Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-07 / 32. szám
í > 192 múzeum 10 és fél millió látogatója Dési Huber István Nem is olyan régen adták hírül az újságok, hogy hazánk lakossága immár meghaladja a tíz és fél milliót. A Kulturális Minisztérium sajtó, tájékoztatóján Gönyei Antal, a múzeumi főosztály vezetője jogos büszkeséggel említette, hogy tavaly az ország 192 múzeumában kereken ugyaneny- nyien jártak, ami akkor is a számok egybevetésére késztet, Milyen telepítésfejlesztést követel a Balaton-part; meddig fokozható az idegenforgalom; hogyan lehet jobban kihasználni a kisebb üdülőtelepeket? — ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják a Balaton fejlesztéséért felelős szakembereket és a közvéleményt. A számítások szerint a regionális terv megvalósítása után egy nyári napra számítva hatszázezer embert képes befogadni a Balaton nyaralóvidéke. Ez a felső határ. A jelenlegi befogadóképesség — a negyven parti település több, mint ezer lakosát is beleértve — 330 000 főre tehető. A statisztikák érdekes adatokkal szolgálnak az idegen- forgalom fejlődéséről. Az üdülők számát néhány éVe még felülmúlta a helyi lakosság. Az arány 1967-ben már szembetűnően megváltozott és az eltolódás, az üdülők javára, egyre fokozódik. A lakosság száma távlatban százötvenezer főre gyarapodhat, s mellettük mintegy 450 000 hazai és külföldi nyaraló kaphat majd helyet a tó partján. Folytatódik az üdülő- és szállodaépítési program végrehajtása. A SZOT és a vál. ha tudjuk, hogy a tárlatok, bemutatók, kiállítások felkeresése természetesen még nem igénye minden hazánkfiának. Az eredmény mégis imponáló, hiszen i millió 200 ezres létszámmal haladja meg az 1973. évit, amiban nagyon fontos része van annak, hogy a múzeumok — tudományos intézmények — egyre elevenebb módszereket, szemlél tetőeszlalati üdülők befogadóképessége 1971-től több, mint tízezer hellyel növekedett. A SZOT az idén megnyitja új, több mint 400 ágyas üdülőszállóját Hévízen, új szálloda épül Ba- latonfüreden, Hévízen, és Tihanyban. A nyaralóvidék fejlesztésére, — a különböző tárcák beruházásait együttvéve —megközelítően egymilliárd forintot költenek az idén. Nagy összegeket igényel a vízellátás és általában a közművesítés. Tovább énül a bakonyi bauxitbányák karsztvizét hasznosító regionális vízmű. A siófoki vízkivételi mű is részben megépült, dolgoznak már az északkelet-balatoni vízműhálózat kiépítésén is. A Balaton partvidéke — a népgazdaság teherbíróképessé, gének megfelelően — ütemesen fejlődik. Az érdeklődés, az idegenforgalom azonban ennél jóval gyorsabban növekszik. Az időközben tapasztalt igények, az egyes területeken megmutatkozó aránytalanságok, ellátási és követelménybeli feszültségek miatt, felülvizsgálják és módosítják a Balaton-vidék regionális fejlesztési tervét. (MTI). közöket alkalmaznak közművelődési feladatuk ellátására. Annak a 6,3 millió tárgynak, mely a hazai múzeumok pénz. ben fel nem becsülhető kincsét képezi, csak tört része kerül a nyilvánosság elé, a többi raktárakban (szűk raktárakban) szunnyad. Éppen ezért vették örömmel tudomásul a sajtótájékoztatón résztvevők, hogy az idei év nagy változásokat hoz. A budai várpalota óriási épülettömbje Európában is ritka szépségű múzeumi centrummá válik. Áprilisban megnyílnak itt a Munkásmozgalmi