Tolna Megyei Népújság, 1975. április (25. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-11 / 84. szám
V <p A hetven éves József Attila P. N. Baremnyíkev • Nevek az emlékművön Dokument-írás 5. Harmincban a párt apámat, a kobakovói kolhoz élére állította. Nehéz, nagyon nehéz idők voltak azok. Se élelem, se vetőmag. Apánk hegyeket mozgatott meg, minden ajtón benyitott, s végül csak megszerezte a vetőmagalapot meg a korpát (az akkori idők csemegéjét), az üzemi étkezde számára. Valamennyi kolhozparaszt csak „édesapánknak” nevezte. Amikor a szövetkezet megerősödött, a járási pártbizottság más posztra állítatta apánkat. A kolhozparasztok melegen búcsúztak el tőle, kitüntették oklevelekkel, prémiumként egy tehenet adtak neki. Később sem feledkeztek meg róla, felkeresték a városban, megosztották vele az örömüket ' és bánatukat, kikérték tanácsát. Kobakovo második otthonunk lett. Családunk ott vészelte át a háború két legnehezebb évét és ezért volt ez a cím apám holmijai között. Apa soha sem látszott külsőleg nagyon lelkesültnek vagy fordítva, komornak. Gyermekeivel mindig egyforma tónusban beszélt, soha sem emelte fel a hangját. De amit akart, mindig el tudta érni. Például én egy nagyon szomorú, tragikus napon, 1924. január 21-én születtem. Ha fiú lettem volna, a Vlagyimir nevet kapom tőle, de mert lány lettem, Rosa Luxemburg tiszteletére a Roza nevet kaptam. Akkoriban emlékeztek meg Rosa Luxemburg meggyilkolásának ötödik évfordulójáról, i Apa nem volt magas növésű, de széles vállú ember volt. Haja sötétszőke, szeme sötétbarna. Tekintete egyenes, nyílt, fürkésző. Ha merőn nézett az emberre, az illető rendszerint zavarba jött, lesütötte szemét Nemegyszer láttam, hogy amikor apa berendelte magához valamelyik vétkes beosztottját, először nyugodtan kikérdezte a történtekről, de az illető máris lesütötte szemét, és őszintén bevallotta tettét Ugyanígy bánt a gyermekeivel is. Egy ujjal sem nyúlt soha senkihez, de hazudni soha sem tudtunk volna neki. Akkurátus, mindennel törődő ember volt, s ilyennek nevelt bennünket is. Sokszor elámul- tunk, amikor az őszi latyakban hazajött és a csizmáján egy szem sár sem volt. Egyenes ember volt, de nem valami gyengéd. Gyakran mondogatta, hogy nem szeret senkinek sem hízelegni. Apa szörnyen utálta a talp- nyalókat. S ez nem nagyzolás, hanem a színtiszta igazság. Sem táncolni, sem énekelni nem tudott, de nagyszerű humora volt. Legfontosabb vonása mégis a figyelmesség, az emberség. Parfjonovo faluban egyszer a bíróság igazságtalanul elkobozta az egyik egyéni paraszt lovát, tehenét, malacát, egyszóval egész kis vagyonát. Apa már régebbről ismerte a szegényparaszt szüleit, meg őt magát is. Leutazott Parfjonovóba, kivett egy hét fizetetlen szabadságot és helyrehozta az igazságtalanságot. Apánkat bátor, sőt vakmerő embernek ismertük. Amikor a hitelszövetkezetet vezette, gyakran kellett nagy summa pénzt kihoznia a városból a faluba. Volt egy pisztolya, de a kocsis is fel volt fegyverkezve. A polgárháború után a banditák még sokáig garázdálkodtak Szibériában. Egyszer három lovas bandita rontott ki az erdőből. Az összetűzést természetesen el lehetett volna kerülni. De apám rá akart ijeszteni a rablókra. Elővette a csomagból a városban vásárolt.hosszú szalámi- rudat, annak a kasnak a tetejére helyezte, amelyben ülték, s rákiabált a banditáiéra: „Ha közelebb mertek jönni