Tolna Megyei Népújság, 1975. április (25. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-13 / 86. szám
Néhány gondolat a Liszt műveltségi versenyről Kezdők nélkül nem lenne folytatás f Araikor a Magyar Rádió meghirdette a Liszt és kora országos zenei műveltségi ver. senyt az ország összes középiskolái részére, Szekszárd kötelességének érezte. hogy diákjai e versenyen részt vegyenek. Köztudott Lisztnek Szekszárdhoz fűződő szoros kapcsolata. Ahogy a Liszt Ferenc Társaság tetszhalott állapotából a közelmúltban éledt újjá — ifj. Bartók Béla szavaival élve,*Szekszárdon is az Augusz-ház újjáépítése óta kialakulóban van egy egészséges Liszt-kultusz. Lisztnapok, országos Liszt-zongoraverseny zenetanárok részére, matinék az Augusz-ház- ban. Ennek a Liszt-kultusznak a jegyében indultak útnak a szekszárdi diákok is a rádió felhívására. Az, hogy ez a verseny ilyen diadalmas állomása lesz ennek a programnak, arra akkor még sen_ ki sem gondolt. A Garay Gim_ názium csapata nyerte a Magyar Rádió országos Liszt műveltségi verseny 100 000 forintos első díját és amit nem lehet forintban kifejezni, azt az erkölcsi diadalt, amit az ország nyilvánossága előtt aratott. A Liszt Ferenc Társaság a győzteseket felvet, te rendes tagjai sorába. Nem kis büszkeségünkre három 16 éves szekszárdi gimnazista képviseli az illusztris társaságban az ifjúságot. Az alábbiakban a felkészítő tanár kísérletet tesz arra, hogy felvázolja, mi ennek a sikernek a titka. Az első titok az, hogy Szekszárd köz- művelődési intézményei har. ínonikusan összedolgoznak. A művelődéspolitikai határozat szellemében összefogott a gimnázium, a zeneiskola, a könyvtár és a zeneműtár. Aligha akad ugyanis az országban olyan gimnázium, amely a felkészüléshez szükséges óriási zenei anyaggal rendelkezne. Hamarosan kiderült, hogy még a zeneiskola B0 éve következetesen gyűjtött zenei szakkönyvtára, lemez- és kottaanyaga is kevés a felkészülés követelményeihez. A zeneiskola beszerezte a szükséges partitúrákat és kottaanyagot. A megyei könyvtár az ország legkülönbözőbb részeiből meghozatta a nem kapható, hiányzó szakkönyveket, a zeneműtár pedig lemezek vásárlásával segítette a versenyzőket. Meg kell említeni, hogy még egyes zenebarátok is segítettek azzal, hogy olyan művek átjátszását tették lehetővé, amelyek sehol sem kaphatók. És ami talán a legfontosabb, a gimnázium igazgatója, SzencziLász. ló, állandóan figyelemmel kísérte a felkészülés állomásait Látva a megfeszített, sok órai napi munkát, a szereplések előtt néhány napos felmentést adott tanulóinak az iskolai foglalkozás alóL Példát mutatott azzal is, hogy vállalta a csapat tagjaival való külön foglalkozást, pótolva a tantárgyi lemaradásukat. Végül a Liszt Ferenc nevet viselő zeneiskola testületé természetes kötelességét teljesítette, amikor a felkészítéshez ki-ki a maga területén hozzájárult. A verseny igazi hősei természetesen a győztes csapat tagjai. Boda Gabriella, Fritz Gabriella és Fenyvesi János, a Garay Gimnázium III. osztályosai és a zeneiskola tanulói. Ezek a gyerekek az iskolai elfoglaltságukon túl fél éven át naponta 5—6 órát olvastak szakkönyveket, hallgattak lemezeket, vagy közös foglalkozásokon elemezték a műveket. Gyakran fordult elő, hogy a késő esti órákban sem akartak hazamenni. A felkészülés már nem feladat, penzum volt számukra, hanem lázas izgalom, mert hétről hétre egyre lelkesebben, az utolsó hetekben szinte megszállottan váltak Liszt művészetének rajongóivá. Fokról fokra kitárult előttük a múlt század zenei