Tolna Megyei Népújság, 1975. március (25. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-07 / 56. szám
szakmunkásképzésünk útja „fl tanoncngy Äffig rangúan kezelt kérdése közéletünknek. Sem a tanoncok nagy száma, sem e számottevő ifjúsági tömeg művelődésben! elmaradottsága, se szociális helyzetének rendezetlensége, se testi gondozásának égető szüksége... nem tudta eddig megértetni nemzeti társadalmunkkal a tanoncügy rendkívüli fontosságát.” Ezek a mondatok egy 1944- ben megjelent könyvből valók; a könyv címe: „A magyar iparosnevelés időszerű kérdései” és — magyarázatként még csak annyit — az ellenzékinek éppen nem mondható Baross Szövetség Gyáripari Csoportjának kiadványa volt. Az idézetből az is kiderül, hogy mi volt a mai szakmunkásképzés öröksége a háború előtti évekből, hogy honnan kellett kezdeni — pontosabban újrakezdeni — ennek az iskolatípusnak a megteremtését, a szakmunkásképzésnek, mint oktatási formának a létrehozását. A fordulópont számíthatjuk a szocialista szakmunkásképzés történetét — az 1949. évi IV. törvénycikk volt, az iparos, és kereskedőtanulók képzéséről. Ezt követően gyors ütemben indult meg a munka, hogy megteremtsék a szakmunkás- képzés személyi és tárgyi feltételeit. 1950-ben megalakult a Műszaki Tanárképző Főiskola és innen kerültek ki a szakmunkásképző intézetek pedagógusai. Egymásután épültek öz új tantermek, tanműhelyek, kollégiumok és 1953 végére az oktatás tárgyi feltételei lényegében elérték az akkor kívánatos színvonalat. Ä Keszthelyi Agrártudományi Egyetem mosonmagyaróvári agrártudományi karán az országban elsőnek vezették be a környezetvédelmi szakmér- hökképzést. A képzésben részt vevő általános agrártudományi mérnök hallgatók két és fél éven át 500 elméleti és gyakorlati órán foglalkoztak az új szaktantárggyal, diplomadolgozataikban is fontos környezetvédelmi témákat dolgoztak fel. A hallgatók az általános Túlzás lenne persze azt mondani, hogy minden hibátlanul ment, hogy a szakmunkásképzés vargabetűk nélkül, töretlenül fejlődött. Eleinte gyakran változott a képzési idő: hol három év volt, hol csak két év. A pedagógiai munka, az oktatás tartalmi színvonala sem volt mindig tökéletes, sőt: alkalmanként az átgondolatlan kapkodás jelei is felbukkantak. A legnagyobb gond az volt; hogy a szakmunkásképzés — minden fejlődés, minden korszerűsítés ellenére is — megmaradt „zsákutca” jellegű oktatásnak, vagyis; a szakmunkásképző iskola bizonyítványával gyakorlatilag lehetetlen volt a magasabb fokú továbbtanulás, mert a szakmunkásképzés végeredményben nem volt az általános oktatási rendszer szerves része. Ezen változtatott az 1969. évi VI. törvény, amikor kimondta, hogy „a szakmunkásképző iskola középfokú oktatási intézmény”, amely továbbtanulásra jogosító iskolai végzettséget is nyújt. Az új helyzertsJ “s támasztott: nagyobb figyelmet kellett fordítani az általános műveltséget adó tantárgyak oktatására, s ugyanakkor észre kellett venni, hogy a gazdaságnak egyre inkább az univerzális tudású szakmunkásokra van szüksége. E kettős követelmény kielégítése érdekében született meg a szakmunkásképzés általános reformjának terve, amely egyrészt — a modern gazdaság követelményeinek megfelelően — átrendezte a tanítható szakmák listáját, elhagyva a feagrármémöki diploma mellé a tanév végén környezetvédelmi