gazemberek, mindnyájatokat lekaszállak a géppuskával!” A banditák az alkonyi szürkületben nem tudták kivenni, mi az, ami a szánból rájuk mered, s eltűntek. Kobakovóban egyszer apa bevetette magát az örvénylő vízbe, hogy megmentsen egy gyereket, holott, mielőtt odahívták volna, egy tucat férfi nem mert beugrani az örvénylő folyóba...” MINTHA NAP SÜTNE. „Ó. milyen nehéz, milyen keserű emlék egy ilyen veszteség. Előttem eleven képekként peregnek a Grisa Bagnóval való első találkozásaim napjai. Búcsúzkodás a trontra indulás előtt, búcsúzom tőle, a világ legjobb emberétől, aki számomra a legdrágább volt. Milyen kedves emlékek, s milyen fájó még mindig a seb... 1941. július 23-án közkatonaként indult a frontra. (Folytatjuk.) Hetven évvel ezelőtt, 1905. április 11-én született Budapesten — a Ferencvárosban — József Attila, a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a világirodalom egyik halhatatlanja. Mit hagyott József Attila a proletár-utókorra; a szocializmus költői megálmodója-harcosa a szocializmust élvező, immár a fejlett szocializmust építő népére, társadalmunkra? Az ember, mióto eszét tudja, az egyenetlenséget, a társadalmi egyenlőtlenséget igyekezett — alkalmasint vérrel, de mindig verítékkel — összhanggá alakítani, a disszonanciát harmóniává rendezni, önmaga és o külső világ kapcsolatában elsősorban. A történelem során voltak ebben előrelépések, de megtorpanások, sőt, vissza-vissza lépések is. Az emberiség végül is mindig előre haladt. Ehhez Viszont mindig: előbb fel kellett ismerni, meg kellett érteni a disszonanciát, mert csak ezen át — nem pedig ezt átlépve — lehet egyáltalán eljutni a harmóniához. A szabadsághoz, amely rendet szül Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet" — írta József Attila. De amíg ez o gyönyörű verssor, igaz felismerés megérett a költőben, előbb meg kellett értenie, át kellett élnie a rend ellentétét; a disszonanciát; eltökélten, tudatoson be kellett járnia a harmóniakeresés emberi és költői útját Tudjuk: útvesztőit is, hiszen a kereső-kutató sem védett a pillanatnyi tévedés lehetőségétől. De a végül is fel-- ismert igazságot követni! — kői telesség. József Attila a saját életén keresztül érezte az egyenetlenség, társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság pirongató, sebszaggató kínjait. Még fiatal ember és mór lázong. Munkástragédiákról ír, a forradalmi proletariátusba helyezi reményét (Fiatal életek indulója), ám el-* só költői lépései még el-eltéved- nek a sejtelmes hangulatok, o jóság és szépség túl általános kultusza felé. A disszonanciát már ismeri, a harmóniára ekkor még nem talál rá. Csak későbbi amikor 1925-ben Bécsbe, 192ó- ban Párizsba ikerül: ekkor már .Marx, Hegel, Lenin tanító sóival ismerkedik, s életét a forradalmi munkásmozgalommal köt! egybe. „Jöjj et, szabadság! Te szülj nekem rendet" — írja, mert óhajtja, akarja o szabadságot, küzd, megküzd érte. És a szabadságért vívott emberi s költői harcához megtalálja s követi a legbiztosabb, odakötöző, soha fel nem oldó rendező elvet. Az eg yértelm ű tá rsada Im i- p o I iti k a i elkötelezettséget. Beleértve: osz-> tálya szakadatlan vállalását, a munkásosztály össztársadalmi érvényű, s az egész emberiség haladó törekvéseire összpontosuló érdekeinek szolgálatát — a pártosságot 1 SIMON GY. FERENC ' Efyfársak között Tambovban it. V. N. Lükov, a pártbizottság