Tolna Megyei Népújság, 1975. március (25. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-30 / 76. szám
\ _________________ U tolsó stádium illatoknak, annak, ha nem fáj semmije és ha nem zavar senkit. Azt rebegi, hogy ő már csak dísztárgy, hasznavehetetlen semmiség. Aztán kipirulva újra: az öreg is jó valamire, mennyi élmúlt dologról, időről szólhat, olyasmiről, ami vele együtt örökre eltűnik. Ha ilyenkor helyeselnek, meghallja, ha ilyenkor bólogatnak, észreveszi. M ogorva öreg, botjával piszkálja a fűcsomók tövét. Csak akkor szólal meg, amikor előcsoszog felesége is kibolyhosodott flanel- ruhájában. Az öregasszony rögtön felírja a címemet és felíratja velem a magukét Amíg így fog. lalatoskodunk, az öreg megköszörüli a torkát és Szek- szárdról kérdez. Mit bontanak, hol építenek, milyen házakat, mi van a Csötönyi-völgy ben? Mohón, be sem várva a választ, máris mesél: nagyszerű bortermésekről, szőlőtelepítésről, vásárokról, a Sörkertről. mi csak úgy beleéltünk a világba. Miutánunk... Megrázza a fejét,. szipog. A szomszéd pádon ülő öreg' hirtelen elkezdi: „Van nekik gyerekük, nevelt gyerek. De nem jön utánuk. Nem is ír nekik.” Az asszony is, a férfi is elfordítja a fejét, nem néznek ránk. Mikor elköszönünk, a néni utánunk lép, és suttogva mondja: júniusban van Antal napja, az öreg úgy örülne a képeslapnak. B uddhának tulajdonítják a követkőző mondatot: „Micsoda szerencsétlenség, hogy az ifjúságra jellemző gőgtől megszédült, gyenge és tudatlan emberek nem vesznek tudomást a vénségről!” Pedig mindannyian megvé-; nülhetünk. Vének leszünk, amikor az ember már nem képes önállóan ellátni magát. Újra rászorul a gondoskodásra, mint apró korában. J[ űzszagú meleg van. Két fénysugár fut rézsut a sarokig. Csak a pihegés hal- lik. Kicsi rongycsomó a sárga cserepű kályha tövében; két- rét görnyedt madárka, éppen negyven kiló. Öregasszony. Délelőtt ötvenéves, nagyapó-fonta széken szokott üldögélni, kezeit forgatva, nézegetve: munkát már jó ideje nem bírnak elszáradt, repedezett ujjai. Nem mondja, alig szól — reggel felkelő, nappal meghúzódó csenevész árnyék. Kedvenc helyén, a meleg sarokban gubbasztva a múltkor énekelni kezdett. Csak úgy, szöveg nélkül, gyenge, megmegakadó hangon. Ahogy szállt a hangja, a szeme is kiszínesedett, tiszta égszínűvé vált. Aztán elkopott a gyenge hang, szeméből a fény. Tényé, rébe hajtotta a fejét és szunyókált tovább. R égebben a hatvanadik, újabban a hetvenedik életévtől számítják az aggkort. „Az ember életének attól az időponttól számított szakasza, amikor a szervezetben végbemenő anatómiai és élettani átalakulások következtében a szervezet munkabírása és élettani működése, alkalmazkodóképessége csökkent, és az ennek következtében beálló elváltozások végül is halálhoz vezetnek.” Koronként és vidékenként másként bántak azokkal, akik elérkeztek az utolsó stádiumba. Afrikában eltámogatták őket a sivatagba, szótlan szomorúsággal búcsúztak el tőlük. Visszapillantva az elhagyott Öregekre, még láthatták az emberszagra elősettenkedő vadakat. Az eszkimóknál fagyhalál várt rájuk. Szibériában, a korjakok között a legkedvesebb fiú fojtotta meg elaggott szüléjét. Japánban az utolsó út: zarándokút, fel a kopár hegytetőre. Erdélyben a rossz gázokkal terhes levegőjű barlang volt a vének önként vállalt temetője. A szabolcsi öregeket elűzték, Baranyában szőlőspincébe vonultak, éhhalálra várva. O lvashatatlan sorok az olcsó képeslapon.