Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-04 / 103. szám
lit ér a munkás, ha művelt? ma sajStJái Kasán es3t «2a szó, pedig rendkívül lényegest Bár a címben föltett kérdés fölöttébb egyszerű választ sugall, mégsem köny- nyű pontosan megfogalmazni rá a feleletet. Nyilvánvaló: két munkás közül a műveltebb ér többet, de ezt persze, nagyon nehéz a számok nyelvén kifejezni. Egyszerűbb volna, ha kj lehetne mutatni azt, hogy a munkás műveltsége mennyivel teszi értékesebbé mindazt, amit nap nap után a gyárban 'csinál. Más szóval: műveltsége mennyi hasznot hajt a közösségnek. Erről nem sokat tud a statisztika. Igaz, szovjet közgazdászok kiszámították: a Szovjetunió nemzeti jövedelmének körülbelül 30 százalékát tulajdonképpen a dolgozók szak- képzettsége „termeli”. Ebben a számban természetesen benne van a-z általános műveltség is: nélküle ugyanis semmiféle szakismeret nem létezhet. Mennyi az 6 része abból a bizonyos 30 százalékból? Sok vagy kevés? Azaz gazdasági szempontból számottevő-e a haszna vagy sem? A pontos választ ugyan ezúttal sem ismerjük, mégsem kell bizonygatni: a „szakbarbár” munkás sokkal kevésbé képes gazdaságilag-társadar- milag hasznossá válni, mint műveltebb társa. A munkás ugyanis csak akkor képes alkotó modem dolgozni, ha nemcsak a munkadarabot és a gépet látja maga előtt, hanem arról is fogalmat tud alkotni: miféle szálak kapcsolják őt gépével, munkadarabjával együtt a gyár, a vállalat, az egész termelés rendszeréhez, a társadalmi viszonyokhoz. libben az értelemben — közgazdasági szóhasználattal. élve — az irodalom, a zene, a képzőművészet is termelőerővé válhat. József Attila, a költő, Bartók a zeneszerző, Derkovits a festő, olyan készségeket olthat tűi emberbe, amelyek kihatása az élet minden területén mindenkinek javára válik. Gondoljunk például arra: a tudományos és technikai forradalom korában mennyire nélkülözhetetlen az a szellemi fel- fokozottság, amit a művészet ad. Enélkül a munkás aligha képes a rohamosan változó világgal lépést tartani. Márpedig ismeretei a mai körülmények között 10—is év alatt hasznavehetetlenné öregszenek. Ennyi időnél tovább ugyanis nem fog tartani a szakmák többségének „élettartama”. Csakhogy évtizedenként új szakmát elsajátítani szinte képtelenség annak, akiből hiányzik a fogékonyság, a szellemi készenlét a friss ismeretek befogadására. Mindezek alapján kézenfekvő: új munkástípus van kialakulóban. Ez a folyamat, persze csak papíron fest ennyire egyszerűen. A valóságban korántsem. Egyelőre sokkal többet sejtünk, mintsem hidunk róla, hiszen 1973-ig a magyar szakmunkásképzésnek nem volt tudományos-pedagógiai gazdája. A többi között épp ez indokolta a Szakoktatási Pedagógiai Intézet létrehozását, így ma már a — Munkaügyi Minisztérium irányításával — tudományos munkatársak sorát foglalkoztatja a szakmunkásnevelés korszerűsítésének ezernyi gondja. Aligha véletlen: a legkülönfélébb reformelképzelések egytől egyig az általános műveltség emelésének szükségességéhez kapcsolódnak. Közhelynek számít, hogy enélkül nem lehet a fokozódó szakmai követelményeknek eleget tenni. Enélkül képtelenség az úgynevezett alapszakmák ismeret- anyagának oktatása, s ingataggá válik az a speciális — az előbbinél jóval szűkkörűbb — tudás is, amely egy-egy szakja töot említett alaptudás tulajdonképpen ez év szeptemberétől kezdve válik a hazai szakoktatás általános jellemzőjévé. Az 1975—76-os tanévtől ugyanis egységes lesz a szakmunkásképzés. Valamennyi iskolatípusban azonos elvek alapján történik az oktatás. Erre 1884, azaz a kötelező ta- norícoktatást előíró első törvény életbe léptetés® óta nem volt példa. Szinte fölbecsülhetetlen annak a jelentősége, hogy az általános műveltség alapjait megvető, úgynevezett közismereti tárgyakban minden leendő munkásnak azonos tanterv alapján, ugyanannyi tanulmányi idő alatt kell jártasságot szereznie. A magyar nyelvre például összesen 64 óra jut, az irodalomra 101, a történelemre 113. 