Tolna Megyei Népújság, 1975. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-22 / 145. szám
\ József úr a vakaró nyelére támaszkodik és előadja a történetet. „Nézze, nekem mindenki előre köszön. A múltkor is, jön hozzám ez egyik vállalat igazgatója, azt mondja, ,József úr, volna egy kis munka a szőlőben’ , ,Jó, ha van’ — válaszoltam az igazgató úrnak, ,Sajna én nem érek rá’. Tudja. kérem — fordul felém — nálam elő van jegyezve mindenki. Naptár szerint megyek. Úgyhogy maga, valamikor augusztus tizenötödike körül kerülne sorra.’* Es. hogy megbizonyosodjak igazáról, egy Népújság-zsebnaptárt vesz elő, amelybe szálkás betűkkel beírta József, a napszámos, hogy hányadikán, kihez, milyen munkára elkötelezett. 1 Szekszárdon aranyat ér a jó napszámos. No, ha aranyat nem is, de naponta legalább százötven forintot, plusz egy liter bort, meg egy meleg ételt. Nem a kiskerttulajdonosok — elsősorban nem ők — keresik a napszámost, hanem a szőlősgazdák. Az olyan nevek, mint: Hauszkneckt, Veszter gombi, Fszterbauer, Halmosi, Steiner, stb. — napszámosfogyasztók. A szőlőterület — ki tudja, hogy, s hogy nem, nem csökkent egyebütt igen, de a borosgazdáknál nem, náluk megmaradt még manapság is a másfél-kétezer öl. Ez pedig olyan sok, hogy a gazda het- ven-hetvenöt éves derékkal már nem bírja a permetezést, vakarást. , Ezért ér aranyat a napszámos. Meg azért is, mert kevés van belőlük. Aki arra adta fejét, hogy napszámoskodásból él, azaz „nem ugrabugrálok én. egy művezetőnek se” — ember lett, nagy úr a maga területén. Nem csak így szezon táján. Télen is az. Mert' legtöbbjük, — legalább tizenötöt személyesen ismerek — télen is talál munkát, ott ahol nyáron. Azaz a gazdák valahogy kötelességüknek tartják megtartani a napszámost, — eltartani — úgy, mint az építőiparban volt a korábbi években, hogy a fagyszabadságot is inkább fizették, mintsem kitavaszodáskor ne legyen munkaerő. Egyébként a napszámosok jó munkát végeznek. Kisujjuk- ban van minden tudománya a szőlőmunkának. Halad a világ, haladnak azonban ők is: nem lehet a szőlőt kilenc munkára vállalni, hanem alkalmanként napszámra. Ezért is nincs, vagy elvétve egy-két helyen feles szőlő. A napszámos jobban jár, ha nem kötelezi el magát feles szőlőre. Mert bora, szinte minden fajtából korlátlan mennyiségben rendelkezésére áll. Ha munkába áll, mondjuk most, permetezés idején, hiába van ráírva a méregzacskóra, hogy használata közben nem szabad szeszes italt fogyasztani, ez a napszámost nem érdekli, ő úgy van ezzel, mint a krumlibogár a Ditrifon- nal — megszokta. Kap bort, igaz. nem sajnálja erejét, — mutatni, persze, hogy milyen erőst dolgozik, s ezért kívánja a szeszt — méretlenül ihat, a kancsót kiteszik a tanyaasztalra, „igyék, ha szomjas”. Megbarátkoztak a mérgekkel, pedig évekkel ezelőtt még az volt a véleményük, hogy a mérnökök csak kitalálják a szereket, de hatóanyag egyben sincs. Annyi mindenesetre nincs, mint a rézgálicban. Pláne, ha a rézgálicba, gépenként még félpohár neróleumot is önt az emberfia. „Ne mondja nékem, hogy nem jó a petrol, évtizedek óta használom, soha nem volt nálunk moly, lepke, atka, meg ilyesmi”. Ha a szőlőnapszámos keresett, még inkább az a kőművesek mellett dolgozó. Itt nagyobb fizikai igénybevétel kívántatik a munkástól, ebből kifolyólag a „munkaadótól” nagyobb buksza nyitása. Kétszáz forintért jó, ha akad kőműves