Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-17 / 193. szám

Contoy kérdésnél srbrdt* nék a végére járni.

ÍTők ak emberek — vágj" rosszak inkább?

Bízhatunk — úgy általában — embertársainkban, vagy okosabban tesszük, ha Igen takarékosan osztogatjuk bizalmunkat?

Rögtön az elején megegyezhetünk valamiben; e kérdés vizsgálatából ki keli zárnunk

B Végleteket

Nyilván nemi igaz, hogy mindenki rosszindulatú, kártékony, tisztességtelen, a mások rovására akar élni, hiszen, áld netán így vélekednék, az is tesz legalább egy kivételt: magamagát nem számítja bele a romlott emberiségbe.

Másrészt az sem igaz, hogy mindenki becsületes, derék, jóakaraté, Igyekvő — fölösleges volna bizonygatnom, hogy ez sem igaz.

E két végletes megítélés közt azonban igen sok fajta szemléletnek magatartásnak, ^.attitűdnek” Jut hely; az optimisták sokszínű táborának is, azoknak, akik általában bíznak az emberekben, meg a pesszimisták sokámyalatú táborának, azoknak, akik — általában — bizalmatlanok.

Az olvasó, természetesen,’ most arra gondol, hogy némi célszerű köntörfalazás után majd kardot rántok a bizakodók mellett Hiszen a nyilvánosság előtt minálunk az optimizmus a „vonalas”, a haladónak minősülő,— mondhatnám: a kötelező. Ä pesszimizmus legfeljebb is némely szű- kebb körökben számít sikknek, modemnek — mondhatnám: kötelezőnek. Alig valószínű, ugye, hogy mellőzve az illendőt, a nyilvánosságnak előrecsomagolt optimizmus helyett holmi illetlen és csoma- golatlan pesszimizmust fogok feltálalni.

Márpedig az olyan retorikus kérdést, amelybe jó előre, s körültekintően be van építve az egyetlen lehetséges válasz is, magam sem szeretem — tér hát mivégre szaporítanám?

Legtisztább, ha én nem foglalok állást ez ügyben. Ráhagyom az ítéletet az olvasóra. (Tehát az ítéletet arról: bízhatunk-e jó lelkiismerettel az emberi tisztességben, becsületben, jóakaratban, vagy szapora*, rossz tapasztalatainkra hallgassunk inkább, mondván: az emberek nagy többsége végképp nem szolgál rá a bizalomra.) 1 '

Induljunk ki talán á gá- ■ rázdaság egyik igazán hétköznapi, meglehetősen gyakori fajtájából. I

Régebbi újságcikkből idézi

Fekete Gyula:

Biztató

nz adatokat' egy friss űjságle- Vél: „...a Tokaj expressz első osztályú kocsijainak a bőrüléseit Csontig lenyúzták, az elektromos fűtő- és világító- berendezéseket felaprították, az olvasólámpákat és a tükröket porrá őrölték, a WC- kagylót pedig nem kis technikai bravúr árán fejjel: lefelé fordították a munka utáni pihenésüket élvező, hazautazó ifjoncok... Kétszáztíz darab izzót ütöttek szét...”

A Nyugati pályaudvar egy évi, műszaki veszteséglistája: Í-..361 darab ablaküveg, 113 WC-kagyló, 170 tükör, 27 576 Izzólámpa... stb”.

Mondom, nem á legfrissebb adatok; lehet, javult a helyzet, lehet,_ rosszabbodott azóta; de vizsgálódásunk szemoont- jából ennek nincs jelentőségei A rontás, a rombolás, a kártevés tízéves, százéves, vagy akár ezeréves esetei is tanulságosak lehetnek számunkra abból a szempontból, hogy olyan következtetésekhez, olyan jellemzőkhöz jussunkéi, amelyek minden korban érvényesek voltak idáig. Olyanokhoz, amelyek holnapra is érvényesek maradnak.

Vegyük példának az említett tükröket.

Anélkül, hogy részletezném; hogyan készül a tükör, az üveghutától a táblaüveg csiszolásáig — leszabás méretre; újabb csiszolás, foncsorozás, felszerelés a vagonokban —, azonnal belátható, hogy a készítés, a felszerelés munkálatainak eme sorozatához képest a szobám lévő tükröt sőkkal- sokkal gyorsabban, eredményesebben, hatékonyabban lehet összetörni;

U asonlő következtetésre

*■ jutnánk, ha egy villanykörte gyártási folyamatait kísérnénk nyomon, egy villanykörtéét, amely egyetlen mozdulattal szétverhető.