szakképesítést is kapnak. Az oktatásban a budapesti és a pécsi orvostudományi egyetemek, a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem tanárai, a Győr—Sopron megyei Közegészségügyi és Járványügyi Állomás a Győr—Sopron megyei Növényvédő Állomás, a Fűzfői Nitrokémiai Ipartelepek szakemberei is bekapcsolódtak. leslegeseket, összevonva a rokonszakmákat és kibővítve néhány új szakmával. Másrészt: lényeges módosításokkal emelték az oktatás tartalmi színvonalát, hogy a szakmunkásképzőkből kikerült fiatalok — ha tovább akarnak tanulni — lehetőleg ne legyenek lényegesen hátrányosabb helyzetben, mint a hagyományos középiskolákban tanuló társaik. Ezekkel az intézkedésekkel párhuzamosan — mintegy azok feltételeként — tovább javultak a tárgyi feltételek, tovább korszerűsítették a tech. nikai felszerelést. A jelenlegi tervidőszakban 450 tanterem, több mint 7400 kollégiumi férőhely és körülbelül 3100 tanműhelyi munkahely épül. S mert az állami költségvetésből nem lehet fedezni ezt a nagy arányú építkezést, létrehozták a vállalatok által befizetendő szakmunkásképzési alapot, amely évenként 250—300 millió forinttal szolgálja a vállalatoknál történő szakmunkás- képzés fejlesztését. Hí ürfflifl végzett munka ér- H£ CUiliy tőkének — és a szakmunkásképzés mai rangjának — egyik mércéje, hogy a felsőfokú oktatási intézmények egyre több magas képzettségű pedagógust adnak a szakmunkásképző-intézetek számára, s hogy a pedagógusok körében sem „büntetőhelyként” tartják már számon a szakmunkásképzőket. Sőt: azt kell mondani, hogy a szakiskolában tanító pedagógusok anyagi megbecsülése általában, munkafeltételeik pedig többnyire lényegesen jobbak, mint a más iskolákban ta_ nító kollégáiké. A rövid és csak vázlatos áttekint.;.! jól is következik, hogy mindazok, akik a szocialista szakmunkásképzés megteremtésén és szüntelen korszerűsítésén fáradoztak, jó érzéssel ünnepelhetik a negyedszázados évfordulót. További tennivalóikat ők tudják a legjobban. S ezek közül talán a legfontosabb: az oktatás eszközeivel, módszereivel, lehetőségeivel is hozzájárulni, hogy a szakmunkáspálya a jelenleginél is nagyobb társadalmi megbecsülésnek örvendjen. VERTES CSABA Környezetvédelmi szakmérnökképzés A simontornyai küldött uAz ajánlóm azt mondta, ez a dolgok rendje" Talán nyolc éve, Hogy utoljára találkoztam a Botos családdal Akkor riportot írtam róluk, hiszen kevés olyan murtkáscsa-lád totál- ható a megyében, ahol egy gyárban négyen-örten is dolgoznak. Most értesültem róla, hogy a Botos család mind a nyolc gyereke a Bőrgyárban dolgozik, Pista is, oki nyolc évvel ezelőtt még éppen hogy megismerte a bőrösmesterséget. Pista 31 éves, kongresszusi küldött, a csiszolóüzemben csoportvezető, amolyan se- gédművezető féle. Szántóné, a párttitkár telefonon keresi: „Pista van egy kis időd, légy szíves szaladj föl, keresnek.” Alig vesszük számba a Botos családot, Laci felesége dolgozik csak a Szőrmében, tehát már a három kisebb gyerek is, a Pista után, a bőrgyári kenyeret eszi — belép a pártirodába Botos István. Ismerősként kellene fogadni, .mert hiszen annyira hasonlít testvérére Jánosra', aki személyes ismerősöm. Mosolyog. „Én a középső vagyok." Úgy kell értenem, hogy a családban középső. Gyors leltár, hat fiú, két leány. A családtagok, férjek, feleségek, a nőtlen gyerekek kitesznek