romantikája, minden Jelentős alakja, minden stflustörekvése, 9 a kortársak közt Liszt, a század vezéregyénisége és legsokoldalúbb lángelméje. Megismerték minden idők legnagyobb zongoravirtuózát, művészét, akit mindenütt fejedelemnek kijáró hódolattal fogadtak. Megismerték emberi nagyságát, aki százezreket zongorázott össze jótékony célokra, aki minden tehetséget felkarolt, anyagilag, erkölcsileg támogatott. Azt a fantasztikus embert, aik olasz eredetiben olvasta Dantét, Victor Hugót franciául, Goethét németül, akiről nem tudjuk hogyan jutott ideje gyakorlásra^ egész Európa útjait járva, és többek között évente 2000 levelet írt, jelentős esztétikai tanulmányokat, könyveket. Ö volt az a zenei világtekintély, akit elárasztott műveivel minden rendű és rangú zeneszerző, véleményét, tanácsát kérve. Megismerték azt a heroikus küzdelmet, amit hazájáért és a magyar zenei nyelv megteremtéséért tett. Megismerték azt a magányos öreg titánt, a század legmerészebb, legforradalmibb újító zeneköltőjét, akit már nem értettek meg kortársai, aki magára maradt, mindenét szétosztva, vagyona halála után hét zsebkendő volt. A csapat tagjai valóságos Liszt-szakértők lettek. A rádióadásból nem derülhetett ki, hogy ők sokkal többet tudnak, mint amennyit mutathattak. A h-moll szonátáról, ha kell, Boda Gabriella félórás előadást tud tartani, és ugyanígy Fenyvesi János a Fauszt-szimfoniáról vagy Fritz Gabriella az Esz-dúr koncertről. A felkészítő tanárnak az volt a legizgalmasabb, hogy a megadott 1 perc alatt vajon mit és mennyire lényegeset tudják elmondani. El kell még mondani végül, hogy a legszebb feleletet a csapat tagjai nem a zsűrinek, vagy a rádió hallgatóinak mondták el, hanem a felkészítő tanárjuknak, amikor az első adásnaora utazáskor megkérdezte tőlük, érdemes volt-e ennyi munkát, áldozatot hozni akkor is, ha nem jutnak be a döntőbe. A legszebb válasz így hangzott: ha semmilyen eredményt nem érünk el, akkor Is újra végigcsinálnánk a felkészülést, mert gazdagabbak lettünk, életünket ezentúl Liszt művészete ragyogja be. A győzelem után Sztaszov szavait idézték, az orosz zene úgynevezett Ötödik szellemi vezérét, * aki, mikor először hallotta Lisztet Péterváron zongorázni, ezt mondta: Meg- esküdtűnk, hogy ez a mai nap mindörökre szent lesz nekünk és nem felejtjük a sírig egyetlen pillanatát sem. HÜSEK REZSŐ „..Arra tSrektiilnfc, hogy ai idäs frrtvberek a munkában becsülettel eltöltött éveik után anyagilag biztonságban élvezhessék a megérdemelt nyugdíjat. Mind társa dal-mi, mind egyéni szempontból fontosnak tartjuk, hogy a nyugdíjba kerülés ne jelentsen elszakadást a munkahelytől, a társadalom kisebb-nagyobb csoportjaitól. Támogatjuk, hogy a nyugdíjjogosultok — rvépgazdaságilag is fontos területeken — képességeiknek megfelelő munkát végezhessenek amennyiben tovább akarnak dolgozni." Az MSZMP XI. konqpessztH sónak határozatából, Együtt emlékeztek, régiek és újak, öregek és fiatalok, kezdők és folytatók. Az időseket, a nyugdíjasokat ünnepelték és számot adtak nekik arról: mi történt az alapítás óta a Sárközi Népi Iparművészeti Szövetkezetben. Mitrovits Feremcné, a szövetkezeti bizottság elnöke mondta ünnepi beszédében: —í Az itt ülők valamennyien visszaemlékeznek —■ főként az idősebbek — milyen nehéz volt az élet a felszabadulás előtt és az utána következő években is. Gondoljanak vissza, milyen nehéz volt akkor az anyagbeszerzés, a tagok foglalkoztatása, milyen nehéz volt a megtermelt árut értékesíteni™ Az emberek az előadót figyelték és szavai nyomán látták