munkatársa, negyvenkilenc éves, hat éve dolgozik a párt- apparátusban, azelőtt újságíró volt. Városáról mesél: számokat sorol, adatokat jegyeztet fel. Az emberekről faggatom. Olyanok, mint maguknál, mondja. Többsége szorgalmas, van közöttük, aki nem szereti a munkát, van, aki életét adta a szovjet rendért, s most is tízezrekben lehet számolni azokat, akik nap mint nap harcolnak a szovjet rendért. Munkások neveit sorolja. akik a legutóbbi években kapták meg a Szocialista munka hőse címet, pedagógusokat, mérnököket említ, akik éjt nappallá téve is dolgoznak, hogy a párt 24. kongresszusának határozatait mielőbb megvalósítsák. Bemutatják Vlaszov elvtársat, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság tambovi elnökét. A matematika tudományok doktora, a vegyipari egyetem rektora. Harmincöt éves, szőke, jó humorú ember. Ismeri már szinte fél Tolnát, tud néhány szót magyarul, és nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy elnöke lehet a társaságnak. Hosszasan beszél, mert van mondanivaló arról, hogy a két nép barátsága érdekében mennyit tett ő és a társaság. Elmondja. hogy üzemekben kiállítások, magyar .sarkok”, iskolákban, egyetemeken magyar vitrinek, a két nép kapcsolatát bemutató tablók találhatók. Es szívesen magyarázza, hogy mennyire tisztelik a magyarok eredrpényeit, a nép szocializmust építő sikereit a szovjet emberek. Magunk is tanúi lehetünk ennek, amikor este a baráti társaság székházában, mert ott még ilyen is van, találkozhatunk 26 tagcsoport 93 munkás, mérnök képviselőjével. Ugyanis a felszabadulás 30. évfordulója tiszteletére a társaság megemlékező ünnepséget tart. S erre meghívták a tagcsoportok képviselőit. Jól öltözött férfiak, nők ülnek a fotelokban, és várják az ünnepség kezdetét. Azt szívesen mondanám, hogy szép és csinos hölgyek — no de egy hivatalos delegációtag tartózkodjék az efajta megállapításoktól. Nagy taps köszönti személyünkön keresztül a Tolna megyei dolgozókat, a ba- < rá ti köszöntéseket, szíves szókat itt, s csak így tudjuk átadni. Közben figyelni kell a műsorra. Műkedvelők jönnek egymás után az emelvényre, először egy férfi, aztán egy szép leány énekel dalokat, majd zongorista következik a pódiumon, aztán két harmoni- kás kábítja a nézőt utánozhatatlan fürgeségű játékával, a zeneiskola tíztagú énekegyüttese, a vokálegyüttes és végül 17 tagú hegedűs csoport, valamennyien a zeneművészeti főiskola hallgatói, Rahmanyinov- és Bach-műveket játszanak... Druzsba—barátság: olvashatjuk a nagyterem dekorációján. Igazi, őszinte baráti est volt, kár, hogy szalad az idő, s máris vége egy napnak. Jön a hírvivő, hogy este indul Szekszárdra a tamboviak kulturális delegációja. Nosza gyorsan elő egy autó, száguldás a pályaudvarra. Rendőrkordon áll ott, s az autó rendszámát látva adnak csak utat. A moszkvai vonat körül rengeteg ember, búcsúznak a Tolna megyébe utazóktól. Bal- dics Lev szőke hajú fiatalember, asszony és kicsi fia sírt, amikor a vonatra szállt, most már az asszony is mosolyog, látta amint elhelyezkedett és inkább biztatja férjét, a vegyipari gyár munkását „Két orosz dalt éneklek, — mondja Baldics elvtárs —, egyiknek az a címe, Hova szaladsz előlem, másik pedig háborús témát mond eh Nagyon izgultam. amikor készültem, most meg idegesít, sikerül-e szereplésem.” Szvetlána Vlagyimiro- va, a kulturális delegáció vezetője is előkerül, a hazaiaknak üzenünk, s