Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-04 / 103. szám
Jubileumi képzőművészeti kiállítás a Műcsarnokban Magyar—szovjet irodalmi kapcsolatok Dobozy Imre nyilatkozata Honnan indult harminc évvel ezelőtt, s hová érkezett a magyar képzőművészet? Mit tettek le harminc év alatt festőink, szobrászaink, grafikusaink a képzőművészet asztalára? Ilyen gondolatoktól indíttatva néztük meg a Műcsarnok termeiben a Jubileumi képzőművészeti kiállítást Tulajdonképpen vártuk már képzőművészetünknek ezt a bemutatkozását: az utóbbi évek terméséből válogatott legjobbnak Ítélt képeket szobrokat, grafikákat, gobelineket. Az itt látható művek — csaknem hatszáz alkotás — szinkronban vannak a progresszív művészeti törekvésekkel, s miközben keresik a válaszadás formai lehetőségeit egyszersmind feleletet is adnak azokra. Ez a válasz akkor is elhangzik, ha az egyes képek, szobrok, művek nem kötődnek közvetlen társadalmi élményhez. Nem tematikus tárlat ez, s ezzel csak egyetérthetünk. A kiállított művek rtagy része így is az építőmunka feltérképezése, a művészi látásmód sokféleségévet A kiállítás rendezői, helyesen, nem törekedtek a tárlatnál arra, hogy kiemelésekkel hangsúlyozzák a képző- művészetünkben fellelhető egyes stílusirányzatokat. A legfőbb meghatározó — az egész számbavételén túl — láthatóan az volt, hogy a főbb tartalmi jegyek, a képzőművészetünkben egyértelműen felismerhető progresszivitás és a szocialista világnézet súlyának megfelelően szerepeljen, A festészeti anyagra a sokféleség jellemző, mind tartalmilag, mind formailag. A névsor az idősebb, nemzetközileg is elismert mesterektől kezdve, a középgeneráción át a legfiatalabbakig ível. Ott látjuk Barcsay Jenő, Bemáth Aurél, Czóbel Béla, Doma- novszky Endre, Hincz Gyula, Kurucz D. István munkáit éppúgy, mint Berki Viola, Kokas Ignác, Németh József, Szurcsik János, Udvardi Erzsébet és Vecsési Sándor műveit, a nemrég elhunyt Kondor Béla festményét, és a legfiatalabbak közül például Hé- zső Ferenc, Lóránt János, Sváby Lajos alkotását. A hagyomány őrzése és továbbvitele éppen olyan fontos része a festői anyagnak ezen a tárlaton, mint a különféle művészeti irányzatok, törekvések újrafelfedezése, kipróbálása és művészi beolvasztásának igénye. Természetesen az egykori nagy iskolák küldetését teljesítő idősebbektől és az önkifejezés egyéni eszközeit, saját stílusukat kereső fiataloktól egyaránt csupán egy-két művet láthatunk. Ám az egy-két kép mögött tematikus tárlatok, egyéni kiállítások egész sora van. A szobrászati anyag némiképp karakterisztikusabb képet mutat. -Ez a tárlat lényegében a Köztulajdonban című kiállítás seregszemléjének a folytatása. Már ott megállapíthattuk: zavarba ejtően sok értékes alkotás készült, s kapott helyet köztereinken a felszabadulás óta. Mégsem elsősorban a mennyiség a lényeg, hanem az a művészi erő, amely igen sok nyilvánosságot kapott alkotást jellemez. Borsos Miklós remek vörös márvány portréi Déry Tiborról, Németh Lászlóról; Somogyi József új utakat kereső lírai kisplasztikái — mint például a Pannon álom, a Falusi emlék —, drámai erejű Dózsája. Kiss István műveinek ugyancsak lírai szépsége és szakmai precizitása — Búza, Galambok; Segesdy György erőteljes, az eszmét és az embert egyaránt felmutató, krómacélból hegesztett Marx —Engels emlékműve; Pátzay Pál kifejező, szuggesztív erejű Kopemikusza, Varga Imre életnagyságánál nagyobb ihletett Kodály-szobra. Ifjabb Szabó István az Or- !ay Petrich Soma festményeiről ismert karosszékben ábrázolja Petőfit. A forradalmár költő bal kezében könyv, jobb-, jával indulásra készen a szék kárfáját markolja. Tűnődés és indulat közötti állapotában. Kerényi