Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-26 / 48. szám
Szót kérünk közügyben Miért kell a megyei AEB? Február közepén tartott ülést dr. Schultheisz Emil egészségügyi miniszter elnökletével az AEOB — az alkoholizmus elleni küzdelem országos bizottsága. Az AEOB az alkoholfogyasztás hazai alakulását, majd pedig az alkoholizmus terjedésének megakadályozását célzó további intézkedéseket, terveket tárgyalta meg. Mint azt a fenő hír kap-; csán sokan tudják, hazánk ismét előrébb rukkolt az alkoholfogyasztás világranglistáján, mert a 10. helyen állunk. Európai viszonylatban pedig mienk minden gyanús és nemkívánt dicsőségével a 2. hely, amit a tömény szeszek nyaralásával hódítottunk meg magunknak. (Az egy főre eső évi átlag meghaladja a tíz litert!) Van tehát igen jó okunk immár társadalmi méretekben is azon törni a fejünket, azzal foglalatoskodni, hogy hogyan lehet és kell — a meggyőző szónál erősebb eszközökkel — gátat vetni az aikoholizmus további terjedé- •áoek. Új front nyílik Közvéleményünk elégedetten fogadta azt az intézkedést, mely ez évben január elsejével lépett életbe, s lehetővé teszi a súlyos alkoholisták 1-től 2 évig történő elzárását, az erre a célra Szeged mellett létrehozott munkaterápiás táborban, ahol az elítéltek gyógykezelésben részesülnek. Csak Szekszárdról eddig három család kérte az eljárás megindítását, javíthatatlan alkoholistákként is- mert-rettegett családfőik ellen. További intézkedéstervezet vár az érdekelt központi szerveknek még ez évi mérlegelésére és döntésére. Tehát új frontot nyit országosan az alkoholizmus elleni küzdelem. Na^on Időszerű is, hogy ez az új front megnyíljon és el legyen látva az eddigieknél sokkal nagyobb hatású fegyverekkel. Ha jól meggondoljuk, nem is akármilyen társadalompolitikai cél, hogy az iszákosokat — már akiket még lehet — visszavezessük a társadalom egészséges normarendszerébe. Segítsük őket abban, hogy elkerülhessék az alkoholizmus végső stációit. Vagy: az alkalmi iddogálókat rádöbbentsük még időben arra, hogy a túl szorgalmas iddo_ gálás alkoholizmusba torkollhat, az alkoholizmus pedig a dolgozó társadalomból való „kiépülésre”: antiszociális magatartásra, bűncselekményekbe, börtönbe vagy elmegyógyintézetbe, * -«r Közös volt eddig is! A túlzott italozás tulajdonképpen eddig is mindannyiunk érdekeit sértette, így az alkoholizmus elleni küzdelem eddig is valahanyunk dolga lett volna. Nem lett az és ennek magyarázata sokkal bonyolultabb, mint amennyit ezen a helyen közreadhatnánk a magyarázatokból. Mindenesetre tény és mint ilyen makacs tény, hogy az egészségügyi miniszter 6/1962. számú rendeletét kevés kivétellel nem úgy alkalmaztuk, ahogy azt alkalmaznunk kellett volna. A családi környezet, a munkahelyek, a társadalmi szervezetek, maguk a helyi tanácsok is sokkal kevesebb kényszerelvonó kezelést kezdeményeztek, mint ahányat kezdeményezniük kellett volna. Nem épült ki az egészségügy területén sem — más gondozási vonalakhoz hasonlóan — a gondozási vonal, s ne vegye kákán csomókeresésnek senki: ennek nemcsak anyagi, tehát tárgyi, személyi okai vannak, hanem közgondolko- dásbeliek is. Laikusok és még az orvosok körében is igen népes azoknak a tábora, akik úgy vélik, hogy fából vaskarika az alkoholizmus elleni küzdelem, holott ez a harc csak látszólag sziszifuszi. Az a szervezet a laza, melynek következetesen munkálkodva tartósítania kellene a távolról sem látványos, de kétségkívül meghódítható eredményeket. Számos hazai és külföldi példa bizonyítja egyébként, hogy nem fölösleges a legkisebb erőfeszítés sem... Vezérkar, rang nélkül Minthogy új fordulat van kibontakozóban, szólnunk kell arról is, hogy az alkoholizmussal kapcsolatban nagyon elrontottuk mi valahol a felvilágosító munkát és így jutottunk el oda, hogy erről ma már csak „kapcsolt áruként” beszélhetnek az egészségnevelők, felvilágosítók. Aztán ... valahol elvesztettük, vagy meg sem teremtettük az alkoholizmus elleni küzdelem társadalmi rangját. Részben ez az oka a pesszimizmusnak és közömbösségnek, bár mindkét