Tolna Megyei Népújság, 1975. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-22 / 145. szám

\ József úr a vakaró nyelére támaszkodik és előadja a tör­ténetet. „Nézze, nekem mindenki előre köszön. A múltkor is, jön hozzám ez egyik vállalat igazgatója, azt mondja, ,József úr, volna egy kis munka a sző­lőben’ , ,Jó, ha van’ — vála­szoltam az igazgató úrnak, ,Sajna én nem érek rá’. Tud­ja. kérem — fordul felém — nálam elő van jegyezve min­denki. Naptár szerint megyek. Úgyhogy maga, valamikor au­gusztus tizenötödike körül ke­rülne sorra.’* Es. hogy megbizonyosodjak igazáról, egy Népújság-zseb­naptárt vesz elő, amelybe szál­kás betűkkel beírta József, a napszámos, hogy hányadikán, kihez, milyen munkára elköte­lezett. 1 Szekszárdon aranyat ér a jó napszámos. No, ha aranyat nem is, de naponta legalább százötven forintot, plusz egy liter bort, meg egy meleg ételt. Nem a kiskerttulajdonosok — elsősorban nem ők — keresik a napszámost, hanem a szőlős­gazdák. Az olyan nevek, mint: Hauszkneckt, Veszter gombi, Fszterbauer, Halmosi, Steiner, stb. — napszámosfogyasztók. A szőlőterület — ki tudja, hogy, s hogy nem, nem csök­kent egyebütt igen, de a bo­rosgazdáknál nem, náluk megmaradt még manapság is a másfél-kétezer öl. Ez pedig olyan sok, hogy a gazda het- ven-hetvenöt éves derékkal már nem bírja a permetezést, vakarást. , Ezért ér aranyat a napszá­mos. Meg azért is, mert kevés van belőlük. Aki arra adta fe­jét, hogy napszámoskodásból él, azaz „nem ugrabugrálok én. egy művezetőnek se” — ember lett, nagy úr a maga területén. Nem csak így szezon táján. Télen is az. Mert' legtöbbjük, — legalább tizenötöt szemé­lyesen ismerek — télen is talál munkát, ott ahol nyáron. Azaz a gazdák valahogy kötelessé­güknek tartják megtartani a napszámost, — eltartani — úgy, mint az építőiparban volt a korábbi években, hogy a fagyszabadságot is inkább fi­zették, mintsem kitavaszodás­kor ne legyen munkaerő. Egyébként a napszámosok jó munkát végeznek. Kisujjuk- ban van minden tudománya a szőlőmunkának. Halad a világ, haladnak azonban ők is: nem lehet a szőlőt kilenc munkára vállalni, hanem alkalmanként napszámra. Ezért is nincs, vagy elvétve egy-két helyen feles szőlő. A napszámos job­ban jár, ha nem kötelezi el magát feles szőlőre. Mert bo­ra, szinte minden fajtából kor­látlan mennyiségben rendel­kezésére áll. Ha munkába áll, mondjuk most, permetezés ide­jén, hiába van ráírva a méreg­zacskóra, hogy használata köz­ben nem szabad szeszes italt fogyasztani, ez a napszámost nem érdekli, ő úgy van ezzel, mint a krumlibogár a Ditrifon- nal — megszokta. Kap bort, igaz. nem sajnálja erejét, — mutatni, persze, hogy milyen erőst dolgozik, s ezért kívánja a szeszt — méretlenül ihat, a kancsót kiteszik a tanyaasz­talra, „igyék, ha szomjas”. Megbarátkoztak a mérgekkel, pedig évekkel ezelőtt még az volt a véleményük, hogy a mérnökök csak kitalálják a szereket, de hatóanyag egyben sincs. Annyi mindenesetre nincs, mint a rézgálicban. Plá­ne, ha a rézgálicba, gépenként még félpohár neróleumot is önt az emberfia. „Ne mondja nékem, hogy nem jó a petrol, évtizedek óta használom, soha nem volt nálunk moly, lepke, atka, meg ilyesmi”. Ha a szőlőnapszámos kere­sett, még inkább az a kőműve­sek mellett dolgozó. Itt na­gyobb fizikai igénybevétel kí­vántatik a munkástól, ebből kifolyólag a „munkaadótól” nagyobb buksza nyitása. Két­száz forintért jó, ha akad kő­műves mellé