Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-11 / 109. szám
Emlékek és a jelen Mi most a tilosban járunk,' mert se idegennek, se gépjárműnek nem szabad betennie a lábát az állattenyésztési telepre. Fontos állategészségügyi intézkedés ez, tulajdonképpen tiszteletben kéne tartani, no de ha betartjuk, várhatunk özvegy Hero- nyányi Györgyné állatgondozóra este nyolcig is! Nekünk pedig vele kellene beszélnünk éspedig arról, hogy milyen érzés a Munka Érdemrend ezüst fokozatának birtokosaként tennie a dolgát? Változott-e vele és körülötte valami, mióta — április 3-án — __ átvette a Parlamentben a' kitüntetését? A decsi Sárközi Egyetértés Mg. Termelőszövetkezet állattenyésztési telepe igazi nagyüzem, és mint ilyen, mozgalmas életét éL Napjában kétszer ilyen sodróan eleven a nyüzsgés, mint most is. Hajnali fél öttől, reggel nyolcig, fél kilencig, majd pedig délután fél négytől, este nyolcig. Mikor a városi ember fordul még egyet az ágyban, itt már kezdődik a napi munka, ami semmiben sem hasonlítható az egypár lovas, tehénkés istállókban végzett munkához, jóllehet a dolog meghatározó menetrendje nem változott. Most is jászoltisztítással, trágyale- íorgatással, faroktisztítással kezdődik és folytatódik a fejéssel. De sokkal több az ellátni való állat és a munkaeszközök is mások. Nagyüzemiek. Az okos, emberkímélő gépek, a méretek miatt is más ennek a tehénistállónak a képe. Ne tessék mosolyogni, még az istálló levegője is más, mint a hajdanvolt tehén- és lóistállóknak. Bennem, meglátva a több, mint kétszáz gyönyörű jószágot, anyai nagybátyám alföldi tanyájának a képe köd- lött föl, és az a zsuppos istálló a Citrommal, „aki” te- jestül-testestül ángyomé volt. A két mokány ló, a Betyár és az Ádáz Jóska bátyámé. Ángyomé volt hát a sajtár és a kanna, meg a köcsögfán „virágzó” köcsögök. ö volt egyben a kegyosztó is, aki után esti fejéskor érdemes volt a Citrom farához somfordálni, bögrét tartva a legmennyeibb italért, a frissen fejt, habos és meleg tejért Nem véletlen; hogy itt a már szinte mesebeli Citrom jut eszembe! Javában folyik az etetés és az esti fejés. Ezenkívül Heronyányiné, Tóth Erzsébet ugyanolyan apró termetű, törékeny asszony, mint ángyikám volt. Jön, olyan szíves mosollyal, mintha otthon fogadna kedves vendégeként. Nadrág, gumicsizma és jó fél lábszárig érő kötény az öltözéke. Fejkendője alól őszülni készülő szőke hajszálak rakoncátlankodnak elő. Az asszony kétszer kitelne a vele együtt dolgozó fiatalemberből. Megrakják a kocsit a takarmánnyal és máris gurul a négy kerék, hogy jobbra-balra adagolva megkapják vacsorájukat az állatok. Uj ez is. Mikor Heronyányiné az állattenyésztésben kezdett dolgozni — 1960 óta termelőszövetkezeti tag maga is, előtte 58-tól a férje jogán volt bedolgozó — Egyedül 18 tehenet látott el, kézzel fejt és kosárral hordta a takarmányt, talicskával a rávillázott trágyát. A majd húsz év alatt rengeteg dolog változott meg. Időközben ő is megunta a fejőnői státuszát, most gondozó és, hogy milyen, arra válaszol két számadat. 1974-ben a Sárközi Egyetértésben egy tehén éves átlag tejhozama 2483 liter volt. Az általa gondozottaké 865 literrel több, 3348 liter. Kérdezem, hogy van-e titka, és ha van micsodá? Mosolyogva mondja, hogy nincs az eredményben boszorkányság. Maga kívánkozott ide, nagyon szereti az állatokat és jól lehet együtt dolgozni azokkal, akikkel együtt van. Ez pedig nem titok! Ketten gondoznak 53 marhát. Sok vagy kevés? Ki tudja? Mikor mennyire fáradt az ember lánya. Újabban ő is könnyebben fárad, hiába, ősszel betölti a 47-et, négy csaknem felnőtt gyermeke van, otthon már csak a kislány, aki varmi tanul. — Muszáj lesz engedni kicsit a gyeplőn. Háztájiban nyolc hízóm volt, meg százötven csibém. Meg kellett kicsit ritkítani a