Tolna Megyei Népújság, 1975. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 169. szám
/ / Fogadóóra háromszor Szerettem volna írni egy fogadóóráról. Általában egy fogadóóráról, ahol esetleg jól odamondogat egy szókimondó munkás a munkahelyi vezetőnek, vagy egy községi t tanácselnökről, akit jól megizzasztanak a panaszáradatok. De hiába érdeklődtem megyénk számos üzemében, gyárában, vagy egy-egy községi tanácsházán — az elnökök, a munkahelyi vezetők alig ertettek meg kérésemet. — Fogadóóra, hova gondol? — tárta szét 0 karját az egyik gyár vezetője. — Több mint húsz éve dolgozom itt, közülük kerültem az igazgatói székbe. Mit mondanának rólam, ha kitenném a párnázott ajtóra a táblát: Fogadóóra ettől eddig? Az embereket meghallgatni minden időben kötelesség. , Ugyanilyen csodálkozó csend van egy tanácselnök egyszerű szobájában, miután keresemet elmondom. .... — Meg kell hallgatni mindenkit, akinek panasza van. Es Segíteni nekik akkor, amikor jönnek. Ezt pedig időhöz kötni nem lehet Hát figyeljen ide™ o ' ;..A múltkor éppen vacsorához ültünk. Az asszon^ már rátette a galuskára a pörköltet, amikor zörögtek az utcai ablakon. Kikiabálok a konyhaablakból, hogy ki az, mire Sírás hangon jön a válasz, hogy «én”. „— A Gyula itthon van?” Kikászálódtam az asztal mögül, addigra az asszony már ajtót nyitott. Kisírt szemű, rémült nő állt az ajtóban. Még ott a küszöbön rákezdte. „— Gyula, az isten szerelmére csináljatok már valamit, mert ezt nem bírom tovább, az uram már 'megint részegen jött haza, s üvöltve, fenyegetőzve szétkergetett bennünket”. Mielőtt folytatta volna, beinvitáltam. Nem kell a fél falunak hallani — gondoltam, s feleségemmel együtt leültetniük a reszkető asszonyt. Amíg * megnyugodott egy kicsit, ugyancsak vakargattam a fejemet, hogy mit mondjak neki. Régi ügyünk ez már. Szegény asszony talán el sem hinné, ha elmondanám, hogy hányszor kértük már az illetékesektől a sürgős kényszer-elvonókúrát. Nem mondhattam neki, hogy mi sem szeretnénk addig várni, amíg bűnüggyé fajul a részeges férj viselkedése, hisz ez az állapot már önmagában is tragédia, Azt sem mondhattam el, hogy a járási főorvos is el akar beszélgetni még ezzel a garázda alakkal, mielőtt beutalná. S hogy nekünk miért nem hitte el, hogy sürgős intézkedésre Van szükség? Ahogy csendesült az asszony sírása, úgy találtam meg én is a megnyugtató szavakat. Aznap éjjel nálunk aludt kisebbik gyerekével együtt. Persze újra beszélni kell a főorvossal. Végre meg kell, hogy értse, nem lehet várni tovább™ G Kellemes, szép vasárnap délután volt. Az állatorvosék- nál ültünk össze egy ultipartira. Kezemben volt a betlilap, amikor nagy kiabálásra figyeltünk fel. A nevemet hallottam. „— Gyula, Gyula, gyere gyorsan megszúrták ä Pistit!” Egy trappban futottunk az italboltig. A fiatal legény az árok szélén ült, egyik vértől masza- tos kezét a hasára szorította, másikkal a földet markolta. Szemében az alkohol és a félelem rettenetes keveréke ült. Gazdag falu hírében állunk. Aki ezt nem hiszi, nézzen körül a falunkban és •— sajnos nézze meg az italboltunk egyhónapi elszámolását. A széttépett Ingemmel kötöttem be a fiú oldalát. Két perc múlva már elfehéredett kézzel kurbliztám a telefont a tanácsházán. Hívtam a mentőket. Akkor tért csak újra belém az élet, amikor a fiút beemelték a fehér autóba és az orvos megnyugtatóan így szólt: „Semmi komoly, nein kell félni”. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy orvosi szemmel talán tényleg nem volt komoly eset. Mégis furdalt a lelkiismerét, hogy még mindig előfordulhat ilyen, hiába építettük a művelődési házat, a könyvtárat. Másnap volt a község irodalmi színpadának bemutatója. Ott nyugodtam csak meg végleg. © Eélálomban még hallottam, hogy fordul a busz a főtéren, ez volt aznap az utolsó éjjeli járat. Arra riadtam, hogy csikóidul a kertkapu. Ki lehet ilyenkor, töprengtem a meleg ágyban. Kopogtatás, aztán meghallottam falunk egyik tanítónőjének a hangját. Ugyancsak reszketett. „— Ne haragudjon elnök elvtárs...” Néhány perc és már a nappaliban beszélgettünk. „— Képzelje elnök elvtárs. most jöttem meg vidékről, a szüleimnél voltam látogatóban. Hazaérek és ott találom a férjemnél P...