Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-15 / 112. szám
Egy riport margójára A vidék item gyarmat Szövetség i béliért A MAFILH Katonai Stúdió rővidfilmje A riport, mely nemcsak az érintett Pincehelyen keltett háborgást, a Nők Lápja április 26-i számában jelent meg Erőss Ágota kollégám tollából. A fővárosból alásZállt újságíró a Tolna megyében megrendezett irodalomtörténeti vándorgyűlés első eseményéről, a pincehelyi Vörös- marty-ünnepségről számolt be, úgy kezdve Tisztelet a falunak című írását, hogy „Vasútja nincs, műút ugyan átszalad rajta, de letérni róla tilos, mert a kocsi tetejéig fröccsen a sár.” Nem ez az egyetlen pontatlanság, ami — mint mondottam nemcsak a pincehelyieket — a ' szűkebb hazát ismerő Tolna megyeieket is szíven találta. Ez a kis riport sajnos úgy magasztalja a „kicsi falut” — Pincehelyt és Görbőt —, ahogyan magasztalni sértő. Ahogy irodalom- történetünk akkor Itt vendégeskedő kiválóságainak esze- ágába sem jutott a Vörös- marty-emlékünnepség megrendezéséért magasztalni a pincehelyieket! — Úgy látszik, Erős« Ágotának nem erős oldala a honismeret —- szögezték le a nagyközségi közös tanács vezetői, akik április 26. óta sokszor voltak kénytelenek foglalkozni a megbántottakkal. Úgy néz ki, hogy a vihar las- ian elül. Bár ezzel a dolog aligha van igazán elintézve. A vidéken járva is fentről nézni a Vidéket divat miná- lunk és ennek a szémléletmód- nak vannak a szóban forgónál gorombább megnyilvánulásai is. Pedig az újságíró mesterségnek van néhány olyan aranyszabálya, mely meg tudná óvni a fővárosban élő toll-' forgatókat is a bántó tévedésektől. Alapvetően fontos azonban,’ hogy az újságíró tisztában legyen valamivel. Azzal nevezetesen, hogy nem tud, nem is tudhat mindent! Nem árt tehát, ha vállalt feladataira felkészül, s ezenkívül pedig kérdez, mindaddig kérdez, amíg úgy érzi, hogy ismeretei gyönge lábon állnak* i Ha a kolléga kérdezett volna és tovább is elmegy, mint a főtér, vagy a görbéi kúria, megláthatta' volna, höl van a vasút, hol példáúl Dél-Dunán- túl egyik legnagyobb gáztöltő üzeme. Rádöbbenhetett volna, hogy Pincehelynek nagyközségi és közös tanácsa van, mert hozzá tartozik Be- lecska. Nagyszékely és Kesző- hidegkút. Ha kérdez és meghallja, hogy öt és fél ezer lakója van a közös tanácsú nagyközségnek, nyilván nem falucskázza le a járási kórháznak is otthont adó Pincehelyt. Ha szétnéz, fölfedezhette volna a hétközi diákotthont, s megannyi mást, aminek ismerete félretéteti a mész- » sziről jött emberrel a magával hozott optikát. S engedi a szívét ráismerni a hazára, mely bizony-bizony igencsak nagy vidékből áll, de jó régóta már nem olyan vidékből, melyre föntről kell lenézni, mint valami gyarmatra, ahol az ember félvadon él. Nem telik különösebb Örömöm abban, hogy egy általam nem ismert kollégát kell bírálni. De a pincehelyieket megilleti az elégtétel, mert valóban példát mutattak, hogyan kell becsülni közkincsünket, a hagyományokat. Hogyan kell és lehet áldozatot is -hozni azért, hogy ott állhasson a Vörösmarty-szobor, ahova a tisztelet tette, s ahova nem „lejött”, hanem eljött Vörösmarty előtt tisztelegni a Magyar Tudományos Akadémia irodalomtörténeti osztálya, a Magyar Irodalomtörténeti Intézet és a TIT irodalmi választmánya képviseletében szellemi életünk számos kiválósága. Különben két nappal a Vörösmarty-ünnepség előtt Pincehelyen járva nem találtam helyükön a nagyközségi tanács Vezetőit, mert azzal voltak elfoglalva, hogy a méltó fogadáshoz, méltó ünnepléshez még szükséges dolgokat előteremtsék. Itt találkoztam viszont a járási pártbizottság első titkárával, akit a2 hozott ki Pincehelyre, hogy segítséget kínáljon, ha segítségre van szükség. Mindent rendben