bátorítjuk a csoport tagjait, mert hiába van óriási gyakorlatuk a kul- túrmunkában, fellépés előtt mindig izgalom fogja el a vezetőt is, a szereplőket is. „Látja» mennyien kísértek ki bennünket — mutat az emberekre — mindenki biztat bennünket, szeretnénk Szekszárdon jól szerepelni, s néhány meglepetést is viszünk magunkkal.” (Az egyik meglepetést Zsuto- va Irina vitte. Koós János dalait énekelte orosz nyelven, mint hazaérkezésünkkor megtudtuk.) Sikert kívánunk a 21 éves harmadéves egyetemistának, köszöni, nagyon köszöni — mondja. A vonat pontosan huszonegy óra tíz perckor elhagyta a vasútállomást. Másnap a pártoktatók házában ismerkedünk a tambovi kommunisták munkamódszereivel, a párt történetével. Britvin Sztanyiszlav Viktoro- vics, Galics Vitalij George- vics, Basmakov Alexej Iljics, Brezsickij Nyikoláj Vitkovics és a többi eívtárs úgy fogad, magyaráz, tájékoztat bennünket, mintha testvéreik volnánk. Igaz, van is miről beszélniük. Az oktatótermekben a legújabb technika, a gazdag könyvtár, a tengernyi szemléltető eszköz mind-mind a pártoktatást segíti elő. Itt is eszünkbe jut, mint annyiszor, hogy mennyit kellene tanulnunk szovjet elvtársainktól, — hogy a pártoktatás, a szellemi munka, a gyakorlati tevékenység, a hazafias nevelés hatékonyabb, hatásosabb legyen — ha olyan eredményességét nálunk a nevelő munkának talán a közeli években nem is tudjuk elérni, mint ezt Tambovban láttuk, tapasztaltuk. Páratlan ennek az intézetnek a párttörténeti kiállítása is. A szociáldemokrata mozgalom tambovi kibontakozása éppen úgy helyet kapott a kiállításon, mint azok a dokumentumok, illusztrációk, amelyek azt bizonyítják, hogy Lenin munkáiban közel két- százszor említette Tambovot, a tambovi területet. És nem lepődtünk meg azon sem, hogy itt is szorítottak egy kis helyet Tolna megyének, a testvéri kapcsolat illusztrálásának. Talán sok megyénkben szakembert kellene elvinni Tyimirjazevba, hogy elhigy- gyék, miként lehet egy fedél alatt 4250 szarvasmarhát tartani. Szavetov, a tambovi járási pártbizottság első titkára kísért el bennünket az épülő állattenyésztő telepre. Egyelőre még a fél telep működik, elő- hasi üszőket helyeztek el, de az automata etetőberendezés már dolgozik, és két-három hét múltán felszerelik a fejőberendezéseket is. Egyszerre kilencvenhat tehenet tudnak majd úgy fejni, hogy a berendezés minden gép munkáját, a kifejt tejet számítógépre továbbítja. Jurij Fjodorovics Morzabitov, a kombinát főmérnöke elmondotta, hogy az állattenyésztő telepet kolhozok társulása révén építik, egy- egy kolhoz hektáronként 4 rubelt^ adott a beruházáshoz, azonkívül, hogy az állam is jelentős összeget adott a telep felépítésére. Ez év őszére készül el a telep, mint a főmérnök elmondotta, és ezzel egy időben a megyében még további három építése fejeződik be. Sajnos nem volt arra időnk, hogy megmutassák a tambovi elvtársak, az egyik szarvasmarha-hizlaló célgazdaságukat, ahol egyszere tízezer állatot hizlalnak. A filmet azonban e telepről és egy másik sertéskombinátról magunkkal hoztuk, bizonyára mód lesz majd arra, hogy szakemberek előtt levetítsék ezeket a -tanulságos, a kommunizmus műhelyeit bemutató, oktató, tudományos filmeket 1 (Folytatjuk.) PÁLKOVÁCSJENŐ A magyar könyv hete nagy si kert aratott a tambovi 1. számú könyvesboltban. Az első órákban több száz orosz nyelvre fordított magyar művet adtak eh