alapállás megbocsát, hatatlan — lévén szó közügyről! Néhány nappal a bevezetőben említett AEOB-ülés után vendége voltam a Vöröskereszt Tolna megyei Szervezetének, mely ekkor kísérelte meg újjászervezni — immár igen sokadszorra — alkoholizmus elleni társadalmi bizottságát. Ez a bizottság létezett a korábbi években is, de mindeddig alig váltotta be a létezéséhez fűzött — nem is vakmerő — reményeket. Nem vagyok sötétenlátó. Ez után az újjáalakulás után mégsem telemé arra ésfcíR tenni, hogy majd most. ez a bizottság már az lesz, aminek lennie kell. Azaz: megyei koordinációs szerve, vezérkara egy súlyánál fogva fontos társadalmi feladatnak, mely föltétlenül megosztandó a valódi sikerek érdekében az egészségügy és a széles értelemben vett társadalom között Óvakodom az esküdözéstől már csak azért is, mert formálisnál alig tekinthető többnek a bizottság megalakulása. Miért? Tizenhét ide delegált ember — vezető ember — helyett megjelent mindössze hét Ez utóbbiak között számosán olyanok, akik főnökeiket helyettesítették. Távollétével tüntetett az SZMT, a TIT, a Hazafias Népfront, a KISZ, még maga az egészségnevelés gazdája, a megyei egészségnevelési csoport i& Márpedig ez több, mint kár, nagyon nagy hiba! Arról esett ugyanis sző ezen a félsikerű tanácskozáson, hogy bármily kényelmes lenne, az alkoholizmus terjedésének megakadályozását csak az egészségűinI már nem tudja egyedül megoldani. Következésképpen: tettekben megnyilvánuló társadalmi segítségre van szükség az alkoholisták felderítésében, majd a visszaesést meggátló utógondozásban. Szó volt arról fc, hogy meg kell újítani az egészségügyi felvilágosítás munkáját, megtisztítva azt a szélsőségektől, a primitív és elkoptatott közhelyektől. Beszélt ez a hét ember természetesen arról is, hogy több kell a szavaknál, tettek kellenek és elodázhatatlan meghozni azokat a központi intézkedéseket, melyeket a területi alkoholizmus elleni bizottságok évek óta sürgetnek. Plusz-mínusz milliárdok Nagy jelentőséget tulajdonított a létszámában csonka társadalmi bizottság a helyi intézkedéseknek Is. Példaként hangzott el, hogy a fővárosi AEB nemrég terjesztett elő egy javaslatot. Az állt a fővárosi tanácsnak címzett ja vaslatban, hogy reggel 9 előtt ne nyissanak ki az italboltok és a kereskedelem se forgalmazzon reggel 9-ig palackozott italokat! Hasonló javaslat elhangzott itt is, da nyomban és hevesen protestált ellene a vendéglátóipar képviselője. Ez az epizód jelentősebb, mint azt az olvasó gondolná, hiszen évek óta hangzik el az alkoholizmus elleni küzdelem érveire a nagy adu. Az tudniillik, hogy a szeszes italok forgalmazása államunk konyhájára évente több mint tízmilliárd forintot hoz. Nos, ez így igaz. De időszerű lenne már azt is kiszámítani pontosan, hogy az alkoholizmus terjedése, az iszákosság mennyivel több miiiiárdot nyel el telhetetlen Molochként?! Mit jelentenek milliókban, milliárdokban népgazdaságunknak az iszákosok? Mit az általuk szétzüllesztett családok szociális és esetenként hatósági problémaként? Mit jelentenek fölös tehertételként a társadalomnak milliókban az alkoholtól megrokkantak, munkaképtelenné betegedettek, butultak? Ha es a számítás végre megtörténik, akkor történnie keli egyébnek is! Akkor majd az alkoholizmus elleni, társadalmi bizottságok el tudják látni maradéktalanul a feladataikat, meg tudják szervezni nem alkalomszerű, hanem a szükség parancsára folyamatos munkájukat! És addig? Addig tűnődjünk még kicsit a közismert és riasztó tényeken, s azon az érthetetlen cir- culus viciosuson, mely helyenként és időnként ma még jellemzője az alkoholizmus elleni küzdelemnek! LÁSZLÓ IBOLYA „Akkor meg jó — gondolja megkönnyebbülve. — Akkor visszairányítják Grisát is a műhelybe, és megmutatja ő, a motort hogyan kell szétszedni, meg összerakni. Mert azt az egyet nagyon sajnáltam volna, ha az ilyen szereléseket nem tanulom meg. Parázsó nagyapa is mondta, hogy Grisa ért hozzá a legjobban. Hogy jönne már az ki, ott lebzselek mellette, mióta, és nem tanulom meg...” Ez már igazi robbanás. Azt