Tolna Megyei Népújság, 1975. április (25. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-13 / 86. szám
» r Szeretem Dalmandot. Szívesen vállalt feladataim listáján első helyen szerepel. Ide járni mindig jó. Megvallom őszintén, egy-egy rossz, kibo- rulós széria után, amikor csömört kapok a törtetéstől, a szájtépő látszatmunkától, fogom magam és elmegyek Vas Istvánhoz gyógyulni. Megnyugtató, egyensúlyt teremtőtartó személyiség. Vele találkozva mindig tudom: a vezetővel szemben támasztott követelményeknek kizárólag az az ember képes tartósan megfelelni, aki eredendően, ösztönösen is szocialista. Vele kapcsolatban elképzelhetetlen a meglepetés, az, hogy egyik napról a másikra csalódást okozva váratlanul „kibukik” az igazi énje. Mindig az igazi énjét viseli, s ő az az ember, akire azt szokás mondani; benne biztosak lehetünk. ! Ezúttal a szokottnál is jobb a kedvem, köszönteni megyek. A Dalmandi Állami Gazdaság három vezetője: Vas István igazgató, Varga János termelési igazgatóhelyettes és Lend- vai József könyvelési igazgatóhelyettes Állami-díjat kapott. A három ember évek óta együtt dolgozik és nekik köszönhető, hogy a gazdaságot újabban országszerte Dél-Du- nántúl Mezőhegyesének mondják. Vas István 1960-ban került Dalmandra igazgatónak, Varga János 1961 óta, Lend- yai József 1962 óta dolgozik az állami gazdaságban. Amikor a Népszabadságban megleltem a három dalmandi nevét, nyomban magam előtt láttam a majorokat, a fasorokat, a karámban a csikókat, a fürge traktorokat, az egész birtokot. Jól ismerem, rég ismerem. Területe 100 négyzet- kilométer és ezen a területen kétezer ember él, dolgozik. Kilenc település ad otthont a pusztai, a majori embereknek. Puszta, major? Parányi kertváros mindegyik. Olyan, ahol hét végén füvet nyírnak, autót mosnak, vagy a fák alatt a nyugágyon olvasgatnak. Kezemben a Népszabadsággal, gondolatban újból végigjárom Szilfás-pusztát. Beszélgetek a traktorosokkal, a vacsorát főző asszonyokkal, a központban ismét megállók szavakat keresni. Tudom, hogy nyolc év alatt 640-en költöztek új szolgálati lakásba, s emlékszem, az utcán végigsétálva azt találtam mondani kísérőmnek: ez egy szabályos tisztviselőtelep. Több annál, válaszolta, hiszen életszínvonal tekintetében és főleg életmódban ösz- sze sem hasonlítható a régi tisztviselő, a mai állami gazdasági dolgozóval. Ilyen lakáskörülmények közé kerülve cseppet sem meglepő, hogy az állami gazdasági dolgozók igényskálája kiszélesedik. Szabadnapokon a szakmunkás autóba ül, elindul országot látni. A fiatalok szinte kivétel nélkül bérletesek: a Pécsi Nemzeti Színházba járnak. Az asszonyok kedvet éreznek helyben szakmát tanulni. Nemrég a Tambov megyei küldöttség részvételével nagygyűlésen emlékezett meg Dalmand a 30. évfordulóról. A dolgozók gépkocsikkal sorakoztak a művelődési ház elé. Erről az állami gazdaságról újat mondani nagyon nehéz. Ismerik világszerte, a Szovjetunióban éppen úgy, mint az Egyesült Államokban. S hazánkban a „dalmandi iskola” igen jó ajánlólevél, a szakemberek körében rang, maximális színvonal. Ha égy mérnök Dunántúlon óhajt dolgozni, annyit mondjon csak, „Dalin andon kezdtem” nyomban alkalmazzák.