Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-18 / 41. szám
fvnopEó Volpone, vagy a pénz pazar komédiája Ben Jonson, Shakespeare ikortársa és ellenlábasa, (1573 —1637), aki nem tévesztendő össze a másik Johnsonnal, aki h-val írta nevét, s akit az an» golok ma is a „doktor" elő- néwel tisztelnek meg. Ben, vagyis Benjamin, katona volt, színész és író, aki klasszikus példaképek után indult, s nagy műgonddal dolgozott, nem úgy, mint Shakespeare, akiről ő jegyezte fel: „írás közben, még ha csak fogalmazott is, egyetlen sort sem törölt. Azt feleltem: Bár törölt volna ezret..Ben Jonson bezzeg törölt, s amint az történni szokott, a könnyen dolgozó Shakespeare-nek hálásak vagyunk, amiért egyetlen sort sem törölt, míg Jonson bizony legtöbbször a kitartó olvasót is fárasztja. Sírjára a hálás kortársak ezt írták: O rare Ben Jonson, — ó páratlan Ben Jonson, pedig hát a valóban páratlan mégis csak Shakespeare volt. Jonson azért mégis több, bűnt irodalomtörténeti emlék, S ezt egyetlen darabjának, a Volponénak köszönheti, amit Stefan Zweig ásott ki a félfeledésből, hogy igazi világsiker legyen. Vas István után most Illyés Gyula is lefordította, s át is dolgozta, hisz az eredeti túl terjedelmes, aminek a rövidítés-sűrítés csak jót tehet. Illyés biztos kézzel emelte ki a komédia lényegét, g emlékezetes másfél órát szerzett erre a szombat estére. Mindig friss, nincs egyetlen fáradt perce sem, ami pedig az eredeti szövegről mégsem mondható el, s a megnyugtató befejezés után, ami Stefan Zweig megoldását követi, elégtétellel intünk búcsút az öreg szélhámosnak, aki saját csapdájába esett Fehér György rendezése kitűnő tempót diktált, igaz, hogy kivételes együttes állt rendelkezésére: valóságos sztárparádévá avatva az előadást Major Tamás Volponéja színészi pályája egyik csúcsát jelenti, s legjobban harminc év előtti Tartuffg-jét idézi, az volt ennyire szuggesztív. Mellette Básti Lajos, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc, Kőmíves Sándor — jobb szereposztást s ezzel jobb előadást nehéz lenne elképzelni. A női szerepek elmosódottak, de a Volponéban nem róluk van szó. S Jia már a névsornál tartunk, szívesen megjegyezzük egy fiatal színész nevét: Helyei László Moscája megil- letődöttsége ellenére is méltó volt tapasztalt színésztársaihoz. A nagyon sok bizonytalan- sági tényezővel dolgozó tv. emlékezetes produkciója volt a Volpone. Dunaföldváron bizonyára sokan emlékeznek még a csinos, jó hangú kántortanítóra, aki a harmincas évek végén az Operaház nagy reményű tenoristájaként vált ismertté az egész országban. Sárdy Jánosnak kivételesen szép hangja volt, s operaszerepeire ma Különösen nagyszabású rendezvénysorozat lesz a Szovjetunióban. Moszkvában és Kijev- ben április 2—12-e között a Vígszínház társulata szerepel, s a magyar kultúra napjai keretében Csehov: Három nővér című drámáját és Örkény István: Macskajáték című színművét mutatják be. /' Színes és változatos az N:DK- ban sorra kerülő magyar fel- szabadulási emlékműsor is. Berlinben ünnepi film napokat tartanak, kortárs művészek alkotásaiból pedig képzőművészeti ki-' állítás nyílik. Ugyancsak Itt mutatkozik be az iparművészeti móis a legjobbaknak kijáró tisztelettel emlékeznek. Annál fájdalmasabb, hogy ez a tiszta tenpr ma már csak egy rossz film egyetlen betétjében csendülhet fel: Sárdy hangját és emlékét gyatra filmzenék őrzik csak. Mert hűtlen lett az Operaházhoz, ahonnan pályája elindult, bár élete utolsó szakaszában még felidézhette kezdeti sikereit. A rá emlékező Színészmúzeum így természetesen csak azt a könnyű műfajú Sárdyt idézhette, akiről Orosz Júlia azt mondta, nem tudja, hogy boldog volt-e, hisz végeredményben nem vált valóra igazi álma. Ma már ezt nem érdemes firtatni, a hajdani • dunaföld- vári tanító így is szép utat tett meg, s lényének természetes kedvessége éppúgy hozzájárult sikereihez, mint gyönyörű hangja. Szívesen láttuk viszont, s csak azt fájlaltuk, hogy nem találkozhattunk az igazi Sárdy Jánossal, aki a világ legjobb tenoristái mellett állt, s állhatott volna mindvégig. Cs. L. zeum anyagából válogatott „Magyar hímzések” című tárlat Is, Lengyelországban március második felében ugyancsak megrendezik a magyar kultúra