Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-02 / 28. szám
Áz élő múzeum FURCSA VOLT 1968-BAN A keszthelyi Balatoni Múzeum — országos sikerű, évekig igen látogatott. — A longo- foárdok Magyarországon című kiállításának egyik diorámájában meglátni az ékszerekkel feldcomázott csontvázat. A nézőt az első pillanatban megragadta a szokatlan látvány; a csontváz ujjain az ékköves gyűrűk, karperecek, elporladt ruhájának megfelelő helyeinél a csatok, övdíszek, arany- és ezüstkarikák, s mellette a fegyverzet díszei — pajzsdudorok, lándzsa-ékek. A jászdózsai ásatások egyik legérdekesebb leletét állították ki így; longobárd fejedelem — vagy legalábbis magas rangú vezér, nemzetségfő sírját mutatták be „in situ”, vagyis az ásatáskor elfoglalt helyzetben, természetesen kiállításra alkalmassá restaurálva. Nos, ez a keszthelyi kísérlet volt az egyik első, hogy a múzeumok falai közé élet költözzék —, azaz a holt tárgyak közé érdekesség, mozgalmasság. Mindezt korántsem azért mondjuk, hogy a hazai mú- seológia eddigi módszereit lebecsüljük. Annak jelzéseként, csupán, hogy a hatvanas években kezdték érezni a múzeumok. a kiállításrendező intézmények, hogy maga a tárgy, bármily fontos, sőt szenzációs is, nem elég. A tárgyat — ez egész tárgykört — úgy kell szemléltetni. hogy a néző előtt kibontakozzék a rendeltetése a használatának módja, a környezete. S a sok tárgyból, leletből, a bemutatott anyag együtteséből a kor, »melyből származik. Nem volt könnyű eljutni ehhez a felismeréshez, s a megvalósításhoz. Az újtól való idegenkedésnek a régi szokásoknak, beidegzettségeknek mindig nagy erejük van. A kiállítások rendezői — a hatáskeltő megoldások helyett — szívesen alkalmazták azokat a módszereket, amelyeket mestereiktől tanultak. A népművelés társadalmi programjának azonban ezek a régen alkalmazott módszerek már az ötvenes évek közepétől nemigen felelnek meg. Amióta a múzeumokba ezrével járnak munkások, parasztok, egyszerű emberek, akiknek a kulturális nevelése, ízlésének fejlesztése társadalmi ügy: jogossá vált az igény, hogy változtatni kell a módszereken, vonzóbbá, szemléltetőbbé, érdekesebbé kell tenni a tárlatokat. Nem a keszthelyi kiállítás volt az „időhatár", s az első bevált kísérlet. Budapesti múzeumokban — elsősorban a Nemzeti Múzeumban — is igyekeztek olyan tárlatokat rendezni —. gondoljunk a nagyszabású magyar őstörténeti kiállításra, vagy A magyar nép története a honfoglalástól napjainkig címűre — amelyben alkalmaztak érdekes megoldásokat, újszerű formákat Mindenekelőtt a terjedelmesebb, mégis lehetőleg tömören összegező feliratokat. (A korábbi „cédula”-módszer helyett.) Egy-egy korszakot a megfelelő terem vagy terem- rész jól látható helyén külön tablón is tárgyalták. Kiváló néprajzi és régészeti tárlatokat rendezett az elmúlt évtizedben a vidéki múzeumok közül a székesfehérvári (például István király jubileuma alkalmából), a veszprémi, a pápai, a szegedi, a dunaújvárosi. De említhetnénk a múzeumok egész sorát, amelyek igyekeztek a közönségüket jobban megnyerni, a kiállításaikat korszerű múzeológiai eszközökkel „feldúsítani”, érdekessé tenni. A KÖZMŰVELŐDÉSI PÁRTHATÁROZAT nagy lendületet adott a magyarországi múzeológiai tevékenységnek. Ebben a munkában ma már ott tartunk, hogy nemcsak kísérletekről és kezdeti eredményekről, hanem kiforrott megoldásokról, tömegeket megmozgató múzeumi élményekről is beszélhetünk. Példaként említsük meg a Magyar Nemzeti Múzeumnak a közelmúltban megnyílt A századforduló Magyarországon című nagyszabású kiállítását. Ez a bemutató mintegy összegezi az eddigi eredményeket. Az előtérben — váratlan látvány — a Csonkaféle autómodell áll, a következő teremben a pesti korzó „élő” részlete a múlt század végéről. Sétáló polgárasszony, teljes öltözetben. babakocsit toló munkásnő, városatya, cukrászmester, arisztokrata dáma. Egv gombnyomásra megszólal Kossuth hangja, az ismeretes fonográf-felvétel, amelyet Torinóban készítettek. Teljes berendezéssel egy salgótarjáni bányászcsalád nyomorúságos szobája és egy