- Nem tudni miért küldte, de hogy ki, azt sejtem. Rozika néni. Üzenek a' falujába, hogy megyek. Ne menjek, eltűnt otthonról. Jó pár éve, hogy egyszer már így, váratlanul útrakelt. Felült a vonatra, jegyet nem vett, de nem bánta, hogy a kalauz a következő állomáson leszállította. Eldöcögött a faluba és végigkérdezte a járókelőket. Nagysokára akadt, aki megnyugtatta, ismeri öreg sógorát, Jani bácsit, él. El is vezették a házhoz. Amikor már nagyon fáradt Volt, csak pihegett a nagyapófonta széken, amit kedvére a tornácra állítottak. Nagyon kicsinek látszott a rengeteg fekete ruhában, posz- tócioős lábai le sem értek a földig. Jani bácsi a rózsáit babusgatta, így aztán Rozika néni társaságául felesége, Anna ajánlkozott. De Roziká néni nem akart beszélni. Tudta, hogy miért halogatja mondó- káját. Nagy félénken, csendben adta elő, hogy ő bizony világgá ment, és mivel így történt, nem is mehet vissza a lányához. A másik két öreg nem kérdezte, hogy miért kellett világgá futnia saját házából, amiben öt gyereket nevelt fel, majdhogynem egyedül, mert a férje, Jani bácsi beteges bátyja, korán meghalt Nem kérdezték, csak ültek mereven. Anna néni határozta el magát. Földreszegezte tekintetét úgy kérte Rozikát, hogy menjen haza. Itt nem maradhat. Hogy maradhatna? Menjen. Rozika sírt, vele sírt Anna néni is. Jani bácsi pedig elfordítottá a fejét. Rozika néninek botot vágtak és kiszámolták a forintokat a vonatjegyre. Ugyan hova kirándult most? /> önyörű szép lány volt, ^jV családanya lett, sok J várost, két országot meglakott. Csak egy házról beszél, azt mondja csak erre emlékszik már, közben sejtelmesen mosolyog. A háznak fehér volt a fala, piros a teteje, ajtajára felfutott a rep- kény, és a kerti asztalt nagy tölgyfa árnyékolta. A kapuból el lehetett látni az erdőig és ha zöld ruhát vett, csendesen a bokrokhoz húzódott, megles^ hette a vaddisznócsaládot, a csíkos kis malackákat Ránc-hátán-ránc arca a fehérköpenyesek felé fordul, akik arra bíztatják, hogy valami komolyabbat meséljen. Ismert néhány nagyváradi írót, közéleti embert, azokról beszéljen. Azt mondja, már nem lát, nem is hall: a fényeket és hangokat csak sejti. A vén- ség burkában éldegél, kényelmetlen, rossz tokban. Kis bársonyfőkötőjét igazgatja, gyermekméretű, fekete alapon apró fehér pettyes. Furcsa, ódon illat és mosószer tompa szaga lebben. Jó ideig nem szól. Most egyedül van, elkészülve a halálra. Legkedvesebbjei ötvenkét meg huszonhárom éve meghaltak, orra előtt vonult el egy évszázad. Később újra megszólal: a tegnapra nem emlékszik, a századfordulóra igen. örül az A néni is bele-beleszól. Már az életükről van szó. A munka, munka, mindig csak a munka. A szerzés, aminek érdekében addig-addig fanyalogtak a gyermekáldástól, amíg aztán már hiába várták. Egyedül maradtak, keserves, páros magányban. Most az állam szülei. Az gondoskodik róluk öregségükre. Az öreg a száraz, poros földön dobol botjával, összeszorítja a száját. Felesége egyenesen a szemébe mondja, sokszor mondott szavakkal: miutánunk nem marad semmi. A társadalmakban, ahol a tömegék nyomorogtak, a közösség. szokásai sokszor halAlt mértek az