talált az érdeklődő, de így is nagyon örültek a jelenlétének, mert az azt tanúsította egyebek között, hogy felnőtt a vidék és nem óhajt csetlő-botló öcsikéként részt kérni abból, ami országos. Különben, ami az apró vendéglőt illeti — ahol a tudósok találkoztak —, csakugyan apró. De nincs még a nagyközségnek közigazgatási, gazdasági, kulturális és társadalmi rangjához méltó művelődési háza. Gyűlnek viszont a községfejlesztés forintjai és könnyen lehet, hogy a legközelebbi, nemcsak helyi jelentőségű kulturális esemény színtere mér az lesz. A valódi tisztelet azonban addig is teljes jogon illeti meg Pincehelyt, a vidéket! Drezda mai városképére az újra felépített kulturális intézmények, korszerű magasházak és középületek jellemzőek. Harminc évvel a katonai szempontból teljesen értelmetlen angol—amerikai légitámadások után — amikor a német barokk egyik legszebb alkotásának, a Zwingernek és 1 sok más történelmi nevezetességű épületnek sorsa megpecsételődött — az újjáépített utakon széles folyamban áramlanak az autók Drezdába. Az 1945-ben kétharmad részben elpusztult „Elba parti Firenze” lakossága — ahogy a várost gyakran nevezték — ismét elérte a 600 000 főt és mint az NDK virágzásnak indult nagyvárosa, fogadja a világ minden részéből érkező látogatóit. 1974-ben például több mint 2,5 millióan tekintették meg a város tíz múzeumát, amelyek között a képtár és a Grünes Gewölbe gyűjtemény a legismertebbek. Aki ma a Sem- per-galériában gyönyörködik, aligha tudja elképzelni a háborús pusztítás méreteit. A képtár csaknem 200 értékes festménye égett el tehervonatban. S ha 1945 májusában a szovjet hadsereg Konyev marsall irányítása alatt lévő egységei nem intézkedtek volna, úgy A Veítsőí Szerződés megalakulásának huszadik évfordulójára készítette et^ a MAFíLM katonai Stúdió alkotóközössége legújabb rövidfílmjét. A fiiin egy hatalmas katonai manővert thutat be szárazföldön, levegőben, tengeren; a legkorszerűbb hadigépek és -eszközök felvonultatásával. A mozik közönsége szinte először láthatja működés közben a szocialista országok védelmét szolgáló fegyverrendszerek és haditechnikai eszközök mindegyikét, a majdnem a sztratoszférába törő, kamerával már nem követhető, interkontinentális és orbitális rakétákat. A sodró erejű film lazán illeszkedő képsorokból áll, s e képsorokat mindig más-más más világhírű festmények is elpusztulnak, mint például Raffaelo Sixtusi Madonnája, Tiziano Adógarasa, Giorgione Szunnyadó Vénusza, stb. A negyvenes évek elején a festményeket a Drezdától 80 kilométerre lévő mészbányába vitték. A festmények többségét barlangszerű fedezékekben, csomagolatlanul helyezték el. Raffaello, Tiziano, Velazquez, Murillo, Rembrandt, Van Dyck, Rubens, Dürer alkotásai a nedves, dohos levegőjű helyen hányódtak. De a legnagyobb veszélyt az okozta, hogy a barlangokat és a hozzájuk vezető utakat aláaknázták, tehát a műalkotások minden pillanatban a levegőbe repülhettek. Az arcvonalparancsnok utasítására azonban eltávolították az aknákat azokról a helyekről, ahol a festmények voltak. Később a Moszkvából érkezett szakértők közreműködésével a barlangban talált műkincseket egy Drezda környéki kastélyba vitték, ahol a képgyűjteményt gondosan átvizsgálták és becsomagolták. A képeket az akkori viszonyok miatt Drezdában lehetetlen lett volna megbízhatóan elhelyezni, ezért a szovjet kormány •engedélyével Moszkvába száldulói fogják össze. Mindig annak az orsiágnak, népnek indulóját, dálát halljuk, athelyúek hadseregét látjuk a képeken. Minden ország katonája a saját nyelvén énekel, minden ország katonája a saját harci feladatát látja el és mégis mindvégig azt érezzük, hogy ez a hatalmas katonai erő egyetlen egység, a Varsói Szerződés