napjait. Ebből az alkalomból a baráti szocialista országban a Thália Színház együttese Varsóban és Opolébam bemutatja László- Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben című drámáját, és a felújított Bartókié nát. Romániában a magyar kultúra napjai alkalmából a Budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka ad külön tekintélyt a rendezvénysorozatnak. Kulturális program a baráti országokban Űj tanulmánykötet Tolna megyéről 1975 februárjának első felében hatra gyarapodott a „Tanulmányok Tolna megye történetéből” című sorozat vaskos köteteinek száma és ezzel megjelent sorrendben a 36-ik tanulmány is. A VI. kötet mindenhogyan sikeresnek mondható, legfeljebb csak a tanulmányok sorrendiségének szerkesztői elvével lehetne vitatkozni, amit megtenni szőrszálhasogatás — és éppen a közölt tanulmányok forrásértéke miatt, ünneprontás lenne. Az előző kötetek egyikének ismertetésekor kifogásoltuk a sok publikáció nehézkes stílusát. Ezt a legújabban megjelent tanulmányoknak, szinte egyikéről se lehet el- , mondani. Ez érdem, hiszen ezzel a sorozattal a Tolna megyei Levéltár nem egy szűk szakmai kör egymásközti információcseréjét akarja szolgálni, hanem a tudományos ismeretterjesztést is. Ennek a célnak a VL kötet minden tekintetben megfeleL Vázlatosan, néhány mondatban az egyes munkákról. Dr. Izsák Lajos, az 1945— 1948-as évek Tolna megyei pártharcainak felvázolására, annak a nehéz, sokszor ellentmondásos folyamatnak érzékeltetésére vállalkozott, melyet talán a múlt rendszer „utóvédharcaként" (de a hatalom megszerzésére törekvő igyekezetként is) jellemezhetnénk. Szenczi Lászlónak: A párt művelődéspolitikájának megvalósulása Tolna megyében (1957—1971) című értekezését a tényleges folyamat regisztrálása teszi forrásértékűvé. K. Balog János „Vádirat helyett" címmel folytatja a megyebeli fehérterror feltárását célzó, régóta folyó munkáját. A nevek egyre gyarapodó — és sajnos már soha teljessé nem váló — lajstroma mellett figyelmet szentel a későbbi történelemhamisításoknak és új tényeket is állapít meg. G-utai Miklós dr. csak három évtizedet (1801—1831) felölelő tanulmánya remélhetőleg előjele egy nagy egészségügyi történeti könyvnek. Alapossága lenyűgöző, stílusa a legjobb ismeretterjesztő kategóriájú írásokkal vetekszik. Emellett a Babits-kutatóknak — ilyenekkel a megye nem sokkal dicsekedhet — is forrásul szolgálhat a költő dédapjának roppant rokonszenves, emberi és hiteles portréjának megformálásával. Témaköre szerint itt célszerű említeni néhai Boros István és dr. Zbo- ray Bertalan kötetzáró írását, mely a híres zombai gyógyszerész, Rozsnyay Mátyás életéről és szakmai körökben máig ismert munkásságáról közöl új adatokat T. Méreti Klára a megyebeli gyáripar két világháború közötti helyzetét elemzi nagy felkészültséggel és az adatok szinte foj^ togató tömegével. Kozák Károly, a régi megyeháza udvarán látható romkert feltárója; akinek működése révöl a város és megye országosan egyedülálló műemlékkel gazdagodott; a szekszárdi apátság és megyeháza történetét ismerteti a tudós alaposságával. Valamennyi tanulmányhoz gazdag jegyzetanyag és bőséges, szép kivitelű illusztráció cssdW lakozik. ORDAS IVÁN I — Oroszul is tudsz?.., Havaris tü paruszki? — Havárju, persze, Znájú. Még az a jó, hogy a patakok tudnak magyarul. Akármerre jár az ember a világban, patakkal mindig találkozik. — Nálunk is folyik egy patak a szőlőhegy alatt. Nádérnek hívják. Nem ismered véletlenül? — Nádér._ Nádér... Várjál csak. Az fiúpatak, ugye? — Én azt sem tudhatom. Lehetséges, hogy fiúpatak. Azt ti jobban tudjátok egymásról. — Hogyne ismerném! Nádér... szoktunk a tengerben találkozni. Én minden patakkal találkozom a tengerben. — Nem üzensz valamit neki?... Megyek most haza, aztán megmondhatom, ha üzensz valamit. — Nem szoktam üzengetni fiúpatakoknak. Az nem való. Nézd már!... Üzenjen ő, ha valamit akar. — De kitartod magad, te patak!... Mifelénk a lányok nem tartják ki ennyire magukat. Az mind örül, ha van kinek üzenni. — Igen, mert pusztul a sok katona. És ahány katona elpusztul, annyi lány marad magának. — Arrafelé is pusztulnak a katonák? Ahonnan jössz? — Most is viszek vagy százat a tengerbe... azaz van köztük