Tolna Megyei Népújság, 1975. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-22 / 145. szám
0 Mikszáth Kálmán: Legenda Érdekes kérdés volna analizálni, miképp keletkeznek a legendák? Lehetséges-e az például, hogy jön egy óra, amikor látni íognak a vakok, és a látók szeme elhomályosodik. Valóban rajta ül e szavakon a miszteriozus bibliai köd. S mégis vannak szituációk, az élet apróbb eseményeiből kirügyeznek az efféle csodák. E napokban meglátogatta a 48-i szabdsághare kiállítását két excellenciás úr. Az egyik Tóth Lőrinc. Eljött és megállott azon szekrény előtt, ahol a 49-i debreceni nyilatkozat, az Ausztriától való elszakadást proklamáló okmány eredeti példánya van kiállítva az üveg alatt. A kalauz magyarázólag megjegyzi: — Nagyméltóságod is aláírta. — Igen? — mondja Tóth Lőrinc vontatva. — Ott áll a neve. Csak nin- ' psen talán hamisítva? — HnC régen volt; ki emlékeznék már arra? Meglehet, hogy aláírtam, de bizonyosan nem tudom. — Méltóztassék-megtekinteni az aláírást. — Hja, ha nem volnának rosszak a szemeim... öregszünk, homályosodnak a szemek™ nem bírom kivenni. Egy pár nap múlva ugyan- azón szekrény és okmány előtt egy másik excellenciás úr állott, Horvát Boldizsár, a vak. A kalauz most is megjegyzi: — Nagyméltóságod neve is ott van... — Igen ott. — De tán nem a saját keze írása? — Hát hogy ne volna az, hiszen látom. S régi fény csillant meg élénk, lázas tűzben a bágyadt, hályogosodó szemekben. TOLDAL.AGI PÁL: A QYERMEKEK A gyermekeknek külön életük van amit felfognak furcsa keverék, ezért forgatják szünet nélkül. egyre kérdéseik kopott kútkerekét; a fényt imádják, tenni, futni, mászni szeretnének, kitolnák messzire az alvást, pedig kifáradt a testük, nem tudják, hogy ennek pihennie kell, de a szemük becsukódik és álom nélkül mélyen alszanak. A gyermekeknek külön életük van i behatóim hozzájuk nem szabad. Csak egy kislány... Száz esztendővel ezelőtt, 1875 késő tavaszán történt, hogy megjelent egy népies műdal. Címoldalán ez volt olvasható: Elemér dala. Szerzője: Szentirmay Elemér. Mint korábbi és későbbi dalaihoz, ehhez is maga írta a verseket, igen ám, de ha egy kicsit közelebbről megvizsgáljuk az Elemér dala első sorát, — hogy „ finoman fejezzük ki magunkat *— „kölcsönzést” tapasztalunk. Szentirmay Elemér egyik kedves barátja Vajda János költő egy verséből „merítette” s eredetileg így hangzott: ,,Csak egy szép lány van a világon.” De ki is volt tulajdonképpen ez az oly művésziesen hangzó nevű nótaszerző, Szentirmay Elemér. Hát, kedves olvasó, nem volt sem Szentirmay, sem Elemér. Németh Jánosnak hívták a Horpácson, 1838. szeptember 9-én született zeneszerzőt. Miután Székesfehérvárott és Pesten befejezte tanulmányait, 1861-ben mint Fehér megyei jegyzővel találkozhattunk. Négy évvel később pedig az Első Magyar Általános Biztosító Társaság főtisztviselője. Nyilvános, zeneszerzői megjelenése összefüggött a nemzet csalogányával, Blaha Lujzával, aki utolérhetetlen varázsával tolmácsolta a népszínművekbe be- 1 .tétként megszólaló műdalokat. Németh János áhítattal hallgatta Blaha Lujzát, s egyetlen vágya volt, hogy egyszer olyan dala szülessen meg, melyet a nemzet