Ami az első osztályú kocsik bőrüléseinek a lenyúzását, elektromos fűtő- és világító- berendezéseinek a felaprítását Illeti, ezek a műveletek ugyancsak nem igényeltek túl sok ráfordítást, sem időben, sem fáradtságban» sem szorgalomban.

Egyáltalán? bármély történelmi korban vizsgálnánk meg a pusztítás, a rombolás, a kártevés, a gyilkolás műveleteit,

a megszólalásig Hasonló lenne az eredmény, a bőrüléseknél, a tükröknél, a villanykörtéknél, az utcai telefonfülkéknél milliószorta nagyobb értékek elpusztításában is.

Akik a háborút átélték, szerezhettek erről számolatlan személyes tapasztalatot

Épületek, közművek, hidak, amelyek hosszú évekig épültek, a pillanat tört r«3ze alatt elpusztíthatok. Az évtizedes gonddal, szeretettel, törede- lemmel fölnevelt ember életét egyetlen golyó kiolthatja.

Világos ennyiből is a képlet: százak és ezrek munkáját egyetlen ember, az alkotás, az építés évtizedeit a rombolás egyetlen perce megsemmisítheti. Százszor és ezerszer hatékonyabbak tehát a pusztítás erői, mint a teremtésé. • í

És lám,’ mindezek dacára mégis azt tapasztaljuk: gazdagodik a világ, gyarapodik az alkotásokban. az építésben — kétségkívül előremegy. j

L

ehetséges volna ez, ha nem ezerszer any- hyi szándék, akarat, tehetség, erőfeszítés tömörülne az egyik fronton, a teremtésén, mint a másikon, a pusztításén ?

Pedig még korántsem teljes az előbbi mérleg.

Hiszen nemcsak a szándékosan, a rosszindulattal okozott kár pusztítja az értékeket, hanem az is, amelyet nyilvánvalóan minden szándékosság nélkül az ostobaság, a hozzá- nemértés, a hanyagság okozott. f; *s-‘l

Eldobnak' egy égő Cigarettát •— egyetlen hanyag mozdulat —; és leég a gyár, sokmilliós érték pusztul el. Vagy leég az erdő, és a fák ezreiben sok évtized óta halmozódó értékek semmisülnek meg.

Akár a hanyag mozdulat is elmaradhat, csak ne figyeljen oda, akinek oda kellene figyelnie, és máris indulhat ezernyi ember, neki a Dunának, a hideg víznek, hogy megpróbálja úgy-ahogy visszahalászni a vízbe bocsátott több millió forint értékű pa-. kúrát sés

rÁ sokat emlegetett környezetszennyezést sem tekinthetjük általában szándékosnak, és erre is érvényes a

képlet: a levegőt;-ä vizet,-' a talajt szennyezni könnyebb, mint tisztán megőrizni.

Törvényszerűnek fogadhatjuk el végtére, hogy pusztítani százszor könnyebb, mint alkotni, teremteni — bár van az értékeknek olyan tartománya, ahol ezt a közhely törvényt nem ilyen egyszerű bizonyítanom.

Ahol ugyanis nincs megbízható mérőeszköz az értékek megállapítására, mert ezek az értékek sem forinttal — és egyáltalán: számmal, mennyiséggel — nem mérhetők.

Oedig a szellemi-érzelmi * világ, s az erkölcs értékei is, a humánum, az emberi együvé tartozás megmérhetetlen értékei is. a kultúra embememesítő, időtálló értékei is igen-igen lassan, évszázadok, sőt évezredek során az egymást váltó nemzedékek legnemesebb törekvései, tevékenysége, áldozata révén, halmozódnak fel, és — noha itt számokkal nem bizonyítható a képlet — igen valószínű, hogy érvényes ebben a tartományban is: szellemi, érzelmi, erkölcsi, kulturális értékeket ugyancsak jóval nehezebben, sokszor hosszabb ideig tartó, s nagyobb erőfeszítéssel lehet alkotni, teremteni — a rontás-rombolás iszonyú hatásfokához képest.

Térjünk vissza ezek után áz eredeti kérdéshez: jók az emberek vagy, rosszak inkább?

Mondom; én rábízom a válását az olvasóra.