létszámot. Időnként magamra hagy, hogy miatta ne várjon tétlenül a társa. Örülök is neki. Van időm barátkozni a kedvencével, „akit” ő Csipkének hív, pedig a jámbor jószág hivatalos neve Atlasz, amit két okból is mulatságosnak tarthat az ember. Az egyik; Csipke kis testű állat. A másik; Csipke kétségtelenül nőnemű lény. Dehát ném szabad megütközni a keresztneveken. Ezen a soron csupa olyan nevű állat van, aminek * a neve a betűvel kezdődik. Van Akta és Apáca, Alt, Ária és Alávaló. Áhitat névre hallgatóból van több is. Mindössze két B-betűs árválkodik itt. Bömbi és Babás. Ez Utóbbi altól nevezetes, hogy 18 liter tejet ád, pedig most még nem is olyan a tejhozam, mint akkor, amikor van bőviben zöldtakarmány. Babásnak tehát rangja van. — Akad olyan állatunk, melyik nem tejelő, csak hősre megy — veti oda elsuhanóban. Gazdagodunk. S oly módon, hogy ebben a gazdagodásban ^ jelentékeny része van a Sárközi Egyetértésnek iá. Meg olyan szövetkezeti gazdáknak, mint amilyen özvegy Hero- nyányi Györgyné, aki öt másik nővel dolgozik a sok férfiember között, és aligha érhette még a legcsekélyebb feddŐ szó is a háza elejét, mert a brigádja — mely tavaly kapta meg a kiváló címet — gazdaként végzi a munkáját. — Itt dolgozik ám az én húgom is, a Julika! — Nem rossz ennyi férfi között annak a pár szem asszonynak? Rámcsodálkozik. Miért lenne rossz? Akkor lenne az. ha az üzemben a napi munka láncából némelykor hiányozna ez vagy amaz! De itt mindenki tudja a maga kötelességét Az jut eszembe, hogy He- ronyónyinéról beszélgetve ilyen jellemzéseket adtak, akiket megkérdeztem: „Kö telességtudó, segítőkész, szor- -galmas”. Jut aztán eszembe az is, hogyha ezeket a tulaj donságokat nem hazulról hozza magával az ember, ugyan honnan szedheti össze, és mennyi idő alatt? — Talán apámtól örököltük az állatszeretetet —, mondja —, csirás volt Jegenyepusztán, az uradalomban. Én is dolgoztam már kilencéves koromban. A munkát örököltük csak. Úgy gondolom, egyebet is örököltek, amit örökölni jó. A gazda, a tulajdonosi tudatot, mely ha nem is hajszálnyira úgy, de hasonló érzésekkel ajnározza az „egyetlen Citromon” túl a gondjaiba helyezett 50—60 állatot Kiválasztva ennyi közül is a legkedvesebbet, mert a sok dolog megkönnyítéséhez kell, hogy maradjon, legyen személyes kapcsolat, az ember és a munka — ez esetben eleven — tárgya között. LÁSZLÓ IBOLYA daAa&ka. élei Két asszony beszélget Két asszony beszélget. Mindenről: férjről, gyerek- ről, divatról, főzésről... — Most mehetek haza és kezdhetem a főzést! — mondja a szőke. — Mit főzSl? — kérdi a vörösparókás. — Pörköltet. Tegnap kaptam jó malachúst. Kitűnő pörkölt lesz belőle. — Utána egy kis szekszárdi vörös... — Jó lesz a fehér is,.Szusszanáswyi csend. — Csak főzni ne kellene1 — sóhajt a szőke. — Olyan konyhában, mint a tied, öröm főzni. — Öröm? Igaz, hogy szép a konyha, beépített bútor van benne meg minden, de főzni azért ott is csak úgy kell, mint másutt... — Olyan a te konyhád, amilyenben azelőtt még cseléd sem voltál. — Hát... <Ä“ — Mondd, volt valamelyik gazdádnak is olyan konyhája, mint amilyen most a tied? — Ugyan! — ránt egyet a vállán a szőke. A villanyrendőr zöldre vált. A két asszony egymásnak magyarázva elindul keresztül a zebrán. A nadrág szára A férfi, akivel vitatkozom, túl van a harmincon. Szidja a fiatalokat. — Nem érdekli őket más, csak a divat. — Meg az árvíz, meg a betakarítás, meg minden... — Oda is elmennek, ha hívják őket. — Hívás nélkül is mennek. — A jampecek között is voltak rendesebbek. De azok kivételek voltak. — A régi jampecek a mai középgeneráció. Ok építik a szocializmust. Pedig, annak idején azt hittük, hogy... ^ — Annak idején nem is lehetett úgy viselkedni, mint' most. A jampecek még táncolni sem mehettek. Kiker- gették őket... — Én