1 Szakoktatási Pedagó- “■ giai Intézet munkatársai az Akadémia tudósaitól kezdve, irodalmárok, nyelvészek, történészek seregétől kérték tanácsot, segítséget a tantervek összeállításához. A többi között figyelembe vették azokat a svájci tapasztalatokat is, amelyeket az iskolából kimaradt, bukott diákokkal végzett kísérletek során szereztek. Egyik csoportjukkal nem a szokásos módon sajátíttatták el a szakmunkássá váláshoz szükséges ismereteket, hanem sajátos módon leegyszerűsített tanterv alap-; ján. A javarészt tizenéves fiatalok csak a legszükségesebbeket tanulták meg iskolaszerű körülmények között. Minden mással tapasztalatok útján ismerkedtek meg, javarészt játékos, ötletes gyakorlati feladatok megoldása során. Még az irodalmi és történelmi ismereteket is igyekeztek lehetőség szerint valamiképpen ösz- szekapcsolnt a gyakorlati feladatok során szerzett tapasztalatokkal. A kísérleti csoport tagjainak kétharmada beváltotta a hozzáfűzött reményeket, és semmivel sem lett kevésbé képzett szakmunkássá, mint azok a nem bukott diákok, akik iskolavégeztével szintén szakmát tanultak, ám a hagyományos módon. Ez a kísérlet azért volt figyelemre méltó, mert bizonyos fokig nálunk is hasonló a helyzet. Az általános iskolát befejező diákok közül azokból lesz munkás, akik — elsősorban tanulmányi eredményűk miatt — nem tanulhatnak tovább. Elgondolkodtató helyzet. Kell-e bizonygatni: a mai fiatalok alkotják majd az ezredforduló tájékán annak a modem gépekkel, automatákkal dolgozó munkásosztálynak a derékhadát, amelynek mai értelemben úgyszólván műszaki értelmiségi feladatokat kell ellátnia. Szakmunkásképzésünk tehát nem nyugodhat bele abba, hogy a ma még gyönge tanulók gyöngék is maradjanak. Meg kell találni a módját: miként hozhatják be — egyebek között éppen a munka emberformáló hatásának segítségével! — elmaradásukat. 1 1| ásrészt a mi társadal- 1,1 munkban a munkásnak korántsem csupán gazdasági értéke van. A szocialista állam számára a munkás sokkal több, mint értékteremtő erő. Ö mindenekelőtt a nemzet vezető osztályának a tagja. Mind zzemunkáj áriak, mind életta- • zsztalatának, világszemléletnek társadalmi kisugárzása ’.becsülhetetlen jelentőségű, zrt meggyorsíthatja törté- úmi útunkat a fejlett szo- ializmus építését. VESZPRÉMI MIKLÓS Derkovits Gyula: Proletár anya Uítz Béla: En avant proletairet JUHÁSZ GYULA; __ PIROS REMÉNY Már jön a május. Én szegénj/ szivem^ Ki mindig múltak májusába szálltál Emlékezőn, borúsan és híven, Hidd eU nincs szebb jövendőnk májusánál! Ha neked nem volt soha tavaszod, Mely bíbor vágyak lángjától piroslott, Nézd: jön egy május, mely nem tűnt, halott, Melyben a milliók nagy szíve boldogl Már jön a május. Minden szenvedők, Minden szegények és minden szerelmek, A tavasz tág, szabad fényére jertek! S a termő nagy föld szent színe előtt Érezzétek, hogy nincsen itt enyészet, Holt álmaink szabad jövőben élnek! Hazatért szövegek Irodalmunk állandóan tartogat meglepetéseket. Ismeretlen kéziratok bukkannak föl, néha, mint Balassi Szép magyar comoediája esetében, több évszázados rejtőzés után, máskor a kortársi irodalom elfelejtett, vagy éppen teljesen ismeretlen értékei merülnek föl, hogy megkezdjék új életüket. A Hazatért szövegek ilyen ismeretlen értékeket tát fel az elnyomás sötét éveiből, s a kötet nagyobbik fele teljesen ismeretlen a mai olvasó előtt, hisz korukban is legföljebb kis példányszámú lapokban jelentek meg, s ráadásul nem is itthon: a Hazatért szövegek a magyar emigráns antifasiszták 1919—1945. közötti írásait tartalmazza. „Ez a kötet dokumentumokkal tanúsítja, hogy az 1919-től 1945-ig tartó nehéz években Magyarországon kíiriil is voltak magyar munkások, parasztok és értelmiségiek, írók, művészek, politikusok, akik a haladás mellett, a fasizmus elleni harc barikádján állottak” — mint a kötet bevezetője mondja. A gyűjteményben természetesen nem ez jelenti az újdonságot, eddig is tudtuk, részben ismertük is azt a gazdag emigrációs irodalmat, amely a Horthy-korszak éveiben keletkezett, ez a gazdag gyűjtemény mégis a felfedezés erejével hat, hisz javarészt teljesen ismeretlen írásokat tartalmaz, köztük nem egy olyant, mely egy gazdag művészi pályát tesz még teljesebbé, mint Illyés Gyula verse, vagy Lukács György tanulmánya. A kötet 68 író, művész írását közli, köztük találjuk Alpári Gyula, Hamburger Jenő, Hunya István, Lékai János, Mácza János, Moholy-Nagy László, Poll Sándor, Szenes Erzsi, Szönyi Tibor, Vámbéry Rusztem, Vértes Marcell nevét, akiknek irodalmi munkássága tulajdonképpen alig ismert. A könyv kettős célt szolgál: dokumentálja az emigrációs magyar antifasiszta irodalom létezését és jelentőségét, s ugyanakkor megismertet olyan írókkal, akik eddig kiestek az irodalmi köztudatból. Mindehhez hozzájárul a gazdag illusztrációs anyag, ma már könyvészeti ritkaságnak számító kiadványok bemutatása, ami nemcsak kíséri a szöveget, hanem szinte művészi jelentőséget is ad neki. A könyv célja elsősorban a dokumentum: az emigrációs irodalom összefoglaló bemutatása. De az eredmény, amit fölmutat, ennél jóval több, mert ezek az antifasiszta dokumentumok a legtöbb esetben igazi művészi értékkel bírnak, s hozzájárulnak ahhoz, hogy gazdagítsák, teljesebbé tegyék a magyar irodalmat. Cs. L.