egy kisebb bőrgyárra való munkáslétszámot. A téma közepébe vágunk. Botos István maga elé teszi a fekete beírókönyvet, és válaszol: „Cseh József krámléfőző és Andráskó Pál bőrválogató voltak az ajánlóim, amikor 1970-ben felvettek párttagnak. Az ajánló sorokra •nem nagyon emlékszem. A Cseh Józsi valami ilyesmit írt: azért ajánlom, mert becsülettel ellátja munkáját, meg tisztességes. Dd ha én az ő szavát idézem, akkor úgy tűnik, mintha magamat dicsérném." Mit mondott Cseh József, amikor a pártértekezletről hazaért, a bőrgyári munkás-* nak, a -kongresszusi küldöttnek? „Azt mondta az ajánlóm, hogy ez a dolgok rendje, a becsületes munka, a közösségért való futkosás az azzal jár, hogy az embert megismerik, rábíznak közösségi ügyet, munkásképviseletet, meg mindent, aztán azt úgy kell csinálni, hogy akik megbízzák, lent is meg fent is,-azok bízzanak benne. Ilyenfélét mondott." S mit szóltak a csiszolóban, a régi műhelyben, ahol dolgozott, hiszen nem rég óta van ilyen vezető beosztásban. „Nem is annyira vezető beosztás ez, de a felelősség annál nagyobb. Szóval a-kl olvasottabb, oki újsát gat járat, meg érdeklődik a dolgok iránt, az gratulált. Söka-n szóltak, egyik azt, hogy jól van Pista, másik, hogy rendesen, úgy mint eddig.” Alig múlt el e „várakozási’* idő, s ahogy „öregedett” a pártban, vezetőségi tagnak választották. Most alapszervezeti titkár, a tavaszi választásokig szervező titkár volt. Harmincöt párttag választotta titkárának. Őket isi meg a Tolna megyei kommunistákat, dolgozókat is képviseli. „Három műszakban dolgozik,' többségében asszonyok között. A család — a hatéves Pisti, éppen most kapott egy csillogó biciklit —, felesége a pénzügyön dolgozik — és a testvérek, azok családjai is természetesen tudják, hagy küldött, hogy harmincegy évesen a párt legfelső fórumán részt vesz a politika alakításában^ Szalad az idő, -lent a műhelyben már várják. De, baj van. Fénykép is kel le ne eh hez a portréíráshoz, hiszen ez így szokás. De nincs kép. „Olyan van, a-hoi a brigáddal vagyok, a családdal, meg a feleségemmel. Van egy hat- vagy hétéves képem az jó lesz? Hazaszaladok érte.” Nem kell messzire menni, a gyárhoz közel lakik. Maroknyi képet hoz, tényleg mind csoportkép, brigáddal, családdal, kiránduláson. S egy komoly fiatalember is kefés- re fésült frizurával, kicsit pufókabban mint most, harmincegy éves korban. Ez a kép jó lesz Botos elvtárs. Ez a kép jó. PÁLKOVÁCS JENŐ 30 év-30történet — Lehet, hogy az olvasónak unalmas lesz a történet. Nekem ez az életem egy kis töredékét jelenti. Ha rágondolok, mindig jólesően emlékszem vissza arra a napra. — Ünnep volt. Szép őszi délután. Szabadnapos voltam és feleségemmel, kislányommal otthon, Tengelicen, a szüleimnél élveztük a szép időt. Délután hirtelen zivatarfelhők gyülekeztek a falu felett, és perceken belül villámlott, dörgött, erős szél söpört végig a falun. És ebbe a villámlásba, dörgésbe, szélsüvítésbe belekőndult a község harangja. — Tűz van! — Tűz van! Sírt, jajgatott a harang. Kétségbeesetten futottak áz emberek. Tűzoltó vagyok. Kétszeresen kötelességem a tűzoltás! Én is rohantam a tűzoltószertár felé. ügy, ahogy voltam, ünneplősen. Mindenről elfeledkeztem, csak arra gondoltam, valahogy, valaki, vagy valakik bajba kerültek. Csak egy gazdasági épület égett. Helyesebben még nem égett