Tolna Megyei Népújság, 1975. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-03 / 2. szám

Riport a valóság színpadáról... Két új szovjet színdarabról Amikor a cselekmény ki­bontakozik Mihail Satrov „A holnapi időjárás” című darab­jában, dokumentum-jelenete­ket vetítenek a háttérfüggöny­re Togliattiváros autógyárá­nak életéből. A gyár egyetlen munkanapja kerül színpadra: megbeszélés Volosin, a vezér- igazgató szobájában, látogatók jövése-menése, végeláthatat­lan viták, Komszomol-gyűlés, üzemzavar... Ám mégsem egészen hétköz­nap ez. Ebben a műszakban gördül le az ötszázezredik autó a futószalagról. És itt, a legkorszerűbb gyáróriásban, amely a tudományos-technikai forradalom korában épült, a szemünk előtt bontakoznak ki az új vezetési stílus körül tá­madó nehézségek. A jellemek­nek meg kell találniok a meg­oldást az elavult tervfelfogás és az új stílus malomkövei között őrlődve. A szerző így határozza meg műfaját: „riport a valóság színpadáról párbeszédben, le­velekben, táviratokban és más dokumentumban elbeszélve.” A riport azonban miközben hűséggel másolja az életet, ál­talánosít is. A tárgyilagosság­ba szőtt művészi képzelőerő, «melyet az emberi kapcsola­Bulgáriában az utóbbi év­tizedekben rendkívüli figyel­met szenteltek a geológiai tu­dományok fejlesztésének. Míg 1944. szeptemberében a ter­mészettudományi szakokon csupán 20 geológust képeztek ki, számuk ma meghaladja az ezret. De a geológiai és geog­ráfiai fakultáson kívül létre­hoztak egy bányászati és geo­lógiai főiskolát, s külön egy geológiai intézetet, amely a Bolgár Tudományos Akadé­mia mellett működik, azzal a feladattal, hogy az ilyen jellegű tudományos munká­kat koordinálja. A bányá­szati és geológiai főiskolán 20 éves fennállása alatt több mint 6000 szakértő szerzett diplomát, számos geológust tok melege hat át, meggyőz és lenyűgöz. A „Holnapi időjárás” jelle­meit hús-vér emberekről min­tázták. (A próbák nemcsak a moszkvai Szovremenyjik szín­házban folytak. A munka egy részét a helyszínen, Togliatti- városban végezték a színészek, ahol megfigyelhették modell­jeiket munka, vagy vita köz­ben és megérintette őket a gyáróriás hangulata. A darab nemcsak tényeket vesz számba, hanem „szép időt” jósol holnapra a gyári­aknak. A termelés egybeolvad ben­ne azzal a folyamattal, amely a sokféle embert egymáshoz csiszolja. Szó sincs a szemé­lyiségek összemosásáról, in­kább az a kérdés, miképp tör­hetne ki mindegyikből önma­ga legjava, lelemény, igyeke­zet és elevenség. Amikor valódi autó tűnik föl a színpadon, festéktől és krómtól csillogva, s pár tucat fiatalember a magasba lódítja, ahogyan a nap „élő” hőseivel is szokták, a hideg fémtömeg­ben mintha megdobbanna va­lami az emberi tenyér át­szivárgó melegétől. Az „Autóváros XXX” ugyan­ilyen csípősen vitázó darab. pedig a Szovjetunióban ké­peztek ki. Már a felszabadulás utáni első években megrajzolták az ország geológiai térképét, az­zal a céllal, hogy feltérké­pezzék a legfontosabb nyers­anyag-lelőhelyeket. A kuta­tómunkák rendkívül széles bázison bontakoztak ki. Egy­re több szén- és színesfém- lelőhelyet tártak fel, ami ha­talmas lökést adott a hazai fémkohászat, a gépgyártás és az energiaipar fejlődésének. Jelenleg is széles körű tu­dományos kutatómunka folyik szem előtt tartva a népgazda­ság igényeit A problémák egész sorát a bolgár geoló­gusok á többi szocialista or­szág tudósaival együttmű­ködve oldják meg. Újságíró. Jurij Vizbor irta Mark Zaharovval, a Lenini Komszomol Színház