gazdag polgárcsalád porcelánokkal, szecessziós dísztárgyakkal agyonzsúfolt ebédlője. Aki alaposan körülnéz itt, annak képzete lesz arról, hogy külsőségeiben és szellemi tartalmában milyen volt a magyar századforduló világa. A kiállítás rendezői minden eszközt bevetettek: betűt, hangot, képet, tárgyat, csakhogy minél teljesebb és színesebb legyen a történelmi panoráma. A szemünk előtt kezd megszületni tehát az „élő múzeum.” Látnivalóan maguknak a tudósoknak is kedvükre való tevékenység az, amit csinálnak. Céljuk egybeesik a közművelődés legfontosabb céljával: minél több embert megnyerni a kultúrának; esetükben: minél több látogatót a múzeumoknak. Tegyük nyomban hozzá —, ami eddigi tapasztalataink egyik tanulsága —, hogy ezek az érdekes, színes bemutatók nem csorbítják a tudomány tekintélyét. Sőt! Bebizonyosodott, hogy a tudomány és az érdekesség nagyon is megfér egymással. Tulajdonképpen nagyon egyszerű dologra jöttek rá a múzeumi szakemberek, a kiállítások rendezői. Arra. hogy ezer szónál is ékesebben beszél a látvány — a vonzó látvány —, a szemléltetés. A legtöbb helyen már a kiállítások tervezésekor gondolnak arra, hogy lehetőleg „több di- menziójú” legyen a bemutató. Ezért szerepel ma már több kiállításon a hang. a film, a kiegészítő tárgyak, képek, ábrák egész sora. NEMCSAK BEMUTATÓT akarnak rendezni, hanem élményt adni. Olyan élményt, amelynek nyomában felkel- tődik az érdeklődés a szóban forgó személyek, korok, stílusok, művészeti jelenségek, tudományos eredmények iránt. Hatáskeltő kiállítások nyílnak szerte az országban —, s ez a hatás jótékony és nagyon-na- gyon hasznos, mert a látogatókat újabb ismeretek megszerzésére ösztönzi. Gondolatokat ébreszt és a néző tovább akarja gondolni a látottakat. Ez a haszna az „élő múze- um”-nak. TAMÁS ISTVÁN A mester Feszült figyelemmel olvastam a Délutáni Harsonában megjelent hirdetést: Elektromos háztartá. $i készülékeit, rádióját, televízióját, vízcsapját, bojlerét, jutányos áron elrontja. Majd garanciával megjavítja Brenn- berg Ágost kisiparos. Fehérszeder utca 1/d. Habozás nélkül a helyszínre siettem. A pinceműhelybe tizenhét lépcső vezetett. Az alacsony, kissé pocakos mester barátságosan fogadott. ■— Miben állhatok rendelkezésére? — Lenne egy-két megbízásom. Például a televíziókészülékem tökéletesen működik. A mester fölényesen mosolygott: — Önnek szakem bérrel van doV Tj'.'ny mozdvltt a kér.;.. ' "k sarc tan süket és si lesz. HuszonntV órán belül pedig tökéletesen helyrehozom a masinát, — Azonkívül a gázbojlerom is teljesen hibátlan. Több mint egy éve használom és semmi okom a panaszra. — Nyugodjék meg, előttem nincs lehetetlen. ön elszív egy cigarettát s én a bojlert úgy elrontom, hogy megesküszik: itt már nincs segítség. S ekkor én csodát művelek. A bojler majd jobban működik, mint új koráján. — Előre is hálás vagyok. Tehát megegyeztünk. Nem fotóm sajnálni a mun- .cadíjat. de árulja el: mi a jó ebben a megrendelőnek? Ön óbb elrontja s csak Ián jav’ja rr^ga rülék rt. A mester gőgösen -Hv.ett rám — Látom, nincs túl nagy fantáziája. Na jó, elmagyarázom. Persze. nem lesz újdonság, amit mondok. Mint ön is tudja, sok probléma van a szolgáltató iparraL A lakosság gyakran hetekig hiába várja a szerelőt. Igaz? — Igaz. —■ A készülékek pedig a legváratlanabb időpontokban mondják fel a szolgálatot. Igaz? — Igaz — válaszoltam alázatosan. — Namármost! Amíg az ipar nem gyárt tökéletes minőségű termékeket, a fogyasztó tudja, hogy előbb-utóbb elromlik a masinája. Tegyük fel, hogy egy tévékészülék öt nerccel egy izgalmas '•rimi előtt romlik r Katisztrófa! Ne; szabad a véletlen- bízni a várté„meghibán ást" Nem szabad a sors kényé-kedvére bízni, mikor romlik el az az izé. Én átlag félévenként, a megrendelő felkérésére, elrontom a gépet, garanciával. de aztán újabb fél évig tökéletesen szuperál a szerkezet. —- Zseni! Kizárólag ez a jelző illik a mesterre! — hajoltam meg előtte. Felberregett a telefon. A vonal túlsó végén izgatott női hangot hallottam: — Könyörgöm. S. O. S.! Siessen! A mosógépem