Tolna Megyei Népújság, 1975. április (25. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-20 / 92. szám

Y örösmarty-ünnepségek után

Három napig Szekszárd adott otthont a magyar irodalomtudománynak, s a kettős — pontosabban hármas — Vörösmarty-évfordulón kívül jó alkalmat kínált a tanácskozáshoz hazánk felszabadulásának harmincadik' évfordulója s a szekszárdi Babits-emlékek kapcsán egy sor Babitsról szóló, Babitsra emlékező előadás is elhangzott. A tudományos szempontból nagyon jelentős esemény rendezése a Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és irodalomtudományok osztálya, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a TIT, benne megyei szervezete érdeme, de a siker valamennyiünké, s eredményeinek nemcsak irodalom- tudományunk láthatja hasznát, hanem az olvasók állandóan és örvendetesen növekvő tábora is.

Mit jelent ma Vörösmartyra emlékezni? A vándor- gyűlés előadói részletesen beszéltek arról, hogy mit köszönhet neki irodalmunk, mennyire mellőzhetetlen az a szerep, amit betöltött, s amire itt a megyében készült föl. De ha beérjük az emlékezéssel, a vándor- gyűlés aligha érte el célját. Mert a kérdés az. hogy olvassuk-e ma Vörösmartyt. szava irodalomtörténeti emlék-e, vagy ma is élő valóság ? Már a kortársaknak feltűnt, hogy az országos tisztelet, ami vitathatatlanul övezte, nem járt együtt művei népszerűségével, ő volt a nemzet költője, de olvasója alig volt. Később már valóságos legendakör alakult ki „olvashatatlanságáról”. s még az élesszemű Szerb Antal is a Zalán hexametereinek őserdejéről írt, amin nem lehet áthatolni.

A babona és félreértés mind a mai napig tart. Drámái, talán egynek, a néhány éve bemutatott Ciliéinek kivételével, az összkiadás lapjai között szunnyadnak. s ha egy-két vers idézi is nevét, mint a Szózat vagy a Fóti dal. a világirodalomnak ez a kivételes jelentőségű költője alig dobogtatja meg a sziveket. Eposzaira minden nemzedék rásütötte az olvashatatlanság bélyegét, nem is beszélve a Zalánról aminek néhány részlete ugyan bekerült az antológiákba, de inkább csak azért, hogy az olvasó tiszta lelkiismerettel továbblapozhasson.

Akik ott voltak a vándorgyűlés pincehelyi ünnepségén, csodálattal és tisztelettel láthatták, hogy valóban az egész község megmozdult, közös ünnep lett a szoboravatással egybekötött Vörösmarty-évforduló.

Azon a fogadáson, amit a megyei tanács adott szombaton este. Barta János professzor valóban őszintén, udvariasságtól mentesen, beszélhetett a megye megható vendégszeretetéről, ami ebben az esetben elsősorban az irodalom, a művészet iránti tiszteletnek szólt.

De félmunkát végeznénk, ha beérnénk az ünneppel és az emlékezéssel. S akkor is. ha beérnénk azzal. hogy az irodalom iránti érdeklődést egy-egy évforduló fémjelezze. Nemzeti kultúránk, múltunk olyan érték, aminek többet kell jelentenie, mint az évfordulók lelkesedése. A vándorgyűlés eredményét csak az jelentheti, hogy világirodalmi jelentőségű költőink, Vörösmarty és Babits, közelebb kerülnek az olvasókhoz, azzá lesznek, amivé már régen lenniök kellett volna, napi olvasmányunk, életünk része.

Cl.

— Jó napot, bácsikéin! — köszönt ki a kocsiból Pista.

Nem tévedett. Magyar volt Jugoszláviai magyar.

— Jó napot adjon az isten maguknak is! — köszönt visz- sza a gyalogos.

— Bácsikéiul, nem tudna valakit itt a környéken, aki forintért is szállást adna egy éjszakára? Tudja, elfogyott a pénzünk, az eső rr>£g esik, nem tudjiik leverni a sátrat—

— Tudók én, de nem olyat, aki forintért ad szállást, hanem aki ingyen is.

— És ki az?

— Én lennék, ha elfogadják 'a meghívásomat. Itt lakom vagy két kilométerre az együk

tanyád.

— Kocsival oda lehet menni?

— Oda hát!

Pankotai Sándor, mert így hívták azt, aki nemrég még csak egy gyalogos volt a négy ember szemében, beült és elindultak.

Fehér, zöld zsalugátenes tanya Panikotai Sándoré.

A felesége sovány, szőke, mindig mosolygós asszony. Megörült a váratlan vendégeknek. Amikor pedig a vendégek elmesélték kalandjukat, vizet melegített, szalonnát, kolbászt, gyümölcsöt, foszlós kenyeret rakott az asztalra, a tisztaszobában megbontotta a mennyezetig telepakolt ágyait

— Szép hímzett ágyterítő! — mondta Sári.