-t, a másik tanítónőt, a kolléganőmet. Most mondja meg mit csináljak. Holnap mindkettőnknek menni kell az iskolába, de a gyerekek nem vehetnek észre semmit. És mit szól a falu? Hisz olyan nehéz volt itt gyökeret verni. Tudja jól, az elején mennyit hallottuk, hogy ugyan mire fogják maguk tanítani az én gyerekemet.” Nem kell kérnem az okos Viselkedésre. Ő is szállásvendégünk lett éjszakára. Reggel a korai busszal indultam be a járási hivatalhoz. Szerencsére gyorsan intézkedtek. Három nap múlva elhelyezték a nem éppen kollegális kolléganőt. Az asszonyka maradt és bár elvált (falun ez még nagy szó), mégis szeretik és becsülik. ...Remélem megérti, hogy tniért nem szeretik az emberek, ha a vezető ajtaján tábla hirdeti a fogadóóra idejét. Látja, vannak dolgok, ilyen az is, amikor segítenünk kell — amit sohasem szabad időhöz kötni. ^ GYŰRÍ VARGA GYÖRGY Egy darabka élei Hárman egy hajszárítóval Hárman dolgoznak egy kézi hajszárítóval az egyik szekszárdi fodrászüzletben. Ezért hát nem csoda, ha sokat beszélnek a fodrá- szok.t Szóval tartják a vendéget addig, amíg egyik fejről átkerül a másikra a kézi szárító. És amíg ez megtörténik, sok mindent megtudhat, az ember. Ilyeneket: Mindegyik fodrásznak volt külön kézi hajszárítója, de kettőé elromlott és a szerelő azt mondta: nem lehet megjavítani. A harmadiké is tönkrement, de a fodrász megjavította. így most egy hajszárítója mégis van három fodrásznak. Ebből a tényből a következő tanulságot lehet levonni: — az elromlott hajszárítót meg lehet, ha egyáltalán meg akarják javítani. A szerelőnek nem hiányzik a munka, hisz ő akkor is annyi fizetést kap, ha megjavítja és akkor is, ha nem. A fodrász pedig ma már enélkül nem létezhet, tehát kénytelen maga megjavítani a hajszárítót, ha dolgozni akar. És ők akarnak. Jjl Sőt, az a baj, hogy akarnak. Azzal, hogy sokat dolgoznak, rontják a ktsZ bérszintjét. A fodrászok bérszintje ugyanis 1600 forint — ennyit mondtak a fodrászok — és ők rendszeresen kétezer forintot, vagy még ezen felüli összeget keresnek. Ezzel pedig rontják a ktsz bérszintjét. — Még az a szerencse, hogy mások nem érik el az 1600-at sem, így valahogy kiegalízálódik a bérseint. Tehát ők dolgoznak, kiszolgálják a vendégeket, mindenkit, aki betér hozzájuk, nem szöszmötölnek, hanem „termelnek” — és ezzel összeütközésbe kerülnek a saját szövetkezetükkel, amelynek szintén az lenne az érdeke, hogy minél több embert, minél jobban kiszolgáljanak. Nem érti ezt az egészet ez a három ember. Megvallom én sem. Biztatják is őket a vendégek: — Mondják el mindezt a közgyűléséül Legyintenek. Ebben a legyintésben benne van: nem érdemes, úgyse nekik lesz igazuk ... Egy kézi hajszárító surrog az üzletben. Egy kézi hajszárító vándorol fejről, fejre.., A vendégek csóválják a fejüket. Az egyik vendég meg is jegyzi: — Tudják mit kellene fenni? Idehívni a vezetőket a fodrászüzletbe, mindegyiknek egyszerre megmosni a fejét és amíg a harmadik is sorra kerülne a hajszárításban, el lehetne mondani nekik mindazt, amit mi végighallgattunk. Talán lenne eredménye. (Szalai) Találkozások A munka az ember tükre Van annak hat, hét éve is, hogy az akkor még járási székhely Dombóvárra egy olvasó panasza szólított, fölkeresni a járási tanácson a szociális ügyek intézőjét. Újságírói pályafutásom alatt kevésszer fogadott olyan elutasító bizalmatlanság, mint akkor. Az ügyintéző ragaszkodott vezetőjének hozzájárulásához, viszont dr. Sáfár Lászlóné, dr. Balia Anna egy pályatársam „írásban elkövetett” tévedésére való hivatkozással már-már megtagadta az információt. A barátságtalan fogadtatás meglehetősen rosszul érintett, tartanom kellett attól, hogy az imént