Múzeum kiállításai és átköltözik az egykori Kúria épületéből a Nemzeti Galéria is. Helyét végre megkapja a Néprajzi Múzeum, idáig talán legmostoMhb körülmények közt sínylődött közgyűjteményünk. Az idei év legfontosabb kiállításának a Budapesti Történeti' Múzeumé ígérkezik. melyet a fel- szabadulás 30. évfordulóidnak szentelnek. A Szépművészeti Múzeum a beállni múzeumok segítségével idáig még sosem látott méretű egyiptomi kiállítást rendez, mintenv 400 tárgy bemutatásával. Ugyanitt láthatják maid az érdeklődők a Puskin Múzeum gazdag franc;a képanyagát, m;g a Magvar Nemzeti Múzeumban új régészeti k’állítás nv'lik. A kaposvári múzeum szintén új régészeti kiállítással ielentke- zik, továbbá ,.A somngvi ember élete” című összeállítással. Megyénk múzeumának idei terveiről már korábban hírt adtunk, a ténvleges eseményekre a megfelelő időpontban visszatérünk. Az a vélemény alakult ki. hogy a múzeumok fontos közművelődési és tudományos munkájának sajtóbeli publikálása jó, hem eey esetben — lapunkat is ide sorolhatjuk — szervezett együttműködés eredménye, ami jól szolgálja a közös célt, az ismeretterjesztést. „A sorsod ellenére voltál mester / és példaképe. Hívő, igaz, okos; / a munkáló idő emel ma már / hiába omlik rád sír földje most...” — e néhány sort a jóbarát, Radnóti Miklós költeményéből idézzük, „Nem bírta hát..című verséből, amely szinte sürítve összegezi a magyar szocialista festészet egyik legjelentősebb alkotóművészének, Dési Huber Istvánnak sorsát, életútját. Nyolcvan éve, 1895. február 6-án született, Nagyenyeden. Ö is — mint a két világháború közötti magyar piktúra zsenije, Derkovits Gyula — munkásból lett, autodidaktaként, a hazai festészet egyik legerőteljesebb, irányt adó egyénisége. Volt kovácsinas, kifutó, pincér, zsákolt a Dunán, dolgozott a Gubacsi úton a sertésvágóhí- don. Az első világháborúban negyven hónapot töltött a fronton, ahonnan beteg tüdővel és .érett fejjel került haza. 1921- ben Budapestre jött. Hónaposszobában lakott. Nappal gyárban dolgozott, este pedig makacs kitartással, különböző szabadiskolákban tanulta a rajzolás, a festészet alapelemeit. A növekvő gazdasági válság elől 1924-ben Olaszországba ment. Milánó egyik külvárosában ezüstművesként kereste a kenyerét. Itáliából hazatérve, feleségével együtt bekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába. 1928-tól a Képzőművészek Uj Társaságának tagja lett és rendszeresen szerepelt annak kiállításain. „Egy munkássorból festővé fejlődő embernek — írja — a mai társadalomban végig kell járnia a legkülönbözőbb stílusokat fejlődése során, mert iskolázottság híján csak úgy szívhatja fel a művészet korszerű kifejezési eszközeit; nem veheti át az előtte éltek eredményeit, mesterektől, mint valami kezdő polgári festő, hanem állandó küzdelem közt, egyedül kell eljutnia hozzájuk.” Mint a költő, József Attila a versben, úgy Dési Huber István is, a város peremének világát mutatta be festményein, grafikáin. Modelljei kétkeziek, az élet terhét cipelők, szénhordók, bányászok, hajókovácsok, guberálók és a gondolkodó, az olvasó, a jövőjét tudatosan megszerkesztő munkás — önmaga. S a tér, ahol ezek az emberek cselekszenek; gyárudvar, külváros, deszka- kerítésekkel ölelt világ. „Az ember végül is önmagán át fejezi ki az osztályt, amelyben gyökerei élnek — írja egyhe- lyütt —, s a népet, melynen osztálya egyik része." Sajnálatos rövid idő, mindössze másfél évtized adatott meg neki, hogy művészi elképzelését megvalósítsa. Ám ebből is sokat elvett a szanatórium, ahol beteg tüdejét mind gyakrabban próbálták gyógyítani. 