— Magam hímeztem, még

lánykoromban — mosolygott Bankotainé. — Ma már az ilyesmi nem divat.

— Dehogynem! Most kezd csak divat lenni a népművészet.

— A mai lányok már csak készen vészük, nem bíbelődnék ilyesmivél. így van ez maguknál is Magyarországon.

A Vendégék a hámaikka.] együtt ettek.

Bankotainé nem győzte kínálni a vendégeiket: „Ha nem ízlik a kolbász, hozok én maguknak jó köcsögős aludttejet, vagy süssék egy Ide rántottál..?”

Homoki bor is került az asztalra.

Beszélgettek. Mindenről: a múltról, a jelenről, mi újság itt, mi újság ott.

Bankotad Sándornak & megeredt a nyelve. Nem tudom ntí történt az én Sanyimmal, olyan bőbeszédű, mesélő kedvű ma — jegyezte meg Pan- kotainé.

— Örül az ember, ha jő

emberekkel találkozik — magyarázta jókedvét Bamkotai.

— És honnan tudja, hogy mi jő emberek vagyunk? — kérdezte Pista.

— Megőrzi azt az ember. A kutya is megérzi, hogy ki a jó és ki a rossz, hát az ember hogyne érezné meg?

Későre járt.

A vendégek bebújtak a dunna alá.

— Ez nagy szerencse volt : — mondta Sári a férjének. — Még fizetni se kell.

— Reggel meghívjuk őket, jöjjenek el hozzánk.

— Jő lesz! De most aludjunk.

TAKÁTS GYULA:

ÉS HAZATALÁL

Állnak, s hogy nem értik a jövőt, kapargatnak kis kerteket, hogy elűzzék a tüzes időt, etessék a kérges kezet,

mely összehozta azt. mi elszállt... Amelyről fut a fiatal.

Ritkul a falu, mint a hajszák szót alig ért fiaival.

Csak nézi a tornyot... A szőlőt...

Itt kereszt, ott pince dől.

Keresgél emlékei között, mikor gyereket szült az öl:

fürgét, mint a csikó és úgy járkál, mint a szél repedt falon.

Este még kiáll... Sepkit se vár.

A napokat bunkózza agyon.

Alkony! — Hú társa, te viliázz neki, ha ember nincs —, kazalzöld álmokat, melyeknek útján lőcsre kötheti a gyeplőt és gondokat,

fis hazatalál, mint egykor azok: a fáradt ló, nyugodt tehén s beszóltak... O vissza ... A szó lobog! Így gyújtsatok új lángot tűzhelyén.

BABITS MIHÁLY FARKAS PÁL SZOBRA

Jubilál a Déryné Színház

1975 jubileumi évad az Állami Déryné Színház életében. Augusztus 20-án lesz huszonöt esztendeje, hogy országjáró színházunk megalakult. A közelgő ünneppel kapcsolatban a készülő számvetésről, a Déryné Színház eredményeiről, gondjairól és jövő terveiről beszélgettem Szalai Vilmos igazgatóval.

— Elmondhatjuk, hogy ez a negyed évszázad nagyon sok változást hozott színházunk életébe. Mindenekelőtt a műsorpolitikánk változott sokat Hiszen változtak a közönség igényei is. Az első években például állandóan operettet igényeltek társulatunktól. A művelődési házak idegenkedtek attól, hogy drámákat játsszunk. Az volt a rosszul beidegződött vélemény, hogy a dráma „leszoktatja a közönséget” a művelődési házba járásról. Azóta megszerették és elvárják a drámát Ennek a

Megcsókolták egymást és Sári a fal felé fordult

Pista hamiarósan hallotta Sári egyenletes szuszogásáit

ö nem tudott etaludná. Próbált számolni, próbálta becsukni a szemét...

Egy történeit járt csak az eszében.

Pankotaá Sándor mesélte az

este.

Akkor történt, amikor Délvidékre bevonultak a magyarok.

A délvidéki bevonuláskor abban a községben is, amelyhez Pankotaá Sándoréi tanyája tartozott, megjelentek a magyar csendőrök, katonák és katonatisztek.

Ök voltak az állam, a törvény, meg minden.

Ha lopás történt, akkor most már hozzájuk kellett fordulni. És lopás az mindig van. így történt, hogy Kolompár Varga Péter egyik napon Pankotaá Sándor tanyaszomszédjátói ellopott öt tyúkot. A tanya- szomszéd jelentette n faluban a csendőröknek, akik hamarosan kézre kerítették a tolvajt.

Megláncolva bekísérték a faluba.

Mit kezdjenek vele?