régi önmagukat. Saját szövőszéken szőtték anyagba álmaikat, saját festésű fonalból, házi keményítővel erősítve a szálakat. És, amikor verejtékes munkával megszületett a terítő, a függöny... nagy batyukba kötötték és az asszonyok a fejükön cipelték Pestre. Kilincseltek a szövetkezet tagjai megélhetéséért, Nagy strapa — szűkös megélhetés — így lehetne összefoglalni ezt az időszakot És mégis lelkesek voltaik. És megteremtették a mai szövetkezet alapját — Munkájukat megköszönjük mindamnyiüknak, valahányszor összetalálkozunk, együtt vagyunk. Mindenkinek megköszönik; de elsősorban annak a harmincöt embernek, akik 1952- ben megalakították a szövetkezetét Öfc akkor még csak 280 ezer forint értéket termelek, de megteremtették az alapját annak, hogy ma közel nyolcszázan dolgozhatnak a szövetkezetben, hogy tavaly 18,5 millió forint értékű árut készíthettek, idén pedig 21 milliót ír elő a tervük. ök még kézzel végezték SS felvetést, ma ezt a nehéz munkát gépek végzik, kés2 nyüstöl és a rászorulók szövőszéket kapnak. Az új tagok a beta-f nulási idő alatt is fizetést kapnak, s közös műhelyben úgy dolgoznak, mint más üzemekben, a bedolgozók helyzete is» megváltozott. Az elmúlt két évtizedbe!! bővítették üzemházukat, de más ez is kicsi, újabb bővítésen törik a fejüket. Három gépkocsi szállítja az árujukat. Fizetéses szabadság, ösztön4 ző prémiumrendszer, szociálist ta brigádok, elégedett, de nemi megelégedett, mindig többes* újabbat akaró' tagok™ Az idős emberek hallgatják a beszámolót, jólesően vették tudomásul Mitrovits Ferenciig szavait: i — Számítunk nyugdíjas tagt jaink munkájára, s kérjük amennyiben erejükből teliké továbbra is segítsék szövetkezetünk termelését. Kérjük, hogy tapasztalataikat adják át fiatal tagjaiknak, s továbbra is legyenek áldozatkészek, segítsék a bedolgozók művészeti érzéket fejleszteni, hogy soha ki ne haljon ez a csodálatos) népművészet, melyben szinta az egész világon gyönyörködnek, s ami még dédanyáink-» ról maradt ránk. Szavalat, úttörőzenekar, kö-5 szöntők. Külön köszöntő Rizsá- nyi Józsefnének, a kedves 82 éves Eszti néninek, aki any- nyit tett és tesz ezért a szövet-» kezeiért. És köszöntötték' a szövetkezet elnökét és párt-f titkárát, mint régi pártmunkás sokat. A jelen és a jövő alapjainak lerakóit ünnepelték Decsen a jelen és a jövő építői. Az ünnepségen mindenki szavából érződött a meggyőződés: az ügy folytatói tudják, hogy a kezdők nélkül nem leheteti volna folytatás. Ezért is becsülik annyira Decsen ez öregeket. » P. N. Bamnnyikov: Nevek az emlékművön Dokument-írás ‘ % ~: A tiszti állomány veszteségét nyilvántartó osztály kar* (Honlapján ez áll: „Szerenko Alekszej TroS. movies gárda alhadnagy, az 5. gárda tüzérhadosztály 18. tarackos gárda tüzérdandárjának ütegparancsnoka. Született: 1925-ben, komszomol- tag, 1943 óta teljesített szolgálatot a hadseregben, elesett az 1945. január 11-i harcokban. Eltemetve a H—65650 és U—5785-ös parcellájú sírban. Címe: apja Szerenko Akim Andrej evics, lakik a bobrovi falutanácshoz tartozó Kotkovo faluban, Altáj-vidék, Rub„ covszk-járás." 1 Sokáig, nagyon sokáig kel- ’ lett várnom az első levelembe küldött válaszra. Végre megérkezett. Apánk, Akim Andrej evics és anyánk 4 évvel ezelőtt meghaltak. Az ön levelét a szomszédok vették át. Ök küldték el a Rubcovszk városban lakó hozzátartozóinknak, akik viszont továbbították nekem Alma-Atába. Az első, amit kérek öntől, közölje velem, hogy hol van eltemetve Alekszej fivérem. Tudja egyáltalán? Azt kéri, hogy írjak róla. Ljonyocska szófogadó, békés természetű kisfiú volt, akit kivétel nélkül mindenki szeretett. Az igaz, hogy néhány kötekedő természetű pajtása „nadrágos lánynak” csúfolta. Én a nővére vagyok. Férjemmel és két apró gyerekkel Kirgiziában. laktunk, nem messze Dzsalal-Abad várostól, a kénbányatelepen. 