igazgató­jával, aki aztán be is mutat­ta. Ha valaki nem tudná, hogy a két darab szinte egyszerre készült és került színpadra, azt hihetné, hogy az „Autó­város XXI” szerzőit a Szov­remenyjik színházi kollégák ihlették meg. A függöny felgördül, s előt­tünk áll az úgynevezett kó­rus: csupa az ifjúsági munka­brigádok szokásos ujjasába bújt lány és fiú. Színpompás, vérbő, zenés játékot látunk. Olykor talán szédülünk a mozgalmasságtól és a harsogástól. Nyilván a gondolatra és látványosságra egyaránt éhes korosztálynak szánták. Ez lehet a magyará­zata a szokatlan műfajnak, amely a szerzők szavával él­ve: „drámai fantázia két fel­vonásban”. A jövő — mondja a darab — itt és most készül — és a fiataloké. A felgördülő függöny mö­gül, elsőre úgy látszik, a tö­kéletes zűrzavar mered ránk. Lassanként azonban fölismer­jük a díszletek logikáját, ame­lyek rohanó építkezés benyo­mását keltik, s a pillantást a jövőre, no meg a pillanatnyi harmóniátlan harmóniára irá­nyítják. S mihelyt a cselek­mény. robaj, zene, tánc meg­kezdődik, egész sereg gondolat szabadul a nézőre. Alexej Gorjajev mérnök, a főhős, amikor nekiszögezik a kérdést, mit akar, azt mondja, csak annyit, hogy az emberek gon­dolkodjanak. Gondolkodjanak csakugyan, ne csak a megszo­kott gondolatok bűvkörében keringjenek. Mert ez össze­férhetetlen a tudománnyal, a technikai forradalom lényegé­vel. amely elkerülhetetlenül újabb és újabb átalakulás f°lé sodorja az' embert. És ez Gorjajev és a vihar­edzett főmérnök, Cselnokov konfliktusának gyökere. Végül Cselnokov lemond pozíciójáról Topuria javára, aki nemcsak megérti és támogatja a gorja- jevi lelkesedést, hanem ahhoz is ért, hogy óvja emberét a szélsőségektől s türelemre int­se másokkal szemben. Mindkét darabot telt házak előtt iátsszák. (BUDAPRESS—APN) A bolgár geológiai fudomány Tr-napló Fejcsóválva Amikor éjfél után végre kikapcsoltuk a készüléket, ct társaságból az egyik hölgy így summázta véleményét: „Nét.a még nevettem is, de az egészből már nem emlékszem sem­mire". Végeredményben ez lenne a legegyszerűbb, de saj­nos emlékezünk egy fájdalmasan gyatra Liszt-rapszódia raj egy pizsamás férfiúra, aki egy dülöngélő kémény mellett (!) mondott fárasztó szellemtelenségeket, míg végre elvezettek (de mért oly későn? ...), drukkoltunk a tánckarnak, hogy egyszer, csak egyszer lépjenek egyszerre, mert aki nem lép egyszerre... Ettől függetlenül mindenki kapott rétest estére, az is, aki nem érdemelte meg. Szuhay Balázs viszont meg­érdemelte, annak ellenére, hogy szellemességét nagyon ügyet­len és felesleges keretjátékba csomagolta, s Hofi is meg­érdemelte, bár a rétes nagyobbik felét azért nem is neki adnám... Szinte szállóige lett nálunk, hogy baj van a magyar fut­ballal. Hát kérem, baj van a magyar humorral is. S ezen már az sem segít, hogy — deus ex machina — bedobnak a fürdőkádba egy meztelen hölgyet, főleg akkor, ha a rendező elfelejti, hogy előbb szőnyegbe csomagolta, ami egyszerre csak átváltozik és pléd lesz belőle. Mi lett a szőnyeggel? — kérdezhetjük joggal, s egyébként is a szemüveges tanár úr csak úgy veszni hagy egy távolról nézve egész rendes sző­nyeget? Ezzel szemben kitűnő volt az ugrócsoport, — töb­bet is ugorhattak volna —, rendkívül illedelmesen viselke­dett Achmed, az oroszlán, viszont a magyar sztárparádé ál­tal megjelenített világnagyságok időnként nagyon régi le­mezről énekeltek, főleg Marlene Dietrich esetében, aki ere­deti hangján nem recsegett ennyire. Szakítsunk a hagyományokkal, ajánlja a