S ha netán arra a következtetésre jutna, hogy a százszor, ezerszer hatékonyabb rontó erők ellenében is fejlődik, gazdagodik a világ, és ez a fejlődés csak a százszor, ezerszer annyi — sőt még annál is több —1 tisztességgel, munkával, alkotókedvvel magyarázható meg —, ha erre a következtetésre jut, hadd kerekítsem ki ezt az egyenletet még valamivel. Valami olyannal, ami sokunkban növelné a bizakodást. ha úgy tetszik: az optimizmust!

Láttuk: mennyivel ' köny- nyebb értékeket pusztítani, mint értékeket teremteni.

N

os,’ hát amennyivel könnyebb,' legyen , a kártevőkre nézve annyival — veszélyesebb is.

Hosval Vsrga István 80 éves

Itosvai Varga István, a szentendrei festők idősebb nemzedékének egyik legjelentősebb alkotója, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze most töltötte be élete 80-ik esztendejét.

Az 1895-ben született művész Budapesten és Párizsban végezte tanulmányait. A 20-as és 30-as évek fordulóján Nagybányán dolgozott, 1934 óta azonban állandóan Szentendrén él. „1958 nya- 1 fón Tihanyba mentünk volna — i a feleségem és én — egy hónapra. Nem volt maradásom: harmadnap ismét Szentendrén voltunk. El sem tudom képzelni, hogy máshol éljek...“ — olvassuk a mester egyik nyilatkozatában.

Ilosvai Varga István többnyire szentendrei táj- és városképeket, csendéleteket és önportrékat fest. A két világháború között készült munkái közül nem egy az agrárproletár, az ipari munkás, a dolgozó kisember sorsát is megszólaltatta. Piktúráját humánum, a társadalmi kérdések iránti érzékenység, magasrendű színkultúra, az élet és a természet szépsége, lírai, posztimpresszionista festői nyelv és a konstruktív szemlélet szintézise jellemzi. Munkái a festői izgalom feszültségében fogannak, életteljes színei dúsan csordulnak, előadásmódja, ecsetjárása temperamentumos.

Németh Lajos — Modern magyar művészet című könyvében -— itosvai Varga munkáiról mint i.koloritgazdag, mély érzelmeket sugárzó festményekről’’ emlékezik meg, B. Supka Magdolna . „vérbeli piktor”-nak, „Szentendre Utrillojának“ nevezi a művészt, Kampis Antal szerint pedig „a természet finom hangulatainak festő-lírikusa, aki Csöndes örömmel veszi birtokába a maga világát."

E találó megállapítások igazságát meggyőzően támasztják alá Ilosvai Varga István olyan nagyszerű művei, mint a „Sikátor”, o „Zsuzsámra kaktusszal"; a „Zöld birsek”, az „önarckép ecsettel, pipával”, a „Citromok", a „Lány és fiúk a kapuban” vagy az élénk színek fortisszimóját megzendítő „Kánikula”.,.

E munkák — és a mester további, mintegy hetven festménye — ezekben a hetekben az Ernst- múzeumban megrendezett.retrospektív ilosvai Varga-táriaton láthatók, a Corvina Kiadónál pedig rövidesen napvilágot lát — „A művészet kiskönyvtára” sorozatban — Kampis Antal minimonográfiája a jubiláló művészről.

DÉVÉNYI IVÁN

I „revolutionárius klub”-tól a szocialista Akadémiáig

Solér István könyve a 150 éves Magyar Tudományos Akadémiáról

;,A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma” — idézi Széchenyi halhatatlan szavait Sőtér István irodalomtörténész, akadémikus A sas és a serleg c. könyvének címlapja, s a benne foglalt akadémiai arcképvázlatok legfentosabb kulturális intézményünk másfél évszázados történetét ölelik fel. ---------Sőtér összefoglaló; de teljességre nem törekvő műve kitűnő áttekintést nyújt intézményünk romantikus és felemelő megajánlásétól napjainkig, széles tablóját kínálva sokszínűségében is egységes magyar kultúránk fejlődésének, a személyi ellentéteken is felemelkedni tudó nemes szellem 150 évének. A mű címe allegorikus, s egy képtől kölcsönzi. Bevezetőjében a szerző az Akadémia címeréül szolgáló allegorikus festményről szól, mely a „legnagyobb magyar” 1834. évi ajándéka az - 1825. nov. 3-i pozsonyi országgyűlés ■délelőtti kerületi ülésén megajánlott birtok jövedelemből később megépítendő intézmény számára,’ addig jogelődjét, a Magyar Tudós Társaságot illette. A festőt Sőtér nem említi, így talán nem érdektelen röviden róla is szólni: Johann Ender (1793— 1854) nem túl közismert bécsi művész, Széchenyi keleti utazásán útitársa, a címkép idealisztikus nőalakjának a gróf későbbi hitvese (1836), az imádott Seiler Crescen- cia (özv. gróf Zichy Károly- né) arcvonásait kölcsönözte.