mellé segédmunkás egy naora. Sőt! Az egyik maszek kőműves — a „magas adó miatt” visszaadta az íoarengedé- lyét — Szekszárdról hordta még tavaly is a segédmunkásokat Balaton-parti munkáihoz — negyvenforintos órabérért. Félműszakos iparost már kitaláltunk, félműszakos nao- számost még nem. Azaz, már ilyen is van, de csak egyről tudok. Bandi barátom, a szakmája szerint sofőr, de jobban ért a szőlőhöz, mint a gépekhez; autóbusszal jár a szőlőbe. Egy-másfél óra alatt végez saját szőlőjében, s marad két óra arra, hogy „Bandikám, gyere nvomi ki két gép levet” — félműszakos napszámot végezzen. A napszámosokat nem kell tehát ezekből a példákból is ítélve a városközpontban keresni. Valamikor is inkább a Bódai, vagy a Póos-vendéglő- ben voltak találhatóak, ma többnyire valamely szépen dekorált csicsás tanyában. Ahol a gazdával együtt’poharaz, nó- tázik a napszámos. Minden területen akad azonban újdonság, meglepetés isi A minap például komlói bányászokkal találkoztam a hegyen. Gépkocsival, öreg Moszkviccsal gurultak a szur- dikon felfelé, négyen voltak, négy nyugdíjas bányász. Lajos úr pincéjénél vetették ki a horgonyt. Napszámba jöttek. Mind szilikózisnyugdíjasok. Ez a betegség kiváltképpen szereti a napot, — a bányászok szerint a jó bort inkább — az egészséges levegőt, s így elhatározták, hogy hetenként két napra, meghatározott helyre, gazdához, átrándulnak napszámba. Nem kérnek sokat. Száz forint, koszt, meg amit megisznak. A száz forintot fölváltják munka után borra, úgyhogy ötliteres demizsonból négy is hasasodik a kocsi farában. Ez az ital meg a hét többi napján elegendő a szili- kózisos bányász gyógykúrájá- ra. A bányászok nem híresz- telik, Komlón mindig azt mondják, hogy Harkányba, Igalba, gyógyfürdőbe járnak. Úgy látszik a szekszárdi hegyoldal legalább olyan gyógyító hatású, mint az igali-víz. , Nem okoz gondot a napszámosnak, ha valamilyen betegség ül a nyakába. Egyébiránt egészséges emberek. A májukkal meg a lépükkel néha bajlódnak, de ez annyiban okoz gondot számukra, hogy változtatni kell a gazdát, mert „annak a bora, az a fehér, biztos az eszi a májamat” — mondja, s nyomkodja József a lengő borda alatt púposodó, dagadt máját. A betegségről még csak annyit, hogy azért nem fogja a napszámos embert, mert nem ismeri el, hogy betegség van a világon. Az a betegség, amikor sérülés van, ha folyik a vér. A minap is Ferenc úr ott őgyelgett a csatári torokban, amikor beszólít-’ tatott az egyik tanyához^ „Gyűjjék már Fereric úr, dobjuk fel ezt a hordót”. A hordót föl is dobták, s vele együtt Ferenc úr bal fezének kisujjából két perecet. Oda se neki. még azon nyomban bekötötték zsebkendővel, beszaladtak vele a rendelőbe, ott két kapoccsal összefogták a bőrt és máris vitték vissza a fájdalomcsillapítót beadni! Meg is történt, úgyhogy a harmadik tablettánál — azaz a harmadik fél liternél — Ferenc úr már azt fejtegette,’ hogv haszontalan is volt J a kisujjnak az eleje, merthogy azzal nem lehetett sem a menvecske fenekét, sem a szőlő kocsányát csíoni. Jobb is tehát, ha a hordó elvitte. Ez pedig azzal a szokásjoggal is együtt jár, hogy Ferenc úr a jövőben mindig hívatlanul is vendég K.-éknál, és bármikor kopog az ajtón, mindig fogadják tele pohár borokkal.’ És a történet mindenkinek el- Yneséltetik, s ez szájról szájra jár, öt év múlva pedig úgy adatik már elő. hogy „Abban az évben, amikpr Ferenc úrnak a bal karját le'csíote a ki- lenchektós hordó, akkor tör-'1 tént...” S ebből a hallgatóság-^ már következtetni tud, hogy arn :j esemény 1974-ben volt, nemi akkor, amikor elkészült az új- i városi szövetkezeti áruházi hanem akkor, amikor a Fe- j. renc úr karját vámul vette a hordó... I Hát így vagyunk a napszámosokkal. '. . Aoropos, most jut eszembe,’ Ernő haverom a minap kérdezte, tudok-e valami megbízható embert, aki vincellér- kedne nála? Nem, nem tudok ilyen embert. A kedves olvasó tud ilyerí embert? Küldje hozzám! Majd ellrányítom. Válogathat tanyában, pincében; villanyvilágítás, gázvilágítás, parket-' tás szoba, gáztűzhely, villany- tűzhely. Amit kíván! Jelentkezzen, alkalmazzák — talán’ nem is napszámosnak. Mert a mai napszámosok" már nein is napszámosok. Hal. p. J. 1 Pásztor Ferenc i Fiúk a Leshegyen A Leshegy kopár. Most látszik igazán, hogy a szüretkor milyen betyárosan megtaszigál- ták a szőlőkarókat. Valamennyi egy-egy kapatos sihedemek tűnik. A présházakról is gondolhatná az ember, hogy díszlet csupán a sok tarka falú, tagbaszakadt házacska. Dér, hó, jég fedi a nyaláb vastag zsuppot. A fatáblákon is megül a hó, becsíkozta mindenütt, ahol csak egy csipetnyi lapos felületet talált. Sehol egy nyom. Még a rókák vargabetűi sem sárgállanak, de a kiéhezett fácánok is másfelé kapirgálnak ele- ség után. Szűz tiszta a hó. Távolabb, a hegy felől köd ereszkedik. A présházak ajtaja erős,' kemény ácsolatú. Még keresztvasat is raknak rá, jókora lakattal. Nem azért teszik ezt, mintha irigykedő, fösvény nép lakná a vidéket. Megszokták, ez a rend. Azaz, hogy inkább hagyomány. A múlt században is, meg előtte is sokan portyáztak erre császári vasasok, meg török lovasok. Elvetődíek ide kósza vitézek, labanc hordák. Az ilyenfél« néptől pedig igazán sajnálták volna a Leshegy aranyák az < illatos muskotályt. Itt van hát a Leshegy. Betakarózva; megbújva a hólepel alá, akárcsak egy akkurátus felderítő. Mintha szégyellné, hogy ennyire megkopasztotta az ősz, ennyire elcsúfította a tél, ennyire sivárrá koptatta az északi szél, Csak nyomok, a házba be nem hordható alkalmatosságok mutatják, hogy nyáron, meg az őszi pompában vidámabb itt az élet. Egy házikó végében malomkőből állított asztal, körülötte fatuskókból ülőkék. Másutt fényesre kopászított diófa dacol a széllel, alatta pedig finom domborulatok árulkodnak arról, hogy nyaranta itt sütik a pecsenyét, itt nyársalják a szalonnát. Ez hát a* Leshegy. Azt már senki meg nem mondja a vidéken, hogy voltaképpen me4ÜSL L ’ lyik is ennek a Leshegynek az igazi csúcsa, mert hullámzanak itt a dombok, akár a tenger. Egyikről le sem ereszkedik az ember, már kapaszkodhat fel a másikra. A zsengébb fákat már megrágták az őzek, vadnyulak. Az etetők is kopaszak, egy szál széna sem maradt a girbe-gurba rácsokon. Csak mi baktatunk felfelé a dombon. így hegymenetben mindig elkalandozik az ember képzelete. Hol azt kívánnám, bár lenne olyan kötélpálya, amin karosszékek himbálóznának, s csak rá kellene ülni, s ott teremnénk hamarjában a hegy tetején. Hol meg azt lebegteti szemünk előtt a kárörvendő, csúfolódó képzelet, hogy vitorlát bonthatna az ember, s hátára kapná a szél, akárcsak egy karcsú kishajót, s szántaná a hómezőt, mintha a tenger hátán ringana. Legtöbbször már az is jó lenne, hogy egy jóságos manó bújna elő ebből a fagyott, hóval megrakott