hitte, pedig álmodta az előbb, és nem is igaz, hogy vége a békének. De ez nem álom, ezek igazi robbanások. Sztálin-orgona. Ez megint igazi. Akkor azóta visszajött Grisa is. Szólni kellene a hálóinges lánynak. Persze, odaát van az Is, a hálóinges lány, tűi a patakon. Meg a front is odaát van, meg mindenki. De lehet, hogy a katonák mo6t el vannak foglalva a lövöldözéssel és nem néznek hátra. Addig kellene valahogy átjutni a patakon, míg nem néznek hátra. Felült, és már nyúlt a tarisznyáért. Sietni kell, míg nem néznek hátra a katonák... De ettől, hogy felült, egészen felébredt 30. Ledobta a takarót, és kibújt a szárcsomó alól. A kutya máris ott nyüszített a lábánál Nem törődött most a kutyával — 133 — Jól álmodta az előbb: eget-földet betöltött a front mennydörgése. Sötét volt még, de élesen kirajzolódtak a tűzkoszorúhan a távoli dombok körvonalai. Ha ilyen istenesen elkezdték, akkor már biztos, hogy mozdulnak valamerre. Kár, hogy nem Ugrott ki rögtön a kuckóból; az elején még látni, melyik oldal a támadó. Mert amelyik a támadó, az tudja magát erősehbnek. Es csakugyan is: az szokott előrenyomulni „Bánom is én, előre vagy hátra, csak innen mozduljanak el” — gondolta. S rögtön utána, minden átmenet nélkül: „Grisának elmondom, hogy a sapka miatt fel akartak akasztani.” Nem feküdt vissza most már. Magára borította a takarót, s úgy ült a szárcsomó alá, hogy ne érje a kellemetlen szél de azért jól lásson. Nem félt. Olyan érzése volt a szárkévék alatt, mintha betonfedezékben ülne. Különben se lőnek ide. Sehol a közelben katona. És ha innen a környékről nem lőnek oda, onnan sem lőnek ide. Minek pocsékolnák az ágyúgolyót. Tudják azt egymásról az ellenségek, hol érdemes kereskedni. A repülőről is látni azt. Vagy amit onnan nem látni, arra valók a kémek. A tüzér, amit a szemével nem láthat, azt is eltalálja. A hidat is, a hegy túloldaláról, mert azt is pontosan tudják a térképről, hol vannak a hidak, és hogy ahol híd van, katonának is kell lenni alatta. És itt a közelben híd sincs, sehol. Este pedig miért nem adta volna, ha talál egy hidat a patakon. Most meg épp az a szerencse, hogy nincs. Jobbra, az erdőszélen, a tankok sűrűn köpködték a lövedékeket. S azon a dombon is fröcskölték a tüzet az ágyúk, amerrefelé át akart vágni a sötétben. Csak az volt érthetetlen: miért nem indulnak el a tankok? Nem mernek ezek elindulni. Biztosan jelentették a kémek, hogy T—34-esek vannak odaát. Min£ha balfelől is hallott volna ágyúzást. Csak meat nézett figyelmesebben arra: persze, hogy ott. is vibrál az egész látóhatár a torkolat- tüzektől. És ez a vibrálás már messze elnyúlik, messze a háta mögé. „Á, az nem létezik, — gondolta hitetlenkedve. — Én éppen onnan jövök— legalábbis most olyan, mintha... de igen, igen, arrólfelől jövök én, amö- gött a lapos tetejű domb mögött, emlékszem, ott bukott le a nap. De ez nem létezik, ott nem lehet front Amerre jártam, front nem volt sehol: észrevettem volna én azt.” „Úgy van, a Tigrisek is — jutott az eszébe. — Minek jöttek volna erre, ha a front arra van?—” A hangokon nem lehetett biztosan eligazodni, hallatezik-e hátulról is a dörgés. Olyan érzés volt hallgatni a frontzajt, mintha környeskörül mindenütt ágyúk mennydörögnének. De akárhogy nézte: azok torkolattüzek. Balra, hátul is ugyanúgy vibráltak-lüktettek a fények a látóhatáron, mint szemben előtte, a dombok mögött Azaz már szemben egészen halvány a tűzkoszorú: beleolvad a rózsásan földerengő pirkadatba. Fázósan összébb húzta magán a takarót. Tovább nézelődött, töprengett, s észre sem vette, hogy letisztulnak előtte a hajnali szürkületben a domboldalak, mintha a párázó ködök nyelték volna el őket, úgy eltűntek, mint a katonák. Előbb csak az tűnt fel, hogy ritkul a tüzelés ideátról („Elfogyott a lőszer...?”), majd amikor oldódott a hajnali homály, és szemét erőltetve kereste az erdőszélen sorakozó tankokat, akkor látta, hogy 6ehol egy tank, se ágyú, se katona, semmi. Csak a friss turkálások — becsapódások? — foltjai a szántóföldek egyszínű csíkjain. (Folytatjuk) — 135 —