1932-ig dolgozott a szakmájában, aztán — orvosi utasításra — kénytelen volt megválni a számára mind meg- erőltetőbb fizikai munkától. 1934-ben feleségével és huszonegy társával a Vörös Segélyben való közreműködése miatt letartóztatták. Amúgy is gyönge egészsége fokról fokra összeroppant. 1935—36-ban az. év nagyobbik felét Budakeszin és Rákoscsabán, szanatóriumban tölti. A betegségen túl az Európát fenyegető sötét árnyék, a fasizmus, az attól való rettegés gyöngíti. Utolsó alkotókorszakában főként tájképeket rajzol és fest, ezekbe sűríti azt a rendet és tisztaságot, amely után any- nyira vágyódott, amelyért küzdött. 1944. február 24-én hunyt el Budakeszin. 1958. március 15-én a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa poszthumusz Kos- súth-díjjal ismerte el munkásságát. HARANGOZÓ MÁRTA Hatszázezer fő a felső határ Tervszerűen fejlesztik a Balaton ücliilovidékét „Édesanyámat sajnálom a legjobban... ö azóta, szegény, biztosan halottnak vél. Talán már harangoztatok is értem... ó, annyi most a halott a front miatt, hogy akár mindennap csendíthetnek valakiért...” „Édesapám is sajnál, meg lehetséges, a lányok is, de édesanyám bánkódhat a legtöbbet. Hogy éppen a fiával járt így. Pedig hányszor elmondta: hat lányom van meg egy fiam; erre az egy szem fiúra kell a legjobban vigyázni...” Megint elmaradt a kutya, szóligatni kellett. „Nem lehet már messze a határ, érzi ez a kutya. Neki ez a hazája, onnan kezdve meg idegen ország, azért nem akar jönni. Pedig, szeretném valahogy elcigelni hazáig ... Az egész faluban sincs idegen kutyája. Még Acsay tekintetes úrnak sincs.” Megéhezett, s ropogtatni kezdte a nápolyit. A kekszet inkább a kutyának tartogatta, mert azt még ímmel-ámmal bekapott egyet-egyet, de a nápolyi után szagolni se szagolt. Csak az a kár, a kulacsát elhagyta. Ott felej- tődött a nagy sietségben, ahol a németek a falu-' széli házakat kiürítették. Pedig jó kis kulacs volt, posztóval bevonva. És le lehetett róla gombolni a ruháját. Most kellene legjobban a kulacs. Folyton ihatnék, már a nyála is kiszakad a szájából. És nincs mindenütt patak; kutat sem igen látni. Egyáltalán — hogy itatják itt a marhát? Sehol egy ágaskodó csordakút; nem emlékezett rá, hogy akár csak egyet is látott volna. Ez sem igazi falu volt, a most következő. Inkább város, elég sok emeletes házzal. És mindenütt nagy kőházak. A szélén vezetett el a kövesút, nem a központon keresztül. Még jó is, hogy nem vezetett be a 85. központba, mert úgy elfogytak róla a menekülök, hozzájuk már nem igazodhat. Kérdezősködnie kellene, merre tovább. S éppen azt nem tudja németül megkérdezni: merre van Magyarország? Hogy még ez a község sem Magyarország, azt már előbb látta egy útjelző tábláról. De még utána is idegen város jön, mert az volt kiírva: GRENZE 7 km Ma egész úton senki sem szólt hozzá. Igaz, a leventesapkát mindig eldugta, ha jöttek. Most sem szólította meg senki, a kútnál. Artézi kút volt, jól teleitta magát. Ahogy a szélső házsornál elhaladt, kanyarodott az út Kitárult