aggokra. Nem tudták eltartani azt, aki nem tudott már termelni. Nálunk a társadalom, a legnagyobb közösség nem hagyja sorsára az öregeket. A legkisebb közösségek, a csaiá ■ dók, sokszor. , Még az is előfordul, hogy halált mérnek a vénekre: pillantással, érdes szavakkal, sze„ retetlenséggel. VIRÁG F. EV A Terefere Öregdiákok nyomában A hazai oktatásügy története szempontjából mindegyük 100 évesnél idősebb iskola múltja érdekes. A bonyhádi Petőfi Gimnázium alapításának éve 1806, így 1981-ben kerül sor a tanintézet 175 esztendős fennállása jubileumának megünneplésére. Ez csak az első pillantásra tűnik távoli időpontnak, mert egy jubileumi kiadvány adatgyűjtésének munkái már régen élkezdődtek, és ma is folynak. Schwarz Tibor gimnáziumi igazgató az iskola egyik 1931- ben érettségizett öregdiákját, a már nyugdíjas dr. Kováts Zoltán volt jogtanácsost kérte fel, bízta meg, hogy az innen kikerült és nevezetesebb pályát befutott egykori gimnazisták visszaemlékezéseit, adatait összegyűjtse. Dr. Kováts Zoltán, aki egyébként lapunk régi levelezője, a nyugállományba vonulással üressé vált ideje szinte teljes kitöltését jelentő, hasznos foglalatosságot talált ebben a megbízatásban. Egy és háromnegyed évszázad során természetesen rengeteg, később nevessé vált diák koptatta az iskola padjait —, hogy mást bevezetőben ne említsünk, köztük például Illyés Gyula is. A mintaszerű alapossággal dossziékba rendezett életrajzi alapanyagok sorát később természetesen ritkítani kell, de — levéltári, vagy helytörténeti, gyűjteményben való — megőrzésük mindenhogyan szükséges. Néhány dosszié címe csupán, melyekbe tudósítónk lakásán betekinthettünk: dr. Lotz János, nemrég meghalt, világhírűvé vált nyelvészprofesszor, akinek itt őrzött levelei, írásai tudománytörténeti értéket is jelentenek. Dr. Szepesi Zoltán atomfizikus, néhai Halmai János gyógyszerész-professzor, aki nem sokkal halála előtt még interjút adott lapunk részére. Dr. Mess Béla, dr. Gáti István pécsi orvosprofesszorok. A svéd diplomát szerzett és Etiópiában tanított dr. Somogyi László egyetemi tanár. A Déli-sarkot járt meteorológus, dr. Hirling György, és a Kertészeti Egyetem négy egyetemi-főiskolai diplomával rendelkező tanára, dr. Möcsén yi Mihály kertművész, dr. Ócsag Imre, az Állattenyésztési Kutatóintézet osztályvezetője. Itt járt gimnáziumba Bokor Vilmos festőművész é6 dr. Móser Zoltán fotóművész is. Az egyházi személyiségek közül dr. Cserháti József pécsi püspök, dr. Ordass Lajos nyugalma-' zott evangélikus püspök és Vujisich Dusán, magyarországi görög-keleti szerb püspöki helynök. Ismert nevek: néhai dr. Kardos Tibor akadémikus, Gál István irodalomtörténész, Parthy István, nyugalmazott vadgazdasági igazgató. Sokukkal magnófelvételeket is készített a visszaemlékezéseket, adatokat gyűjtő dr. Kováts Zoltán. A tervezett kiadványnak — mint azt tudósítónk mondotta — se mérete, se finanszírozója nem dőlt még eL Az anyag felülvizsgálatát dr. Szépe György, az Akadémia tudományos osztályvezetője és Bé- ki Ernő, a Párttörténeti Intézet főmunkatársa vállalta. Az iskola múltjával foglalkozó dr. Kováts Zoltán (Bonyhád, Somogyi utca 5. szám) köszönettel fogad a tárgykörhöz tartozó minden visszaemlékezést,, írásos, vagy fényképes dokumentumot, felvilágosítást. O. L Futó: UoU.*ud