is haragudtam rájuk. Csak a külsejüket néztem. Aztán később láttam ezeket a jampeceket más ruhában. Rendes családapák lettek, bölcsődébe vitték a gyerekeket, szocialista brigádtagokká váltak... -— Gondolod, hogy ezekből a mai fiatalokból is rendes emberek lesznek? — Nemcsak gondolom, tudom is. — Jó neked, te hiszel bennük. Engem dühít a hajuk, a nadrágjuk... Végigmérem a vitapartnerem. Bő szárú felhajtás nadrágot visel, csípőjén széles csattos öv feszül. A haja hosszúsága is elüt a negyvenkörülieké- tői... Valamikor jampec volt. És most szidja a fiatalokat. Ez is divat lett. Seb a kézen Két asszony áll az utcán: az egyik idősebb, a másik fiatalabb. Az idősebb nénike a kerítésnek támaszkodik, a fiatalabb a feléje nyújtott kezet vizsgálgatja. — Csúnya ez a seb! — állapítja meg a fiatalabb. — Az. — Mi történt vele? — Nem tudom. Mentem az utcán és amint bele akartam kapaszkodni a kerítésbe, valamibe beleakadt. — Be kellene kötni. — Ragasztottam rá papír- szalvétát, de az leesett. Bekötni is próbáltam, de egyedül nem tudtam. Nem tudom bekötni... A fiatalabb nő a nénike párásodó szemébe néz. — Délután elmegyek magához és bekötöm. A nénike hálás szeméből kicsordul a könny. Hát ennyi az egész. Másoknak semmiség. SZALAI JÁNOS AZ OLVASÓ HANGJA Ejnye... Színhely: a megyeszékhely buszpályaudvara. Időpont bármelyik nap 13 és 15 óra közt. Sokan várakoznak autóbuszra, többségükben diákok. Beszélgetnek errői-arróL, többnyire „arról” és kezükben bömböl a táskarádió. Né- hányan fagylaltot nyalogatnak, a „menők” a jó példát követve lehúznak egy-egy üveg sört. Az egyik pádon egy fiúcska rendíthetetlenül birkózik egy pár virslivel. A másik pádon gusztustalanul enyeleg egy fiatal pár, diákoknak nézem őket. Beállnak az autóbuszok. Ä virsliző fiúnak szólnak, jöjjön. A válasz tömör: „Majd a másikkal, addigra a mutter megeteti a disznókat.” Közben a busznál megkezdődik a „népi-játék”: hátul- só pár előre fuss. Az autóbusz falához nyomják azt a néhány felnőttet, gyerekes anyát. A harcképtelenek félreállnak. A kalauznő tehetetlen, félre-' söprik. A gépkocsivezető erélyes fellépésére harsány, felszabadult nevetés — majdnem nyerítést írtam — a válasz. Az Indulási Idő következik, a járatnak menni kell,, jön a következő „folklór” motívum: „Aki bírja, marja!" Az ülések foglaltak, jól táplált, egészséges fiatalok, madonnaarcú aligszoknyás lányok ülnek rajtuk. A felnőttek pedig kapaszkodnak Pénzt keresnek elő, csomagjaikat szorongatják. Mozdulataikban az akrobatika és gimnasztika elemei vegyülnek és halk fohászok is szállnak. Egy idős asszony zilált ru- * házatát igyekszik rendbe hozni és közben rezignáltan megjegyzi: „Ezt tanulják az iskolában I1* Tévedni tetszik, drága néni. Ezt nem tanulják abban az iskolában, ahonnan számos sport- és kulturális esemény első, második helyezettjei kerültek ki, amelynek csapata megnyerte a Liszt műveltségi versenyt. A hiba nem az iskolában van! Ennek ellenére nagyon j<9 lenne, ha akadna egy-két fiatal pedagógus, aki a saját és iskolája jó hírének érdekében néha körülnézne a hazautazó diákok közt, ha másként nem, társadalmi munkában. Szabad idő Szombat reggel. Az áruházban kavarog a nép. A pénztáraknál hosszú sor kígyózik. A törékeny, gyenge pénztárosnők szenes embert meghazudtoló teherbírással rakják át egyik kosárból a másikba a 2—3 kilós csomagokat: lisztet, cukrot, zsírt, darát.. Kedves asszonytársak, nézzünk mélyen önmagunkba és valljuk meg őszintén: meg lehetett volna venni ezeket a hét közepén is, hisz ezek nem romlandó cikkek. A saját nyugalmunk érdekében is jobb lenne, ha a szabad szombatunk első órája nem idegességgel, sorbaállással telne el. Mennyi felesleges bosszúságtól kímélhetnénk meg önmagunkat és a bolti eladókat! HORVÁTH LAJOSNÉ Paksi Konzervgyár