említett olvasó által ránk bízott ügyet nem tudom elintézni. Arra kényszerítvén, beszélgetni kezdtünk másról, mindenféléről, Dombóvár és a járás községeinek egészségügyi ellátásáról, közegészségügyi helyzetéről, aztán akkor már váratlanul és mellékesen arról is. amiért tulajdonképpen idejöttem. A másodszori betoppanásnak már semmi kellemetlen zöngéje nem volt. Ellenben később nemegyszer telefon, levél vagy személyes megkeresés címzettje lettem újságíróként és ez valahányszor örömömre szolgált, mert dr. Balta A.nnát akkor már úgy ismertem, aki felelősséggel ejti a szót, köti magát a pontossághoz és mindenki mástól is ezt kívánja meg, aki csak kapcsolatba kerül véle. Lapunknak sok a'kalma volt az elmúlt években arra, hogy az azóta városi rangra emelt Dombóvár és hozzá tartozó községek egészségügyi ellátásáról, közegészségügyi, járványügyi helyzetéről adjon hilt. E hírek — esetenként a gondokról is nyíltan szólva — a terület fejlődését dokumentálták. De tükrözték egyúttal annak a munkáját is, aki a .vezetőposztok egyikén állva két munkakört lát el. A tanács alkalmazottjaként dr. Balia a város és a városkörnyéki községek főorvosa, a megyei KÖJÁL megbízásából pedig közegészségügyes. Dr. Balia Anna a közelmúltban kapta meg eredményes munkája elismeréseképpen a „Kiváló orvos” kitüntetést, amire nem várt, nem számított. Az a véleménye, hogy a lelkiismeretes munka nem érdem, hanem életszükséglet és a lelkiismeretességet valahány szakma közül talán az orvosé tudja legkevésbé nélkülözni. A főorvos asszony szigorú főnök hírében áTl. Munkatársai cáfolják ezt a hírt, hiszen mindössze arról van sző, hogy főnökük megköveteli a pontos rftun- kát, maga is arra szolgáltatva példát, hogy a leghivatalibb ügy sem csak hivatali, mert mindegyik ügy tárgya az ember, az ember környezete. Szeretik és tisztelik. E két erkölcsi érték halmozását nem teheti meg bárki. Mind a tiszteletre, mind a szeretetve rá kell szolgálni és ez sokszor nem könnyű dolog, hiszen a szervező orvos időközönként kénytelen olyan lépéseket is elhatározni, ami nem találkozik teljes egyetértéssel. Ami miatt ha ideigróráig is, de megorrolnak rá. Miért szeretik leginkább? Szókimondásáért, egyszerűségéért, közvetlenségéért. Idegen tőle a rossz értelemben vett föorvosasszonyi, tartás, s ez a tulajdonsága teszi képessé arra, hogy rendkívüli helyzetekben megfogja azt a munkát is, ami egyébként nem az övé lenne. Sok találkozásunk közül emlékezetes marad az, ami akkor esett, amikor létrejött az új köz- igazgatási forma. A dombóvári és városkörnyéki tanács apparátusa az új felállás első napjait élte. A tanács egészségügyi osztálya felköltözött a volt járási hivatal földszinti részére, s aki csak mozogni tudott, takarított, rendezkedett, hogy mihamarabb megtörténjék a honfoglalás és kezdődhessék a miinka. Dr. Bállá Annát akkor takarításra alkalmas otthonkában láttam viszont a hivatalában, s nem lepett meg őszinte kitörése, hogy jöhettem volna jobbkor is, mert láthatom, miben vannakl Ezúttal sem jöttem hiába. Jól tudtam ezt. Ezenkívül pedig a tiszteletemre elrendelt cigarettaszünetben ismét tapasztalhattam, hogy varázsszerrel felérő kincs a jó munkahelyi légkör. Kincs, mert kihozza az emberekből azokat a belső értékeket, amelyek az eredményes együttdolgozáshoz kellenek, s mellette ahhoz, hogy jól is érezzük magukat azok, akiket a munka tett együvé tartozókká. Most, amikor ezeket a sorokat írom, mocorog bennem valami félelemféle. Valószínű megkapom a magamét, ha Dombóvárra vetődve legközelebb összetalálkozom a főorvos asszonnyal, akiről tudom egyebek között azt is, hogy „nem szeret a kirakatba kerülni”. Bízom viszont abban, hogy az itt megsértett szerénység majd megbocsát, hiszen az orvos névtelen munkáját dr. Bállá esetében csak másodjára dicsértem. Az első dicsérettel is felérő elismerés a „Kiváló orvos” cím volt, aminek ő kétségkívül új és méltó tulajdonosa... ,i ’ *~~T — Zászló —