csalogánya ajkáról ismer meg a dalkedvelők tábora. Még nevét is megváltoztatta. így lett Némethx Jánosból Szentirmay Elemér, s így született meg száz esztendővel ezelőtt a „Csak egy kislány van a világon...” Szentirmay Elemér — ma már kevesen tudják —, számos népszínműhöz írt köny- nyed, megkapóan mélyérzésű dalokat, amelyek a pesti Nép- színház színpadjáról szálltak szerte az egész országba. így került sor a Nótás Kata, Az öreg béres, Vadgalamb, Veressapkások és az Alkotmány és szerelem című népszínművekben felcsendülő Szentirmay- dalokra. A „Csak egy kislány...” világsikert jelentett Szentirmay Elemérnek, mert a külhonban ’ vendégszereplő cigányzenekarok mindenütt muzsikálták. Sőt, a világhírű" spanyol hegedűművész, Pablo de Sarasaié is feldolgozta egyik he- gedűre-zongorára komponált Cigánydallamokban, s ő maga leírhatatlan diadallal játszotta ' koncertjein. A Sarasate-feldől- . gozás ma is nagy sikerű mű-^ sorszáma a hegedűművészeknek. Népi változatát Bartók Béla találta meg. Bartók kifejtette, hogy eredetileg műdal volt, melyet átvett a nép, és azt ízlésének megfelelően átalakítva, diatonikusan énekelte és énekli ma is. RÉVÉSZ TIBOR 4P JTfj/ery Árpád; Egy hölgy Venezueláiul S zokása szerint korábban érkezett. Moszkvai mérnök vendégét várta. A hallban hátradőlt egy kék huzatú plüss-székén, lábait átvetette egymáson. A homályos terem sarkaiban elvesztek a barátságtalan bútorok, a ta- pétás falak megfakultak, mint egy század eleji színmű díszletet Bodnár nem értette, hogy a moszkvaiak miért szeretik ezt a szállodát. A nő egy oldalajtón lépett a hallba. A rossz világításban kivehetetlen volt az életkora, a rövid szőrmekabátban és bokáig érő szarvasbőr szoknyájában testformájával együtt eltűnt a járása. Idősebb pincér érkezett a nyomában. A teát hozta. Bodnár örült a fordulatnak. Egyedül érezte magát a hatalmas kietlen teremben. A nő leült szemben, a háromágú falilámpa alá Arca a gyönge fényben maga volt a megtestesült múlandóság. Bodnár arcfigyelő ember volt. A nőre pillantott futólag: Kissé megpróbálta az idő, állapította meg magában. A nő arca gondolkodóba ejtette, mégis a mozdulatot ismerte föl: ahogy megfogta a teáscsészét, megemelte, és a szájával föléje hajolt. A lány a szemben lévő házban lakott albérletben, egy katonatiszt hozta át magával egy erdélyi nyilvánosházból, de sorsára hagyta. Magányosan élt, türelemmel várta a háború végét. Az estéket náluk töltötte. Körülülték az asztalt, és a szacha- rinos teát szürcsölgetve a havasokról, Tusnádról, Temesvárról és a Bégáról beszélgettek, ahol , Bodnár anyja fiatal korában többször megfordult. Bodnár tizenhat éves villanyszerelő-inas módjára ült esténként a lánnyal szemben, arcán egy kis erőltetett szemtelenséggel, és anélkül, hogy az anyjának fogalma lett volna erről: magába fogadta a lány elválasztott, sima haját, kissé elálló kagylófüleit, vastag szélű, csüggedt száját, csontos, ikon formájú arcát. A pincér szolgálatkészen meghajolt. — Uram? Bodnár felpillantott. . — Ki az a hölgy odaát? — ^kérdezte. — Egy özvegy Venezuelából. — Aha... — bólintott Bodnár helyeslőén, mint aki ezt a választ várta. A pincér úgy állt, mint