segédmunkás egy naora. Sőt! Az egyik maszek kőműves — a „magas adó mi­att” visszaadta az íoarengedé- lyét — Szekszárdról hordta még tavaly is a segédmunká­sokat Balaton-parti munkái­hoz — negyvenforintos óra­bérért. Félműszakos iparost már ki­találtunk, félműszakos nao- számost még nem. Azaz, már ilyen is van, de csak egyről tudok. Bandi barátom, a szak­mája szerint sofőr, de jobban ért a szőlőhöz, mint a gépek­hez; autóbusszal jár a szőlő­be. Egy-másfél óra alatt végez saját szőlőjében, s marad két óra arra, hogy „Bandikám, gyere nvomi ki két gép levet” — félműszakos napszámot vé­gezzen. A napszámosokat nem kell tehát ezekből a példákból is ítélve a városközpontban ke­resni. Valamikor is inkább a Bódai, vagy a Póos-vendéglő- ben voltak találhatóak, ma többnyire valamely szépen de­korált csicsás tanyában. Ahol a gazdával együtt’poharaz, nó- tázik a napszámos. Minden területen akad azon­ban újdonság, meglepetés isi A minap például komlói bá­nyászokkal találkoztam a he­gyen. Gépkocsival, öreg Moszkviccsal gurultak a szur- dikon felfelé, négyen voltak, négy nyugdíjas bányász. La­jos úr pincéjénél vetették ki a horgonyt. Napszámba jöttek. Mind szilikózisnyugdíjasok. Ez a betegség kiváltképpen sze­reti a napot, — a bányászok szerint a jó bort inkább — az egészséges levegőt, s így el­határozták, hogy hetenként két napra, meghatározott hely­re, gazdához, átrándulnak napszámba. Nem kérnek sokat. Száz forint, koszt, meg amit megisznak. A száz forintot fölváltják munka után borra, úgyhogy ötliteres demizsonból négy is hasasodik a kocsi fa­rában. Ez az ital meg a hét többi napján elegendő a szili- kózisos bányász gyógykúrájá- ra. A bányászok nem híresz- telik, Komlón mindig azt mondják, hogy Harkányba, Igalba, gyógyfürdőbe járnak. Úgy látszik a szekszárdi hegy­oldal legalább olyan gyógyító hatású, mint az igali-víz. , Nem okoz gondot a napszá­mosnak, ha valamilyen beteg­ség ül a nyakába. Egyébiránt egészséges emberek. A májuk­kal meg a lépükkel néha baj­lódnak, de ez annyiban okoz gondot számukra, hogy vál­toztatni kell a gazdát, mert „annak a bora, az a fehér, biztos az eszi a májamat” — mondja, s nyomkodja József a lengő borda alatt púposodó, dagadt máját. A betegségről még csak annyit, hogy azért nem fogja a napszámos em­bert, mert nem ismeri el, hogy betegség van a világon. Az a betegség, amikor sérülés van, ha folyik a vér. A minap is Ferenc úr ott őgyelgett a csa­tári torokban, amikor beszólít-’ tatott az egyik tanyához^ „Gyűjjék már Fereric úr, dob­juk fel ezt a hordót”. A hor­dót föl is dobták, s vele együtt Ferenc úr bal fezének kisujjából két perecet. Oda se neki. még azon nyomban be­kötötték zsebkendővel, besza­ladtak vele a rendelőbe, ott két kapoccsal összefogták a bőrt és máris vitték vissza a fájdalomcsillapítót beadni! Meg is történt, úgyhogy a har­madik tablettánál — azaz a harmadik fél liternél — Fe­renc úr már azt fejtegette,’ hogv haszontalan is volt J a kisujjnak az eleje, merthogy azzal nem lehetett sem a menvecske fenekét, sem a szőlő kocsányát csíoni. Jobb is tehát, ha a hordó elvitte. Ez pedig azzal a szokásjoggal is együtt jár, hogy Ferenc úr a jövőben mindig hívatlanul is vendég K.-éknál, és bármi­kor kopog az ajtón, mindig fogadják tele pohár borokkal.’ És a történet mindenkinek el- Yneséltetik, s ez szájról szájra jár, öt év múlva pedig úgy adatik már elő. hogy „Abban az évben, amikpr Ferenc úr­nak a bal karját le'csíote a ki- lenchektós hordó, akkor tör-'1 tént...” S ebből a hallgatóság-^ már következtetni tud, hogy arn :j esemény 1974-ben volt, nemi akkor, amikor elkészült az új- i városi szövetkezeti áruházi hanem akkor, amikor a Fe- j. renc úr karját vámul vette a hordó... I Hát így vagyunk a napszá­mosokkal. '. . Aoropos, most jut eszembe,’ Ernő haverom a minap kér­dezte, tudok-e valami megbíz­ható embert, aki vincellér- kedne nála? Nem, nem tudok ilyen embert. A kedves olvasó tud ilyerí embert? Küldje hozzám! Majd ellrányítom. Válogathat ta­nyában, pincében; villanyvi­lágítás, gázvilágítás, parket-' tás szoba, gáztűzhely, villany- tűzhely. Amit kíván! Jelent­kezzen, alkalmazzák — talán’ nem is napszámosnak. Mert a mai napszámosok" már nein is napszámosok. Hal. p. J. 1 Pásztor Ferenc i Fiúk a Leshegyen A Leshegy kopár. Most látszik igazán, hogy a szüretkor milyen betyárosan megtaszigál- ták a szőlőkarókat. Valamennyi egy-egy ka­patos sihedemek tűnik. A présházakról is gondolhatná az ember, hogy díszlet csupán a sok tarka falú, tagba­szakadt házacska. Dér, hó, jég fedi a nyaláb vastag zsuppot. A fatáblákon is megül a hó, becsíkozta mindenütt, ahol csak egy csipetnyi lapos felületet talált. Sehol egy nyom. Még a rókák vargabetűi sem sárgállanak, de a ki­éhezett fácánok is másfelé kapirgálnak ele- ség után. Szűz tiszta a hó. Távolabb, a hegy felől köd ereszkedik. A présházak ajtaja erős,' kemény ácsola­tú. Még keresztvasat is raknak rá, jókora la­kattal. Nem azért teszik ezt, mintha irigy­kedő, fösvény nép lakná a vidéket. Megszok­ták, ez a rend. Azaz, hogy inkább hagyo­mány. A múlt században is, meg előtte is sokan portyáztak erre császári vasasok, meg török lovasok. Elvetődíek ide kósza vitézek, labanc hordák. Az ilyenfél« néptől pedig iga­zán sajnálták volna a Leshegy aranyák az < illatos muskotályt. Itt van hát a Leshegy. Betakarózva; meg­bújva a hólepel alá, akárcsak egy akkurátus felderítő. Mintha szégyellné, hogy ennyire megkopasztotta az ősz, ennyire elcsúfította a tél, ennyire sivárrá koptatta az északi szél, Csak nyomok, a házba be nem hord­ható alkalmatosságok mutatják, hogy nyá­ron, meg az őszi pompában vidámabb itt az élet. Egy házikó végében malomkőből állított asztal, körülötte fatuskókból ülő­kék. Másutt fényesre kopászított diófa da­col a széllel, alatta pedig finom domboru­latok árulkodnak arról, hogy nyaranta itt sütik a pecsenyét, itt nyársalják a szalon­nát. Ez hát a* Leshegy. Azt már senki meg nem mondja a vidéken, hogy voltaképpen me­4ÜSL L ’ lyik is ennek a Leshegynek az igazi csúcsa, mert hullámzanak itt a dombok, akár a ten­ger. Egyikről le sem ereszkedik az ember, már kapaszkodhat fel a másikra. A zsengébb fákat már megrágták az őzek, vadnyulak. Az etetők is kopaszak, egy szál széna sem maradt a girbe-gurba rácsokon. Csak mi baktatunk felfelé a dombon. így hegymenetben mindig elkalandozik az ember képzelete. Hol azt kívánnám, bár lenne olyan kötélpálya, amin karosszékek himbálóznának, s csak rá kellene ülni, s ott teremnénk hamarjában a hegy tetején. Hol meg azt lebegteti szemünk előtt a kárör­vendő, csúfolódó képzelet, hogy vitorlát bonthatna az ember, s hátára kapná a szél, akárcsak egy karcsú kishajót, s szántaná a hómezőt, mintha a tenger hátán ringana. Legtöbbször már az is jó lenne, hogy egy jóságos manó bújna elő ebből a fagyott, hóval megrakott földből, kivenné