ismét a helyükön vannak. A különleges lámpák kigyulladnak. A magnószalag pörög, az őrnagy még mindig fáradhatatlannak látszik. Az ezredes nem mozdul. Takács már kővé meredt. — Bagócs alig bírja tartani a fejét. Pedig délelőtt aludtak egy kicsit. Néhány órára a pokrócok között, a fegyver tusára dűlve. Addig a rendőr mesterlövészek álltak készenlétben. Most újból rajtuk a sor. Ennyit még soha nem tartottak célra. Pokolnak tűnik ez az idő. Szemeik előtt lidércek, árnyalakok, óriások táncolnak. A furcsa szemüveg is zavarja őket. De kell, azt mondják fontos. Nem lehet letenni. Megszólalnak a pincében. Az őrnagy már talpon van. Az ezredes közelebb hajol az erősítőhöz. — Nem bírom. Kimegyek vízért. Viszem a fegyvert is. Nem látnak meg. Kúszva megyek. Az asszonyt vidd hátra. Ha megtámadnak, kinyírom magamat. (Folytatjuk) ' — 153 —