égy leeresztett szárnyú, ^öreg madár, mégis valamiféle reménynyel. Sőt repülésre készen. — Tétszik neki üzenni valamit? — kérdezte. Bodnár a nőre nézett, és megpillantotta azt, aminek a megértéséhez sok évvel ezelőtt még gyönge volt: a távolban tanyák füstöltek, a keményre fagyott szántóföldről hatalmas, fekete varjak rebbentek föl, a lány arca megnyúlt az utazástól, és be- kormozódott a vonat tetején, a lábai idegenül már-már szánalmasan mozogtak a magas szárú cipőben. Mindkettőjükben feltámadt a kétség, hogy lesz-e majd, aki befogadja őket, vagy pedig az idők végezetéig bolyongnak a fagyos tájon álmosan, és tiszta ágy után vágyakozva, amikor a tanyaudvaron észrevették őket a komondorok, és csaholni kezdtek. A lány megszorította Bodnár kezét: — Azt 'fogják mondani, hogy az xöcsém vagy... ,A pincér meghajolt a túlsó , oldalon. —, Az a kopaszodó úr érdeklődött ön után — mondta A nő Bodnár felé fordult, a hosszú idő után visszatérő ember pillantásával, amikor mindenkit ismerősnek érez, de ezzel az érzelgősséggel együtt megszületik benne a gyanakvás is. — Ki az a férfi? — kérdezte A pincér is Bodnárra pillan- tott. Felhúzta a vállát. — Fogalmam sincs, kérem — mondta, és magához vette az üres teásedényeket. A nő leakasztotta a nyakában függő miniatűr töltőtollat, a retikül mélyéből kis noteszt húzott elő, kitépett belőle egy lapot, ráfirkantott valamit, majd gyors, elégedetlen mozdulattal, mint aki egy pillanat műve alatt megbánta; összegyűrte a papírt. Átnézett Bodnárra Arca figyelmes volt, mintha egy megfejtésre váró dalt hallgatott volna. A férfi, álláig növesztett ősz oldalszakálla a fejé tetején fehérlő kopasz folt, az évek folyamán kihe- gyesedett orr idegen volt, de a tekintet furcsa szigorúsága, mely megmaradt a múltból: kétséget támasztott benne. Töredékek bukkantak fel. Egy régies szoba elmosódó tárgyai, a tehervonat kormos, fojtogató füstje, egy kis fiatalember, aki mindenáron villamos- mérnök szeretett volna lenni, hatalmas, fehér kutyák csaho- lása, kehely alakú teáscsészék és valamiféle kényszer, s félelem egy ostoba kis levél miatt. Gyötrően töredékes volt. Hiába próbálta egymáshoz illeszteni: szétestek és tehetetlenül visszahullottak. Oldalt fordult A fény úgy esett az arcára, hogy az orra mellől kilátszott a kis szemölcs. A nő bizonytalanul elmosolyodott, de tudta: öreg már az ilyen mosolyhoz. Bodnár most már mindenre pontosan emlékezett. Az anyja este megtalálta Klári céduláját: „Holnap Szolnokon az állomásnál várom...” — Mi ez? —■ kérdezte döbbenten. Bodnár nem mer válaszolni. Anyja kicsomagolta . a hátizsákot lefeküdtek aludni. Éjszaka Bodnár felkelt, mindent óvatosan visszarakott a hátizsákba és megszökött. Kora reggel a szolnoki állomáson az orosz katonai járőr igazoltatta. A lebombázott ál- . lomás mögé kísérték. Százan :i lehettek. Szuronyos őr vigyá- ; zott rájuk, a bajusza minden kérdésére elmosolyodott: — Kicsi robot... Egész nap lő- szeres ládákat hordtak a cukorgyárban. Kegyetlenül nehéz, kemény ládák voltak. Rendes ebédet kapták, alkonyat után, amikor befejezték i a napi munkát, vacsorát is. Este visszakapta a hátizsákját. Aliig felfegyverzett katona