Jenő szobrai, Vígh Tamás életnagyságúnál nagyobb, monumentális erejű Lenin-emlékműve, vagy A felszabaduló című munkája, kifejező erejű. A fiatalabbak közül Kő Pál, Borbás Tibor, Gyurcsek Ferenc munkája szintén a kifejező erő bizonysága. A felsoroltak között talán kettő sínes, aki hasonló művészi módszerrel alkotna, s mégis, végeredményében, a kész műben megnyilatkozó alapállás azonos; a művész hivatásául elfogadják, s ehhez tartják magukat: felmutatni az embert, annak munkáját, küldetését, arculatát és magára találását. A kisplasztikák témagazdagsága, legtöbbjük szobrászi megoldásának ötletessége csak erősíti a kedvező benyomást. Valószínűleg joggal érzi a látogató úgy, hogy a jubileumi kiállításnak a plasztika a legerőteljesebb része. A grafikai anyag is a korábban megszokott, jó színvonalon jelentkezik. Elég a már egyéni tárlatokról is ismert lapokra — Raszler Károly, Kondor Béla, Csohány Kálmán, Czinke Ferenc, Reich Károly, s a többiek munkáira — utalnunk. Hosszabban is méltathatnánk — s érdemes is lenne máskor külön foglalkozni vele — a mozgalmas éremművészettel, a gobelinekkel, Domanovszky, Szabó Zoltán, Szántó Piroska, Tury Mária, Fett Jolán és Lieber Éva munkáival. Természetesen egy ilyen rövid összefoglalóban csupán ízelítő adható a művekről. Nem mérhető fel a tárlat egész anyaga, de a részletek is azt a benyomást erősítik: a magyar képzőművészet egészséges alapállású, szakmailag igényes, eredményeiben — ezt biztonsággal állíthatjuk — nem csupán a jelennek, hanem a jövőnek is alkotó. E munkák világosan, határozottan mutatják fel azt a valóságot, amelyben megszülethettek, amelyért létrejöttek. HARANGOZÓ MÁRTA Űjabb, jelentős állomáshoz érkezett közös munkájában a magyar és a szovjet írószövetség: a napokban Budapesten együttes ülésen tanácskozott a két intézmény titkársága. A közös munka új formájáról, s a magyar—szovjet irodalmi és szövetségi kapcsolatok általános kérdéseiről Dobozy Imre Kossuth-díjas író, a Magyar írók Szövetségének főtitkára tájékoztatta az MTI munkatársát. — A magyar és a szovjet írószövetség közti kapcsolat lassan három évtizedes lesz. A sokoldalú együttműködés talán legfontosabb alkotó eleme a két irodalom klasszikus és élő műveinek kölcsönös átültetése és kiadása, az irodalmak fokozatos, mélyebb megismerése. Ez rendkivül fontos, mert egyik vagy másik irodalomról, népről legtöbbet a művek mondanak, a társadalom belső életét belőlük ismerheti meg igazán. Ebből következik, hogy a szovjet irodalom magyarországi kiadását folytatni kívánjuk a jövőben is, de a mennyiségi munka most már — úgy látszik — nem elég: a művek átültetésével, s a fordító-utánpótlással kapcsolatban is. valamint a két szövetség egymás közti tevékenységében olyan új igények merülnek fel. amelyekkel korábban még nem kellett számolnunk. Például — amj az irodalmakat, illetve átültetésüket illeti — egyre világosabban látszik, hogy agadéban van az a fordítói gárda. amely színvonalas tolmácsolásban tárta a magyar olvasók elé az orosz, majd a szovjet irodalom értékeit. — A „kiöregedő” műfordítógárda felfrissítése fontos kérdés. és e feladatnak —. úgy véljük — fel kellene emelőd- nie az államközi kulturális kapcsolatok szintjére. Ezért örülünk annak, hogy a most véget ért első együttes titkársági ülés során Jurij Vercsenko, a szovjet írószövetség szervező- titkára bejelentette, a Gorkij Irodalmi Intézetben magyar szekciót kívánnak létesíteni tehetséges, a műfordításra hajlamot érző bölcsészek, irodalmárok speciális továbbképzésére. _ i , *«»***«* Az írószövetségi kapcsolatok említett új formájáról szólva az írószövetség főtitkára a következőket mondottal — A