más, csak a sertésóL Szép önetetős, villanyvilágítá- sú, önitatós sertésól. Ügy égett, mint a zsír. Égtek a fenyőfagerendák és a sok szalma, az akácdeszkák, amelyekkel tömve volt a padlástér. Az összesereglett emberek kitartóan, egy célért dolgoz, tak. — Meg kell akadályozni a tűz átterjedését a lakóházra! Mi ketten hivatásos tűzoltók — rajtam kívül volt még egy másik hivatásos tűzoltó is, ő is szabadnapos — a vízsugarat irányítottuk. Kegyetlen munka volt. A lángok marták-nyalták a sertésólat, beleharaptak a koca hátába is. A malacok és a koca bent az ólban, a tűz egyre jobban körülveszi őket. Nagyon szeretem az állatokat. Falun nőttem fel. innen a nagy áúatszeretet. Képzelheti, hogy mit jelentett látnihallani az égő kocát, amelynek a háta úgy _ lobogott, mint a pokolbeli tűz. Nem részletezem a dolgot. Elég csak annyi: a sertésól minden erőfeszítés ellenére leégett. Benne égett a koca a malacaival és megsült a macska is. Oktalan állatok. Annyira féltek a tűztől, hogy belerohantak a tűzbe. A vihar csendesedett. Nagy erőfeszítéssel megakadályoztuk a tűz átterjedését. Szerencsénk volt, mert a tűzoltásba az eső is „besegített”. De szerencséjük volt a tulajdonosoknak is. Ők nem voltak otthon, a mezőn dolgoztak, elszaladtak értük, de az asszony, amikor megtudta mi történt — összeesett, mentővel kellett elszállítani. Helyettük a falu népe mentette azt, amiért ők egy életen keresztül dolgoztak. Azt látni kellett volna, ahogy a falu népe küzdött a házért! Mint mondtam már, a házat közös erővel megmentettük, meg a Trabantot is. — Az emberek kézbe, szinte a vállukra véve hozták ki a fészerből a Trabantot, de kihozták. Antikor befejeztük a munkát, fáradtan, füstösen, koszosán tértek haza az emberek. Volt, akinek a ruhája, cipője is tönkrement. Ezzel sem akkor, sem később senki sem törődött. Mindenki úgy érezte, megtette azt, ami tőle tellett. Én is csak ezt éreztem. Jóleső érzés volt. Ekkor éreztem először ügy igazánból — jó az, ha csak egy kis jót is tehet az ember másokért. Nagyon megnyugtató, felemelő érzés. De ezt csak az érzi, aki egyszer is tett valamit másokért. — Most, hogy elmeséltem a történetet ismét átéltem azt a napot. Az asszony meggyógyult. A sertésól felépült. Ismét röfög benne a koca és talán a padláson egérre les a macska is. A ház lakói tudják — a falunak köszönhetik, hogy megmaradt a házuk. A falu összefogásának. Sokszor eszembe jut ez a nap. És a rákövetkező harmadik is. Akkor írt a Tolna megyei Népújság a tűzről. Ötödik történet. Elmondja: Schweigert István. Született: 1949-ben, Szék- szárdon. Állandó lakása: Szekszárd, Tartsay Itp. 24. Családi állapota: nős. Beosztása: állami tűzoltó. Szakképzettsége: kereskedő. Munkahelye: Szekszárd, Tűzoltóparancsnokság. Édesapja foglalkozása: molnár. — Téged is megemlítettek! — fogadott a feleségem. Olvastam a tudósítást. Amikor odaértem, hogy „ ... a tűz oltásában részt vett két szabadnapját töltő hivatásos tűzoltó is”, mitagadás elérzéke- nyültem. így kerültem be először a Népújságba, névtelenül. — Jólesett a dicséret, az elismerés, névtelenül is. Bár nem a dicséretért tettem, amit tettem, hanem emberi kötelességből. Tudom, hogy mindenki, aki csak egy kicsit is átérzi mások örömét, bánatát, tragédiáját, így cselekedett volna... Feljegyezte: SZALAl JANOS £u2£LL1 1975. március 7,