egy pár asszony meg lány is, de a többi mind katona. Ennyivel megint kevesebb lánynak jut katona. — Meg asszonynak. Ebben igazad van, látod. — Meg asszonynak. De én a lányt jobban sajnálom. Mert az asszonynak már volt katonája, épp azért asszony, mert volt már neki. A lánynak meg még nem volt... Vagy ki tudja. Én nem láthatok bele az emberekbe. Hátha mégis az asszonynak rosszabb. Épp azért, mert volt már neki... — 112 — — Meg a gyerek is mind rámarad, bajnak. — Nem jó az már sehogy. De hát, ilyenek vagytok, ilyenek az emberek, öli, pusztítja egyik a másikát — És a katonákat nem sajnálod? — Azokat nemigen. Azok már megvannak asz- szony nélkül a tenger fenekén. — Vagy a sárga földiben, őnekik már jó. — Parázsó nagyanyád is hányszor elmondja nagyapádra: jó már őneki... — Hát honnan ismered te Parázsó nagymamát? Ismerem és kész. Sokfelé járok én. Mit gondolsz, hogy szedném össze máskülönben ezt a rengeteg hullát is? — Attól áradtál így ki, igaz-e? — Nemcsak éppen attól, tavasszal szokásom. Tavaszi szél vizet áraszt... — Magyarokat is viszel? — Honnan tudjam én azt?- Hulla, hulla. Az már nem beszél sehogy. Egész biztos, hogy visz magyarokat is. Akár- merről jön. Magyarokat mindenfelől hozhat- vihet. ^ — Én ig tudok magyarul — mondta most egy fűzbokor. Nem az, amelyiknek a tövén guggolt, hanem 'kicsit távolabb, egy másik. Gyerekhangja volt, nem lehetett tudni, fiú-e vagy lány. — Én is tudok — dörmögött a túlsó partról egy öreg fatuskó— Én is tudok! — kiáltott messzebbről érces hangon egy fa, az, amelyik mögül éppen sütött a Hold. De nemigen fűzfa volt, mert még nem lombo60dott ki. — Én is!„. Én le!------mondogatták körben a b okrok. —■ Tiköztetek lányok nincsenek? Mindnyájan fiúk a fák? — kérdezte, mert egyik sem lány- hangon beszélt — Dehogyis nincsenek, én is lány vagyok — szólalt meg váratlanul az a fűzbokor, amelynek a tövén kucorgott, és harkás ágai föléje hajoltak. Hasonlított a hangja a Póta Rozikáéhoz. De nem az ő hangja volt, csak hasonlított hozzá. — Hát aztán, te üzensz-e valamit? — kérdezte a bokortól. — Én szívesen üzennék —- válaszolt a bokor, és mintha sóhajtott volna hozzá egy leheletnyit — De én úgyse mehetek innen sehova. És értem sem Jön olyan messziről fiúbokor senki. — Tudod-e mit? — mondta a bokornak. — Leszek én postás. Az már igazán semmiből se áll. — 113 — Adj egy szép gallyat bizd csak rám, elviszem én. — JUj, de jó! Juj, de jó! — ujjongott a bokor. Elővette a bicskát — No, lássam. Melyik gallyadat adod? — Ez talán a legszebb — nyújtotta a bokor. — De választhatsz másikat is. Amelyik neked szép. Vágott egy leszúrni való gallyat Jó kétarasz- nyit — De aztán kihajtsál nekem! — Kihajtok én — mondta a gally. — Csak most már ne csavarogjál sokáig. Tavasszal kihajtok én. — Én is!... Engem äs!... Én is kihajtók! — kiáltozták körös-körül mindenféle hangon a bokrok, a fák. De nem vágott több gallyat Elég ez az egy. Ha csakugyan kihajt, ilyen fája nem lesz a faluban senkinek. Idegen országbot idegen patakpartról való. Bedugta a degeszre tömött oldalzsáfcba. „Persze, csak én képzeltem ügy, hogy a Rozika hangján beszél. Pedig én neoi akarattal képzeltem úgy... de nem, ez nem a Rozika hangja volt. Azt csak én képzelhettem, hogy annyira hasonlít hozzá...” Elmúlt közben a szomjúsága, de azért ivott néhány kortyot. S rögtön utánatöltötte a fiaskót Kár húzni az időt. Előbb-utóbb úgy is az a vége, hogy hozzá kell látnia a szárkévék lehor- dásához. Egynél többet nemigen bír elhozni egyszerre... Dehogyisnem. A kötéllel elhozhat a hátán hármat is. A takarót, persze, meg az oldalzsákot itt kellene hagynia. De hátha nem talál vissza, éppen ide, a sötétben? Vagy erre kódorog egy szökevény katona, s megtalálja és elzabrálja. Ahol közel a front, ott szökevény katonák is vannak... Még az a csudálatos, hogy nem akadt össze szökevénnyel idáig. Azok is a szárcsomót kereshetik pedig, meg a szénarudast: hol éjszakáznának máskülönben a kopasz határban. (Megörül majd az a szökevény, aki rátalál a rudasban a kekszre.) Nézte a túloldalt. Mégis az lenne a legjobb —, ha már lehord-, ja a szárat —, nem várni hajnalig. Ha ott szemben, arra a dombtetőre felér... — elakadt a lélegzete. (Folytatjuk) — 114 —