Az egyik csendőrnek, aki főtörzsőrmestert rangot viselt, támadt egy ötlete.

— Agyon kellene lőni?

Társad kérdőn néztek rá: „öt

tyűkért agyonlőni?” '

— Nem úgy gondoltam én! — magyarázta a főtörzsőrmester. — Nem lőnénk agyon igazából. Csak úgy megjátszanánk a kivégzést. Kihirdetnénk az

változásnak megfelelően a korábbi négy-öttel szemben ma már csupán egyetlen operettet tartunk műsoron, azt is kamaraelőadásban. Ezzel szemben musicaleket és vígoperákat is bemutatunk szerte az országban. Negyedik esztendeje van önálló operatársulatunk.

— A színház, alapítása óta,

nagy figyelmet fordít az ifjúsági előadásokra. Bizonyára

ezen a területen is vannak

változások.

— Feltétlenül. Mindenekelőtt az, hogy korábbi ifjúsági előadásaink szorosan kötődtek az iskolai tananyaghoz, annak csak mintegy illusztrációját szolgáltatták. Az utóbbi években úgy válogatunk darabokat, hogy azok csatlakozzanak ugyan az oktatás tartalmához, de kiegészítsék, gazdagabbá tegyék a fiatalok színházi műveltségét Hasonló változás van a gyermekeknek szánt bemuítóJetet, bekötnénk a számét, felállítanánk a legénységet, a puskáiba vaktöltényt tennénk. Értitek?

— Meghívhatnánk a katonatiszteket is a kivégzésre, — javasolta az őrmester.

— Ilyen mulatságból neon is hagyhatjuk ki őket — hagyta jóvá a javaslatot a főtörzsőrmester.

Aznap rögtőmítélő bíróság elé állítatták Kolompár Varga Pétert, kihirdették az ítéleteit, felvezették a kivégző- helyre a jajveszékelő embert, bekötötték a szemét, felállt a kávégzőpszitag, vezényeltek és eldördülitek a puskáik.

—• Jaj, meghaltam! Jaj, meghaltam! — kiáltozott Kolompár Vargia Péter.

A csendőrök és katonatisztek pedig fuldokoltak a röhögéstől.

— Jó kis hecc volt! Azt hiszi, hogy meghalt, pedig él — jegyezte meg habotázva Kovács százados.

Kolompár Varga Pétert leoldották a kivégzőoszlopról és szabadon engedtek. Szemében az őrület lángjának lobogásá- val rohan,gásaótt összevissza és aizt kiáltozta: „Jaj, meghaltam! Jaj, meghaltam!”

A kiáltozásától, amely több mint 30 év távolából jött, Pis ta sem tudott aludni.

Amikor pedig néhány perc re álomba zuhant, csendőr- ruháB, röhögő, különös állatok ’ ébresztették. •

tatóinknál is. A Twist Oliver, a Pál utcai fiúk, vagy a Koldus és királyfi után kifejezetten a mai gyerekek problémáit tárgyaló, feldolgozásukban meseszerű darabokat játszunk.

— Ifjúsági előadásaink között különösen fontos szerepet töltenek be a katonafiataloknak bemutatott darabok. Nagyon sok falusi fiatalember életében akkor lát először színházat, amikor a Déryné társulata megjelenik a laktanyában. Az utóbbi időkben arra törekszünk, hogy a darabokat ne a laktanyákban, hanem a községi, városi művelődési házakban mutassuk be, s ott a honvédek a helybéli közönséggel együtt művelődhessenek, szórakozhassanak.

— A Déryné Színháznak komoly törzsközönsége van. De vajon beszélhetünk-e törzsgárdáról is?

— Igen. Mind a színészek, mind a műszakiak között számosán vannak, akik tíz, tizenöt, sőt húsz esztendeje tagjai a színháznak. S ez nem csekély dolog, hiszen közismert, hogy a mi színházunk művészei rendkívül nehéz körülmények között dolgoznak. Hadd ne szóljak ezúttal az utazás nehézségeiről, s arról, hogy a mi művészeink milyen kevés kiszolgálást kapnak. Csak azt említem meg, hogy milyen nehéz ugyanazt a darabot egéren különböző körülmények között játszani. Ami az egyik előadáson úgy fejezhető ki, hogy a színész öt lépést tesz, az a másikon már csupán egy kézmozdulat lehet.

— A másik, amiről szólni akarok: a művészi fegyelem. Közönségünk nagyon szigorú, nem néz el semmiféle lazaságot. Tapasztaljuk azt is, hogy közönségünk a Déryné Színház alapítása óta — remélem: egy kicsit a mi munkánk hatására is — rengeteget fejlődött, igényesebb lett Ezt a fejlődő igényességét igyekszünk minél magasabb színvonalú és mind több előadással viszonozni.

MORVAY ISTVÁN

1975. április 2a