fegyveres ereje. A tagországok hadseregei sközött természetesen ott látjuk a Magyar Néphadsereg korszerűen felszerelt harcosait. „... Fegyvert a kézbe, jő fegyvert / védjük, szép hazánk, drága földedet.,.” énekli a katonák kórusa a film végén. A SZÖVETSÉG A BÉKÉÉRT című film rendezője: Lestár János. lították. Ä szovjet fővárosban azonnal megkezdték a megrongálódott műkincsek helyreállítását. Minden egyes képről adatokat készítettek. Ezek később pontos „kórképet” nyújtottak a művészettörténészeknek. A drezdai műkincseket a szovjet kormány határozata értelmében átadták az NDE kormányának. A festmények ekkor már újjáépített történelmi otthonukba kerültek. Az egykori szász kincstár, a Grünes Gewölbe is régi szépségében pompázik. A múzeumban 3200 aranyból, ezüstből, drágakövekből, elefántcsontból, borostyánból és gyöngyházból készült műkincset, továbbá zománc- és ötvösművet, fafaragást, kerámiát őriznek itt. Ezeket a kincseket 1942-ben a Drezda melletti königsteini vár pincesorában őrizték, majd 1958-ban vitték vissza Drezdába. Uj otthonuk az Albertinum lett, jelenleg ott láthatók a válogatott műkincsek. A falakat sárga és piros brokáttal vonták be, az ékszereket pedig fekete bársonyra helyezték. Aki ma a világhírű drezdai gyűjteményeket megtekinti, hálával gondol a műkincseket megmentő szovjet katonákra és szakemberekre. — lászlő — tagország katonáinak dalai, inA mai Drezda re Ősz Ferenc: v Rózsi Cv/J >■ r. * -j ^ - y . A’-' fct-V - 'i ;»"> • *•’* • : ’ (Kisregem) v. _ 1 ' így aztán csak karácsony másnapján költöztek le a külön óvóhelyre, ahová addig Rózsi lehordta az összes értéktárgyat és a több hónapra elegendő élelmiszert. —- Rózsi, maga a lakók pincéjében alszik — mondta Eöt- vösné. Aztán, amikor a férje tiltakozott, hozzátette: — Csak nem gondolod, hogy egy cseléddel lakom egy fedél alatt? — De mama, hiszen Rózsi majdnem családtag — szólt közbe Krisztina. —• Kriszti! Ne feledd, hogy bár apád csak egy felkapaszkodott dzsentri, anyai ágról grófi Vér csörgedez az ereidben — utasította rendre az anyja, s ezzel végleg lezárta a Vitát. Karácsony és újév kozott a nappalokat még a lakásban töltötték, csak éjszakára vonultak le a pincébe. Eötvosék itt rendezték meg a szokásos szilveszteri estélyüket is. Köpetzy és néhány nyilas tiszt, a ház lakói közül dr. Rozgonyi, a lírai lelkű bankigazgató és családja voltak a meghívottak. Fényes békebeli vacsorát szolgált fel Rózsi az óvóhelyre cipelt mahagóni asztalra. Két láda pezsgő, francia konyak, tokaji bor feledtette, hogy a ház tetejét már lesöpörte egy bomba szele és Botár Jenő pincér harmadik emeleti lakásának szobájában robbant fel. — Hölgyeim és uraim! — ugrott fel az első pohárnál Kö- petzy. — Dicső napokat élünk! A magyar jövendő kovásza kel most e szenvedő városban. Fajunk fáját erős viharok rázzák, de gyökereink mélyen, kitéphetetlenül kapaszkodnak szent talajukba. És én is csak azt mondhatom, amit a költő: csak a gyökér kitartson.,, Pro- szit! Ex| — Brávó, Mihály! Brávó..; —■ csicseregte Eö'tvösné és egyből lehajtotta az erős konyakot. Eötvös mindvégig Rózsit nézte* aki némán állt a fal-1*»» mellett. Rozgonyi szó nélkül ivott, bár felesége gyengéden a karjára tette a kezét: — Miklósom.., ne igyál... tu» dad, a májad.™ — Szeretnék biztos lenni abban, hogy a békés méjzsu- gorban halok meg — felelte keserűen Rozgonyi, — Fel a fejjel, Miklós — harsogta Köpetzy. — Májzsugorban fogsz meghalni. Erre Igyunk! Rózsi Újra töltötte a poharakat. — Mostanában nem költött semmit, Mikióska? — kérdezte Eötvössé, — Mindig ír a lelkem —í mondta büszkén Rozgonyiné. — Halljuk! — kiáltotta el magát Köpetzy és a nyilas tisztek kórusban visszhangozták: Halljuk! Halljuk! CFoly tatjuk)