kísérte vissza az állomásra. Nehéz, fénylő díszkard • lógott az oldalán, géppisztoly a vállán, pisztolyok és kézigránátok az övében, a hátizsákban kenyér és konzerv helyett lőszert cipelt. Kamasz volt ő is, de erős karjai, mellkasa valósággal feszültek a vászonzubbonyban. Nyugtalan yizslaszeme, szőke dróthaja volt Keveset beszélt, ha mégis: krákogva, legtöbbször azonban hallgatott, s bújkáló mosollyal figyelt. Az arcában volt valami, ahogy Bodnárra nézett, s az övében is lehetett valami kölcsönös. Fény • alig volt az állomáson. Az egyetlen épségben maradt vágányon tehervonat vesztegelt. Bodnár a vagonok mellett mászkált, s izgatottan kérdezősködött. S akkor az egyik vagon tetejéről Klári kiáltott. Felkapaszkodott melléje. A hátizsákot és a lány kofferjét felhúzott lábuk alá szorították. A lány kabátja j összegyűrődött, a nyúlszőr > prémnek vonatfüstszaga volt. Egymás mellett kuporogtak a zsúfolásig telt vagon tetején. Bodnár úgy érezte; nem több az egész életei mint a saját óriási szívdobogása. Maga előtt látta a lányt, ahogy látni szokta otthon: pongyolában, kissé borzasán, filmszínésznő módjára, lassan nyújtott lépésekkel, mintha egy palota lépcsőjén haladt volna lefelé, olajfényű szemében a szörnyű mélységgel, amibe minden alkalommal belezuhant és elveszett. A vonat tetején kuporogva biztos volt; nő soha többé az életben ilyen közel nem lesz hozzá. A lány magához húzta. — A legközelebbi állomáson leszállunk, és keresünk valahol egy ágyat, mert álmos vagyok — mondta. Kinyílt a liftajtó, és Bodnár moszkvai mérnök vendége lépett ki. Szélesen, tárt mozdulatokkal közeledett. — Jánosom!... Jánosom!.? •— kiáltott messziről örömmel. Bodnár mielőtt felállt, futó pillantást vetett a venezuelai nőre, s okosan úgy gondolta: olyan volt ez, mint egy bonyolult pályaudvar, ahol minden a sínek és váltók acélszorításán múlik. A moszkvai mérnök kama- szosan sugárzó arcára pillantott, majd tekintete lecsúszott a vodkásüvegre, amely úgy ; dudoroóott ki a zsebéből, mintha a legutóbbi találkozásból maradt volna meg. Bodnár arca felderült. Megfeledkezett a gyomorbántalmairól: sültek szagát és italok nemes ízét érezte. ' A mérnök fehér ingéből, nyakkendőjéből, s az arcából kesernyés mandulaillat áradt. 1 : Megölelték egymást. A mozdulat olyan Volt, amelyenre ritkán sikerülnek az üdvözlések. Benne volt a rájuk váró teljes nyolc nap: a feszültségekkel telt hétfő, í a kedd, a szerda, a csütörtök, benne volt, hogy ezen a négy napon annyi idejük lesz, hogy eszükbe jussanak a fiatal évek, amikor még minden vaskosan és elérhetetlenül állt a távolban, de benne voltak a negyvenöt éves férfiakhoz nem illő komolytalanságok is, a fáradt, rossz órák, és az esti társaságok, amikor szó sem esik majd a villamosiparról, csak élnek, élnek, élnek™ SIMON EMIL! SZÖVŐNŐ Fáradt kezéből kifutott a szál. Színes vonal lett, irkasor i megvilágított teremben. Futott, mint vízben a zsinór, menekülve az orsó rabságából, vagy mint mesék gombolyag-fonala csalogatta magával, s vezette: „Ugorj föl a zörgő szerkezetre', egyszer úgy magadb ól is kiválva, tedd párnára géprész -kezedet." Aztán csomózott. — Két perc telhetett. I