-......... ■ : * , V arga Jánoa Néhány évvel ezelőtt a román tengerparton Lászlóval, a gazdaság egyik szakmunkásával pihentünk. László mindennap sétált vagy másfél órát. — Kell a mozgás — magyarázta. — Hát nem mozogsz otthon eleget? — Mozogni mozgok, de keveset gyalogolok. A magyarázat egyszerű. Tizenkét autóbusz jár a gazdaság útjain, munkába viszi, s műszak végén munkából hozza a dolgozókat. így megy e2 télen, nyáron, hétköznap, vasárnap. Soha nincs szünet, vagy teljes leállás, a termelés gépezete újév napján vagy április 4-én ugyanúgy mozgásban van, mint más napokon. Ä központban rádió távvezérlés Irányítja, szabályozza a vízellátást. S ez nem kuriózum, ellenkezőleg, kifejezője annak a magasan kvalifikált szellemi tőkének, amely ebben az Özemben oly annyira jelen van, hogy a munkásgárda például zökkenőmentesen tudja működtetni azt a technikát, amely a világ legkorszerűbb technikája, és amivel a gazdaság rendelkezni. Ä három állami díjas erre a legbüszkébb. Érthető, hiszen itt kezdődik, ebből következik, hogy Dalmand évek óta a legjobb három állami gazdaság között van az országban. A központ,’ az Irodaház; ahonnét az üzemet irányítják, régi. Az üzem viszont új, modern. Alkotás térben és időben. Igazán tökéletes mű, s az élményt elsősorban nem a táj nyújtja, hanem az, amit ebből a tájból a három állami díjas irányításával az emberkéz, az ész, a szorgalom csinált. Gondosan művelt, szépen beszegétt földtáblák, bekötő utak, mindenütt megszerkesztett rend és megtervezett életforma. Vidító, felfrissítő látvány. Mondom az üzem szabályos alkotás, mestermunka, s az benne az imponáló, hogy ameddig a szem ellát, kőrös-körül mestermunka, Vas István dolgozószobájában abban a székben ültem, 1968-ban is meg azóta is mindig, amelyikben most 1975- ben ülök. Olvasgatom az üdvözlő táviratokat. Az első nap huszonkettőt hozott a posta, közte van a miniszterhelyettesé is, meg a jószággondozóké is. ;,Jobb” helyeken ennyi siker után és ennyi idő alatt egyszer mindenképpen felújítják az irodaház berendezését A régi garnitúra helyére újat raknak, a főnök íróasztalára különféle drága vacakokat tesznek és színízléséhez igazítják a fotelok huzatát. Ebben az irodaházban és Vas István dolgozószobájában minden a régi. Úgy látszik, az igazgató sok tekintetben konzervatív. Öltözéke is erről árulkodik; meg az is, hogy mereven ragaszkodik a tizenöt évvel ezelőtt általa kialakított szokásokhoz. Nem hajlandó azokon változtatni semmit Csizmát visel és bejutni hozzá egyáltalán nem művészet soha Megmaradt annak az emberi nek, aki mindig volt Még otthon, Sióagárdon a szülői házban és a kemény paraszti munka közepette tanulta meg: az igazi emberi értékeket nem a külsőségek adják, a tekintély nem azon múlik, hogy ki hogyan tudja adminisztrálni magát Vas István gondolkodásmódja, puritán életvitele az üzemben termékenyítőén hat munkatársaira, legkiváltkép- pen termékenyítőén hatott Varga Jánosra és Lendvai Józsefre, akik vele együtt kapták az állami díjat Sz. P. 1975. április 9-e szerda. Mindjárt delet harangoznak, de dr. Lukovits István rendelőjének várójában még mindig tizen- ketten ülnek. Keressük a táblát, hogy mikortól, meddig tart a rendelés. Tábla nincs. Jönnek ellenben az újabb és újabb páciensek. ^ ! — Mindennap így megy ez. Á doktor bácsi elkényeztette az embereket azzal, hogy hozzá bármikor lehet jönni. — Tudják, hogy Állami-díjat kapott? nagy idő! A ma is szálfaegyenes tartású doktorbácsi 1933- ban fiatalon és magánorvosként telepedett fogszakorvos feleségével Pincehelyre, összesen 46 éves orvosi pályafutás áll mögötte és kereken 25 éves igen élénk közéleti , tevékenység. ,i 25 éve tanácstag. Megesik sokszor, hogy a rendelőjében nem is testi panaszokkal keresik meg, hanem segítséget kérni jönnek hozzá mindenféle ügyekben. A jó kosérxet titka ban lévő orvoslakásban is nagy, bár egészen másféle a nyüzsgés. Ünnepi ebéd készüL A doktorbácsi ma 71 éves. Nővérének