közös titkársági ülés létrejötte vitathatatlanul nagy jelentőségű, mert már az irodalmat érintő alapproblémáknál, a fordításoknál is kitűnik, hogy együtt is kell gondolkodnunk; egy csaknem 30 esztendős, mindinkább munkaformákat öltő együttműködés után ideje bizonyos történetiirodalmi áttekintést elvégeznünk. Afféle számvetésről van szó, hogy mi az, amit klasszikusainkból, élő íróinkból „teljesítettünk” s mi az, amivel még bővíttetnünk kellene a kiadásokat. — Tudomásul kell vennünk, hogy önerőnkből a világirodalomba „betömi" nem tudtunk; csak átmeneti sikerekkel, nagy kihagyásokkal és nem irodalomként kerültünk be a viI lágirodalom vérkeringésébe, hanem csak mint egyes költők és írók, és ez minőségileg nyilvánvalóan egészen más do? log. A 30 esztendőben kialakult együttműködés tette lehetővé, hogy most már mint irodalom is kezdünk jelen lenni. mert ami oroszul napvilágot lát, annak java megjelenik a köztársaságok nyelvein is. Lényeges az is, hogy ami oroszul megjelenik és siker, arra Nyugaton is felfigyelnek. Még akkor is. ha vannak. akik úgy gondolják, hogy ami a szovjet olvasók számára érdekes, azt a nyugati olvasó eleve érdektelennek minősíti. Ez nyilvánvalóan tévedés, mert az olvasókat tulajdonképpen mindig az érdekli, ami számukra is jó értelmű felfedezés, és szenzáció, s nem az, amit otthon eredetiben megkaphat Az együttműködést elemezve rámutatott: — Mindinkább előtérbe kerülnek olyan esztétikai, ideológiai problémák, amelyekkel kétségkívül bizonyos fáziskülönbségben mozgunk, de amelyeket meg kell oldanunk, amelyekre választ kell adnunk,- hiszen az idő új és új kérdéseket vet fel, s ezekre nem lehet régi válaszokat adni. Ezeket az új válaszokat nem szükséges feltétlenül a magunk erejéből kimunkálni, adott esetben fel kell használni — bizonyos alapkérdések tisztázása céljából — az együttműködés nyújtotta lehetőségeket. Tavaly már „kipróbáltunk’’ egy eszmecserét szovjet barátainkkal. a békés egymás mellett élésből adódó új ideológiai-esztétikai kérdésekről. Kiderült. hogy a korábban így vagy úgy élő feltételezések összeomlottak: jóformán az első beszélgetés után bebizonyosodott, hogy a magyar írók, kritikusok, elméleti szakemberek marxista képzettsége, irányultsága nagyon is szilárd lábakon áll. A hasonló eszmecserék horderejét nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hiszen az ilyen kölcsönös tapasztalatok hihetetlen módon megnövelik a bizalmat egymás tevékenysége iránt, s úgy vélem, hogy ez az internacio- nalizálásnak ís alapvető feltétele. A bizalom persze nem hit és feltételezés dolga, hanem azért hiszünk, mert újra rájövünk, hogy azonos elveket vallunk, azonos célokra törekszünk, és a történeti, társadalmi, ízlés-eredetű fázis- eltolódásainkat bizonyos fokig át is lehet hidalni. A szovjet irodalomban éppen arra látunk példát, hogy miközben kialakult egy össz-szovjet irodalom, ezzel párhuzamosan fejlődött ki a nemzetiségek li- teratúrája. A szocialista magyar kultúrpolitika kiállta a próbát, irodalmunk személyi, törekvésbeli összetételéből adódóan csak általánosan humanista indítékú művektől egészen a vitathatatlanul marxista szemléletű művekig minden olyan igényes vállalkozásnak helye van, ami valami fontosat tud mondani. Természetesen az irodalom jövője érdekében mindinkább az elkötelezett, a társadalmi ihletésű, a szocializmus emberi-irodalmi kérdéseire is választ adó. vagy legalább annak kérdéseit határozottan, igényesen megfogalmazó művek felé kell fordulnunk; úgy vélem, ez a probléma is együttműködésünk kibővítését, szorosabbá tételét igényli — mondotta befejezésül. 1975. május 1. Csohány Kálmán: EGY KÖLTŐ EMLÉKÉRE It&ŰÜO&Ii