a fegy­vert a kezemből és hozná helyettem, mint a mesékben volt hajdan. Jó volt még a régi vitézeknek. Feszítettek a nyeregben, a ne­héz vasakat pedig cipelték helyettük a fegy­verhordozók. Nem azért találgat ki ilyene­ket az ember, mintha lusta lenne, vagy rest, vagy túlságosan nyomná a vállát a fegyverszíj. De mit tehetne mást? Szólni nincs kedve. Eléggé kapkodja így is a leve­gőt. Ropog a talpunk alatt a hó. Aki hisz ben­ne, aki igazán érti, annak mond valamit ez is. Észrevesszük, ha társunk fárad, észre­vesszük, ha köves az út a hó alatt, s azt is megérezzük, ha gyepszőnyeg lapul a fehér takaró másik oldalán. Csakhamar azon kap- puk magunkat, hogy fenn vagyunk a tetőn, a Leshegy gerincén. Ki tudja, miért neve­zik gerincnek, amikor olyan lapos, olyan gyér, mint egy óriás háta. finnen lenézni is sokkal jobb, élménysze- rűbb. Jól látszik a talajba mélyedő taliga- út. De sok musttal, cefrével, löttyedtté da­rált szőlővel teli kádat legörgettek innen a présházakhoz. Nézünk felfelé a taligaúton. Nemigen kell itt szólni. Látjuk mindketten, hogy nincs rajta még egy varjúnyom sem. Látjuk, hogy mellette a gyalogút is kanyarog, mint egy jó széles fehér szalag. A társam előbb meg- únja. ’ — Nézzük meg a Franci bácsi házát. — 2 — 4?.’ * Megyünk, leverjük magunkról a megvas­tagodott havat, eltúrjuk a küszöb elől, ami odarakódott, és megnézzük ép-e a zár, ola- jozott-e a lakat, nem fészkelt-e oda dúvad, róka, nem túrt-e a küszöb alá valami elve­temült vadkan, aztán megyünk tovább. Ilyen ez a Franci bácsi. Kétnaponkint benéz az őrsre, legtöbbször csak az őr mellett áll meg és szót vált azzal, akit legelőbb meglát. Min­dig azt mondja: , — Édes gyermekem, szép fiam, ha már úgyis arra visz az utatok, ugyan nézzetek már a kis házamra. Sose lehet tudni, nem rozsdálott-e nagyon a lakat, nem rakódott-e tele jéggel a zár, nem túrt-e dúvad a kü­szöb alá, nem settenkedik-e arrafelé a ró­ka. Egyre megy, úgyis ott vezet az út, ne­kem meg nem kell csak azért felkapasz­kodni. Tudod fia, ravasz volt ám az öreg­isten! A silányabb veteményt oda szoktatta a laposra, a nemesebbért, a szőlőért kétszere­sen, tízszeresen meg kell dolgozni. Azt fel­rakta az öreg a hegyre, hogy görnyedjen ér­te az ember. De megéri, szép fiam, megéri! Mert olyan a mi borunk, mind a legdrágább orvosság. No, csak nézzetek a Franci házra, vasárnapra ' megint hozok egy kupával a jobbikból. Az öreg hozza is. Jön minden vasárnap. Nem válogatja, hogy kinek adja. Akit ott lel ődöngeni a kapu közelében. Mindegy az neki, hogy ki issza meg. Az öreg nem tud­ja, hogy a Franci papa borából mindenki­nek jut. ^ Mindenkinek egy korty. Mert én mindig úgy gondolom, ha látom az öreget, hogy nem a borát hozza, nem a kis vagyon­káját osztogatja nekünk, hanem a szívéből hoz egy-egy cseppet. Furcsa, még soha nem fogalmaztam ilyen szavakkal: szeret ben­nünket, s nem a szolgálatért járó illendő fi­zetséget hozza azzal a kupa borral. Baktatunk tovább a hóban. Ha már így adódott, megnézzük a többit is. Nem telik semmibe. Rozsdás már minden lakat, be­fújt már a hó minden kulcslyukon, elborí­tott már minden küszöböt. Nincs erre sem­milyen parancs, nem mondja senki, hogy vessünk erre is egy-egy pillantást. Csak gondoljuk, ha már rájuk vigyázunk, akkor óvjuk a vagyonkájukat is. Apáról fiúra szállt itt minden, dolgoznak is érte kora tavasztól késő őszig. av ~ 3 — . 7

Next

/
Thumbnails
Contents