gyerekei összesküvés- szerűen jöttek, hogy köszöntsék. Node mikor 7 Háromnegyed egykor távozik az utolsó beteg. Végre szabad az ütünk. Gratulálunk, de csak igen halkan merjük a falu orvosát doktorbácsinak szólítani, mert se külsőleg, se belsőleg nem olyan, mint a 70 felettiek. Dr. Lukovits István is azok közé tartozik, akik a vállukra és szívükre vett temérdek munkától nem értek rá amúgy istenigazából még megöregedni sem. — Budapesten kaptam a diplomát 1929-ben, ekkor kerültem a szekszárdi kórházba, ahol 1933-ig készültem a különböző osztályokon a magánorvoslásra. Pincehelyre hogyan jöttem: Dombóváron születtem, itt pedig éltek rokonaim. Ismertem ezt a szép vidéket. Ezért választottuk letelepedésre Pincehelyt amikor ösz- szeházssodtunk és soha nem bántuk meg. pedig mi igen szegényen kezdtük közös munkánkat és életünket. Volt egy bérelt szobánk, a folyosó égy részét kerítettük el. hogy legyen rendelő és váró. Villany nem volt még akkor Pincehelyen, az csak néhány évvel azután jött. Mit mondjak? Hatalmas fejlődésnek voltam itt tanúja, kicsit részese, előmozdítója is az elmúlt harminc évben. Persze soha nem egyedül. Szerencsére mindig voltak forró lelkű társak és nagyon sokat jelentett, hogy a feleségem egyben pályatársam is volt. Mikor idekerültünk — majd egyidőben pincehelyi születésű és velem egykorú kollégámmal — 13 százalékos volt a csecsemőhalálozás és aratott, aminek ma nyoma sincs, a tífusz és a vérhas. Most kell megnézni egy tanácsadást! Valahány valóságos divatbemutatója annak, hogyan kell a csecsemőkkel bánni, hogyan kell gondozni, öltöztetni őket. Mikor idekerültem, lakni sem tudtak az emberek, mert például a férfiak kint aludtak az istállóban. Ma valahány új házban ott a fürdőszoba. vagy megvan a fürdőszoba helye. Minden vonatkozásban igényesek lettek a pincehelyiek, mert szabadon azzá lehettek. Délután Beiecskára várják a gyermekotthonba, amit maga szervezett 30 éve, a háborúban elárvult gyerekeknek. Az otthon rendeltetése ma már más, de mindennap kijár Ide a Skodával, ami hol Tamásiban tűnik fel, hol pedig Szek- szárdon. Aki közügyekben is „utazik”, annak sok utat kell megtennie, annak mindig sok a dolga! — Ma lesz itt egy kis veszekedés is — hunyorít ránk titkot sejtetően. — Azon vitatkozunk. hogy itt maradjak-e a nyugdíjazás után, vagy menjek Dombóvárra? Az öcsém azt mondja maradjak itt, de én képtelenségnek érzem, hogy Itt üljek tétlenül. Dombóváréit; tán jobban hasznomat vennék, vagy Szekszárdon is többet tudnék tenni. Pincehelyhez egy életnyi élet fűz. de az én életem annyira egy a munkával, hogy mindig csinálnom kell valamit ahhoz, hogy jól érez- zem magamat A kérdés eldöntése a családi tanácsra marad, melynek tagjai mosolyogva búcsúznak és megkönnyebbülten is, hogy most már csak az övéké lesz az ünnepelt Két óra. A falu orvosa a kapuig kísér bennünket, ahol éppen kerítésnek támasztja a kerékpárját egy zömök fiatalember, kinek fél orcája szemlátomást dagad. Bal szeme már csak egy résnyi.' * — Doktorbácsi, Itt — mutat füle tövére — megcsípett a darázs. — Várj fiam. mindjárt hozom a rendelő kulcsát — mondja és elsiet, nyomában a férfival, akit talán még ő segített világra. Az ünnepi ebéd után sorsa úgy látszik sokszorosan megpecséltetett. Várnia kell, aminthogy sokszor várt a negyvenhat év alatt déli helyett estebéd dr. Lukovits Istvánra. — li — 1975. április 13, Nem csak tudják, büszkék Ahány beteg távozik, annyi is rái Hjába, negyvenkét év jön. A rendelő szomszédságéA mű és az alkotói Vas István Lendvai József Mindig csinálni kell valamit