földből, kivenné a fegyvert a kezemből és hozná helyettem, mint a mesékben volt hajdan. Jó volt még a régi vitézeknek. Feszítettek a nyeregben, a nehéz vasakat pedig cipelték helyettük a fegyverhordozók. Nem azért találgat ki ilyeneket az ember, mintha lusta lenne, vagy rest, vagy túlságosan nyomná a vállát a fegyverszíj. De mit tehetne mást? Szólni nincs kedve. Eléggé kapkodja így is a levegőt. Ropog a talpunk alatt a hó. Aki hisz benne, aki igazán érti, annak mond valamit ez is. Észrevesszük, ha társunk fárad, észrevesszük, ha köves az út a hó alatt, s azt is megérezzük, ha gyepszőnyeg lapul a fehér takaró másik oldalán. Csakhamar azon kap- puk magunkat, hogy fenn vagyunk a tetőn, a Leshegy gerincén. Ki tudja, miért nevezik gerincnek, amikor olyan lapos, olyan gyér, mint egy óriás háta. finnen lenézni is sokkal jobb, élménysze- rűbb. Jól látszik a talajba mélyedő taliga- út. De sok musttal, cefrével, löttyedtté darált szőlővel teli kádat legörgettek innen a présházakhoz. Nézünk felfelé a taligaúton. Nemigen kell itt szólni. Látjuk mindketten, hogy nincs rajta még egy varjúnyom sem. Látjuk, hogy mellette a gyalogút is kanyarog, mint egy jó széles fehér szalag. A társam előbb meg- únja. ’ — Nézzük meg a Franci bácsi házát. — 2 — 4?.’ * Megyünk, leverjük magunkról a megvastagodott havat, eltúrjuk a küszöb elől, ami odarakódott, és megnézzük ép-e a zár, ola- jozott-e a lakat, nem fészkelt-e oda dúvad, róka, nem túrt-e a küszöb alá valami elvetemült vadkan, aztán megyünk tovább. Ilyen ez a Franci bácsi. Kétnaponkint benéz az őrsre, legtöbbször csak az őr mellett áll meg és szót vált azzal, akit legelőbb meglát. Mindig azt mondja: , — Édes gyermekem, szép fiam, ha már úgyis arra visz az utatok, ugyan nézzetek már a kis házamra. Sose lehet tudni, nem rozsdálott-e nagyon a lakat, nem rakódott-e tele jéggel a zár, nem túrt-e dúvad a küszöb alá, nem settenkedik-e arrafelé a róka. Egyre megy, úgyis ott vezet az út, nekem meg nem kell csak azért felkapaszkodni. Tudod fia, ravasz volt ám az öregisten! A silányabb veteményt oda szoktatta a laposra, a nemesebbért, a szőlőért kétszeresen, tízszeresen meg kell dolgozni. Azt felrakta az öreg a hegyre, hogy görnyedjen érte az ember. De megéri, szép fiam, megéri! Mert olyan a mi borunk, mind a legdrágább orvosság. No, csak nézzetek a Franci házra, vasárnapra ' megint hozok egy kupával a jobbikból. Az öreg hozza is. Jön minden vasárnap. Nem válogatja, hogy kinek adja. Akit ott lel ődöngeni a kapu közelében. Mindegy az neki, hogy ki issza meg. Az öreg nem tudja, hogy a Franci papa borából mindenkinek jut. ^ Mindenkinek egy korty. Mert én mindig úgy gondolom, ha látom az öreget, hogy nem a borát hozza, nem a kis vagyonkáját osztogatja nekünk, hanem a szívéből hoz egy-egy cseppet. Furcsa, még soha nem fogalmaztam ilyen szavakkal: szeret bennünket, s nem a szolgálatért járó illendő fizetséget hozza azzal a kupa borral. Baktatunk tovább a hóban. Ha már így adódott, megnézzük a többit is. Nem telik semmibe. Rozsdás már minden lakat, befújt már a hó minden kulcslyukon, elborított már minden küszöböt. Nincs erre semmilyen parancs, nem mondja senki, hogy vessünk erre is egy-egy pillantást. Csak gondoljuk, ha már rájuk vigyázunk, akkor óvjuk a vagyonkájukat is. Apáról fiúra szállt itt minden, dolgoznak is érte kora tavasztól késő őszig. av ~ 3 — . 7