előtte megint a határ, s akkor vette észre, hogy a városnak ezen a szélén rengeteg civil dolgozik, többnyire asszonyok. Lövészárkokat ástak, amerre csak ellátott a kertek végén. Az út mentén meg gödröket, ahol meg lehetett bújni, s a Fauszt-gránátot a civil is ki- lőheti a tankra. Látta ő már, ahogy civil embereket tanítottak, hogyan kell a kályhacsövet szorítani a hónuk alá, és hogyan kell belőle kilőni a Fauszt-gránátot. Pakk — és a tanknak vége. Ö is ott sün- dörgött, de neki nem adtak ilyen kályhacsövet, pedig alig pár évvel idősebb gyerekeknek már adtak. De neki még nem, ő még nem számít leventének. Hiába a sapka. Szólt neki valamit egy civil. De nem magyarul. Aztán egy katona — német egyenruhás — intett, hogy álljon meg. A hanghordozásból kihallatszott, hogy kérdez valamit. — Megyek hazafele — s mutatott arra, amerre Magyarországot gondolta. — Pasli haza. — Ahá, mátyár... — mondták a civilek. — Pu! Púi... Ruszki szoldát, pu, pu! — A katona magyarázta, hogy az oroszok lelövik. — Engem nem. Tudok én beszélni velük. Persze, nem értette a katona, és csak mutogatott; — Pu! Pu!... Kaputt! De megunták azután a németek a győzködést — vagy sietniük kellett az ásással —, mert elengedték. Itt már csakugyan közelről hallatszott az ágyúzás. Lehetséges, hogy most már a front jön. Azt magyarázta a katona. Pedig jó lett volna elérni Magyarországot még 86. a front előtt. Ha itt találják az oroszok, még azt hihetik róla, hogy ő is német. Ki tudja, abban a magános épületben már lehetnek oroszok is megbújva. És lelövik, ha meglátják. Honnan tudhatnák azok, hogy ő nem német. Kibányászta a kebeléből a leventesapkát Az oroszoknak is tudni kell azt, hogy ez magyar sapka. Sehol nem látott ilyen sapkát Németországban. Most érne sokat a prémsapka, az érne a legtöbbet. Arra nem lőnének akármilyen messziről se az oroszok. Megint elmaradt a kutya. A városban nem maradt el, a gödröt ásó civilek között sem. Akkor ott sunyított, szorosan a nyomába szegődve Fél ez, nyilván, az emberektől. Most nem füttyögött neki, csak leült az árokparton. Nagyon el volt már fáradva. Ropogtatta a nápolyit, s nézelődött: A dombokon túl lehet a front. Ha találkozik az oroszokkal, az lesz az első, hogy érdeklődik Grisa után. Palkóvnyik Szinyicin alatt szolgál — elég, ha ennyit mond, így könnyű lesz megtalálni. A múltkor is rögtön megtalálta így. Csak most vette észre: a körül a magános épület körül tényleg emberi alakok mozogtak. Nyolc-tíz sürgölődő alakot látott, mintha a földből bújtak volna elő. Már az biztos, hogy katonák. Felugrott, füttyentett egyet a kutyának. Sietősre fogta a lépteit. Közelebb érve, azután látta, hogy nem orosz sapkájuk van a katonáknak. A ruha színe is látszott már onnan: német színű egyenruhájuk volt. Az egyik mintha errefelé távcsövezett volna. Magas töltése volt az útnak. Lehúzódott a töltés túloldalára, ahová az épületből már nem láthattak el. És lőni sem lőhetnek akkor onnan. Már csak egy terepjáró vagy teherautó húzott el az úton. Azt is mind katonák — németek — vezették. Óvatosan, körül-körülfigyelve ment tovább. Itt már lőhetnek. Mégis egészen váratlanul toppant elébe egy német géppisztolyos, egy nagy kőhíd alól. Ennek is magyarázta volna, hogy hazafelé megy, de ez meg sem hallgatta, csak kiabált: — Los, los! (Folytatjuk) 87.