már hetedik hónapja tökéletesen működik, tehát bármelyik percben baj lehet vele... — Ne nyúljon hozzá, azonnal ott leszek a helyszínen! — kiáltotta a mester, majd autóba vágta magát és elszáguldott elsősegélyt 'jtani . . Golombot Sül*'}»/,«*’ ISZLAl ZOLTÁNt ALKONY, LÁNQOK Ha nem veszem, hát ellopom és tenyeremben tartom —- a földi búcsú pirosán hullik el mint az alkony. A földi búcsúi pirosán a lassú folyóparton — én ellopom és elviszem és tenyeremben tartom, Olvadó kardom úgy viszem és oly magosán hordom, hogy nem viszem, csak elhiszem, hogy aranyból a kardom. S ha elhiszem, már semmi sem marad a szótlan parton csak földi búcsú; üzenet mit elfelejt az alkony. Kende Sándor: MODERN Hogyan megkoptatja az idő a csillogó szavakat! Megszokjuk a legriagyszerűbbeket is. Majd a megszokás után az következik, hogy a szavak jelentése kezd az ellenkezőjére fordulni. Ugyanahhoz a szóhoz bizonyos korokban egészen más képzetek társultak, mint az előző évtizedekben, és várható, hogy a következőkben megint csak mást jelentenek majd. És mint minden viszonylagos értéknek, ennek a jelenségnek is hangosak a vámszedői és ingerlőén leleményesek. Itt van például ez a szó; — modern. Hányán élnek vele vissza! Mi-mindenre lehet ráfogni! Hogy akasztható címkeként bárminek a nyakába, ami önnön mivoltában, egymagában még kevés — viszont ezzel a meghatározó minősítéssel nyomban reménykedni kezdhet, hogy ujjal mutogatnak rá mégis! Egy darabig. Néhány röpke pillanatig. Míg rájövünk arra, hogy; — nem modern. Mert például: — attól ugyan még nem modern egy színdarab, ha a belső háborgásokat vagy a külvilág kényszereit az elején, majd a zökkenőknél, és később a végén egy úgynevezett narrátor közvetíti. Lásd a görög tragédiákat, amikor is ezer évekkel ezelőtt kórusnak hívták ugyanezt. — És nem attól modern egy remekmű. hogy bizonyos svájci kisváros egyes polgárai a nyílt színen lombos fákká változnak. hogy a szimbólum eszközeivel az ifjú főhős erdőbeli szerelmére célozgatván találja telibe a lényeget (Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása), hiszen Shakespeare cimborái legalább ilyen leleménnyel ugrándoztak ugyancsak a nyílt színen szamárbőrben és tündérpalástban. — S nem is pont az a modern az igazán újban, ha az idősíkokkal bűvészkedünk, fölcseréljük és összekeverjük. Megtették ezt már mások is, századokkal előbb, még akkor is, ha senki se nevezte próbálkozásukat modemnek, s ha nem épp a film vagy a tévé számára írták a műveket. Vulgárisán példálózva; — Nem modern a hosszú haj, és nem modem a rövid sem. Nem az a mini szoknya, és nem az a maxi. A szűk épp úgy nem, mint a bő sem. A gitár sem. és a nagydob tamtam ütemei sem. Nem baj. Ez mind nem baj. — Szomorúbb, ha az érem a másik oldalára dől- Hogy amit nem merünk vagy nem tudunk megtenni, arra idegesen ráfogjuk, hogy nem modem és épp ezért nem is ülő már próbálkoznunk vele. Vagyis ideológiát szerkesztünk a tehetetlenségünk igazolására. Pont a modernség jegyében! — Ma nem „modem” dow log lángolni, lelkesülni... —• Hanem fakir, szenvtelen képet vágni. Mintha szégyellni a hitet könnyebb volna. Tehát a szégyenkezés, az modem? — És nem „modem" dolog az öröm sem... — Pedig de jó lenne ugye milyen jó lenne, minél többet örülni; hát nem azért élünk?!-.. Szóval, lépten-nyomon kompromittáljuk a modernség fogalmát Ezt a legszentebb szót Ezt, melynek a jegyében született itt minden, ami egy jottányival is előbbre vitte, előbbre tudta döc- centeni az embert a történelme során. Ezt. mely a mindenkori vágyakozást jelenti az ^ újra. Ezt, mely tehát a legősibb ösztönünk jelzője — hiszen a nyiladozó értelem az őrület extázisáig s a végső széthullásig egyfolytában más-1 akar, újat, legújabbat, modernet! — Paradoxon, de mégis így van: ha a modernség vágya együtt született velünk, akkor épp ez a legkevésbé modern ügy. Mi hát akkor mégis? — Mindennap újra belefogna — Nem hagyni abba. — És megint erőt gyűjteni. Még egyszerűbben ennyi: — Újra. — Mégis. Sőt: — Csákazértis! Babák Tkuringiából (Foto — AuN—írt i j.—rö)