Régi vágyak és tervek Valósultak meg önzetlen áldozat- készségével, 1830-ra már megvolt az MTT vezetősége, tagjai (csak később lett MTA) és első elnöke, Teleki József (Széchenyi alelnöke lett művének). Létrejött a nyelvművelés és a tudományos elit központja, kezdetben hat osztállyal és 27 rendes taggal, 1831-től már tiszteleti és levelező tiagokkal. Kezdetben a haladás hívei voltak túlsúlyban (a Bach- korszakban egy ideig szünetelt is nyilvános működése), de a szépirodalom művelése érdekes módon elsődlegesen inkább, az 1836-ban alakult

Kisfaludy Társaság feladata lett. Az Akadémia feladata lett többek között a helyesírás szabályozása, szótárak, folyóiratok kiadása, pályázatok, jutalmak kiírása és elbírálása, nemzeti játékszín stb. (Ma kibővül ez — központi kérdésként — az irányítással és támogatással, sokrétű nemzetközi kapcsolataink ápolásával stb.) Sőtér könyve két aspektusból mutatja be az Akadémia arcképeit: egyrészt a magyar történelemből adódó társadalmi és politikai tényezők hatását vizsgálja az intézmény életét, szellemi képletét illetően, másrészt az Akadémia helyét elemzi az ország szellemi vérkeringésében az intézmény

tagjainak, a belőle kimaradottak, ill. a tagságot

visszautasítok és teljesítményeik ’összevetésével,

közben pompás arcéleket

rajzol kiemelkedő társadalom- és természettudósokról, nem feledkezve meg oly izgalmas és fontos kérdésekről sem, mint amilyen a humán—reál vita, vagy Széchenyi 1842-es

beszéde volt (a nyelv fontosságának visszaperlése!), vagy éppen a szocialista műhely tervszerűsége és határozatai. Tudósaink panteonjából

csak néhány nevet ragadunk ki, hisz akadémiánk története végig gazdag igazán nagy és sokoldalú (!) egyéniségekben, ilyen értelemben ők adják az intézmény egyes korszakainak valódi képét, életművük az Akadémia regénye is. Sokan bekerültek a tagok közé, tán még többen nem. A tudós tekintélyek sőtéri nagy láncolata: Széchenyi—Vörösmarty, Eötvös József—Arany, Eötvös Loránd, Bartók, majd Lukács. A nagy adósságok: Semmelweis, Herman O., Szabolcsi B. kései tagsága. S a „furcsaságok”: Berzeviczy 31 évig tartó elnöksége, Hó- man B. és Méhely L. (utóbbi a faj elmélet magyar apostola) az Akadémián, és 1936: József főherceg a tudósok élén! Akadémiánk irányvonalát a történelem változásai alakították: a reformkor lo- bogásától, egy igényeiben polgáribb felfogáson át a konzervatív-liberális jellegig, majd a szocialista intézmény létrejöttéig. A fasizmus hajlékává sohasem vált. Figyelmet érdemel, hogy 1863-ig a nyelv és irodalom fejlődésétől függött a polgárosodás színvonala, 1863-tól a tudományos eredmények lettek mérvadók.

1930-ig érezhető hanyatlás tapasztalható a társadalom- tudomány területén, Bartók, majd Szent-Györgyi után és velük újabb fellendülés következik be az össz-szellemi életben. Az igazi megújulást az 1949-es átszervezés jelenti, az Akadémia feladata elsődlegesen a hazai tudományos kutatás irányítása lett; 1970- ben új alapszabályzat, 1972- től új országos távlati tudományos kutatási terv szabályozza a szellemi erők mozgását. A társadalom és a tudomány forradalma együttesen határozza meg új akadémiánk jellegét, s ez az, ami a régitől megkülönbözteti — írja Sőtér. Ennyivel több annál, cselekvő részt vállalva századunk forradalmi folyamatából.

„A sas és a serleg” színvonalas esszé, mely nagy tudósi teljesítmények és a mindenkori ember után kutat. Foglalat és in memóriám, jelentős tudománytörténeti munka, melyet impozáns és alapos névmutató egészít ki, jó eligazodást kínálva 150 év tudományos és művészeti életében.

Drescher Attila