1941. június 22-én férjemet behívták. Természetesen beszámoltam erről Kotkovóban élő szüleim nek. Amikor otthon elolvasták a levelemet, Ljonya nyomban kijelentette: „Leutazom Surához, egyedül maradt a két kislánnyal, segítek neki”. S el is indult hozzám. Serdülőkorban volt akkor és tanulónak vették fel a bányába. 40 dekára szóló kenyér jegyet kapott. Ketten ^dolgoztunk és együtt neveltük a gyerekeket. Előfordult, hogy hazaszaladt a munkából és hazahozta az egész 40 deka kenyerét. Mondom neki; „Miért nem etted meg magad?” — O meg ezt feleli: „Ettem belőle, láthatod, itt vágtam le belőle”. És máris szalad a kislányokhoz és elosztja köztük a kenyeret™ Mennyi jóság, önfeláldozás volt benne. Szüléinknél sokkal többet ehetett volna... 1942-ben kijártam, hogy hazaengedjenek a szüléimhez, de L-jonyát nem engedték el a munkahelyéről: háború van, mondták Most már nem kellett rólam és a gyerekeimről gondoskodnia. Erre mindenáron be akart vonulni katonának. 1943-ban a talgari katonaiskola hallgatója lett (Alma- Ata közelében van.) Egy év múlva megkapta az alhadna- gyi rangot és csapathoz vezényelték. Valahol Moszkva környékén, majd Leningrád közelében szolgált. Leveleiben azt írta. hogy minél előbb szeretne kijutni a frontra, hogy leszámolhasson az ellenséggel, a hazánkra zúdított szerencsétlenségért Leningrádtól el volt ragadtatva, s azt írta, hogy egy ilyen városért és az ilyen emberekért, mint a le- ningrádiak, az életét sem sajnálja feláldozni. Legutolsó . levelének kelte; 1944. december 15. Ezt már Magyarországról kaptuk. Nemsokára rá megérkezett a gyász- jelentés« Ljonya akkor még csak tizenkilenc éves volt! Nyomtalanul eltűnt Sztálingrádnál Nyikita bátyám, aki 1907-ben született és harckocsizó volt. Legalább azt tudnám, hol van Ljonya sírja. Ha Ön tudja, közölje velem, kérem. Alekszandra Bajguseva”. KELENFÖLDÖN ESTEK EL. Azokat a gyalogosokat, akik soha sem váltak meg csíkos trikójuktól, amely a flottához való korábbi tartozásuk tanúbizonysága volt, a szovjet emberek „tengerész- lélek”-nek nevezték. Az ellenség más néven emlegette; „feketehalálnak” keresztelte. Ezt a nevet a hitleristák sokat emlegették, amikor Leningrád- nál és Odesszánál, Szevasztopolnál és Novorsszij szknál a válságos pillanatokban a tengerészgyalogosok rohamra Indultak és „nem estek hasra a golyó előtt”. És aprították^ ahol érték az állig felfegyverzett és túlerőben lévő fasisztákat Jákov Pugaesov ínséges esztendőben, 1921-ben született. Szülőhelye távol esett az északi és a déli tengerektől. Brjanszk vidékén egy kis faluban, Verescsakiban látta meg a napvilágot „A kollekttvizálódás előtt —s írja fivére, Iván Pavlovics, —« szegényesen éltünk, de aztán évről évre javulni kezdett az életünk. Én és Jakov a kolhoz jószágát legeltettük. Harminckilencben fivérem Le- rúngrádba utazott, egy év múlva pedig tizenkilenc éves fejjel önként bevonult katonának. Én már korábban magamra öltöttem a katonai mundért. A honvédő háborúi kitörésekor már mind a ketten katonák voltunk. Fivérem kezdetben a Távol-Keleten szolgált, én meg nyugaton, Grodno városában. Leveleztünk egymással. Amikor ki- 1 tört a háború, apánkat és Pé- tya öcsénket is mozgósították. Édesanyánk egyedül maradt otthon. (Folytatjuk)