Rádióújság', „újév napján, s azt követően néhány hétig inkább arról be­szélgessünk, hogy milyen lesz majd a következő szilveszte­ri..." Furcsa ajánlat, főleg a több mint kétórás műsor be­harangozásához, de lelkünk nyugalma érdekében valóban tegyük ezt. Az évkezdet jobban sikerült; bárcsak előjelnek tekint­hetnénk! Az újévi ebédhez a Bécsi Filharmonikusok mu­zsikáltak, s a hagyományos elsejei Strauss-műsornak ezúttal külön jelentőséget adott, hogy az idén van születésének 150. évfordulója. Kitűnő film emlékezett a legendák Petőfijére, majd egy rajzfilmsorozat első részét láthattuk, amiről egye­lőre kockázatos lenne véleményt mondani. A Kínai kancsó Kosztolányi egyik remekműve, ami ta­lán legjellemzőbb novelláskönyvében, a Tengerszemben je­lent meg, halála évében, 1936-ban. Nádasy László és Ranó- di László forgatókönyve hűségesen követi az eredetit, mégis úgy éreztük, eltávolodik Kosztolányi világától, s az egész­ből nem marad más, mint egy önmagában közepes történet, ami a tévéfilm közegében helyenként elég vontatottan ha­ladt, pedig három kitűnő művész (Törőcsik Mari, Haumann Péter és Darvas Iván) igyekezett felgyorsítani az elbeszé­lést. Nem mindig sikerrel. Ugyanis a legfontosabb hiányzott a filmből: Kosztolányi hasonlíthatatlan művészete, elbeszé­lésének könnyedsége, ami már az első sorokban megteremti alakjai egyetlen lehetséges légkörét. Ha innen kiemeljük őket, csak a történet váza marad meg, már pedig Kosztolá­nyi mindig több ennél. A Kínai kancsóval is ez történt, a cselekmény, ami végig két szinten folyt (az asszony elbeszé­lése és a megelevenített cselekmény. Kosztolányinál csak monológ), időnként mintha önállósult volna, s bár Kosz­tolányi szavait hallottuk, de a hang nem az övé volt. Az átdolgozások állandó veszedelme a Kínai kancsát sem ke­rülte el. S azért ez sem lényegtelen, a rendezőnek mindenképp ügyelnie kellene rá: a darabban szereplő óra, ami előbb ötöt, majd hatot ütött, a valóságban nem üt egyet sem. Ehhez még órásnak sem kell lenni ... S végezetül egy kellemes zenei összeállítást láthattunk az elmúlt év kiemelkedő vendégeiről. Öröm volt a viszont­látás. Cs. L. Nyikoláj Zabelkin, a Szovjetunió hőse: Nngyarországért harcoltunk (9.) A párbaj folytatása Míg odavi. 'szólták az ágyúi és a futóárkot ásták, ^figyel­tem az ellenséges önjáró lö- vegeket. Ágyúik torka mintha egyenesen rám, a mi ágyúnk kezelőire szegeződne. Nem tar­tozik a kellemes érzések közé, ha az emberre céloznak. Ott feküdtem mozdulatlanná me- vártam, hA,íy '’szül- ........ j ön a futőárok, hogy beleugor- jam és eltűnjek. Tudtam azon­ban azt is, hogy mindazt, ami nálunk történik, látják a meg­figyelőpontról. Amikor végre felállították az ágyút, elfoglaltam a helyem és az irányzékkal a német ön­járó lő vég szürke orrát keres­tem a célkeresztben. A kato­nákat a futóárokba parancsol­tam. A terv egyszerű volt: célba veszem, tüzelek, és mint a macska, be a futóárokba. Akkor aztán a fasiszták lőhfet. nek az ágyúra, ha célba tudják venni, nem lesz mellette sen­ki. Célzok, csattan a lövés, a lövedék vörös csíkot húzva maga után az út és a nádas fölött átröpült a bokrok mö­gé. Szinte megdermedtem, s bár elhatároztam, hogy azon­nal a futóárokba ugróm, ott maradtam figyelve. Bizonyára önökkel is megtörtént, hogy homokba dugtak egy ágacskát, amikor elérte a szilárd talajt, finom lökést éreztek. Azt hi­szem, valami ilyesmit, köny- nyed lökést éreztem, amikor a lövedék fényes nyommal elérte a Ferdinánd páncélzatát. A valóságban ez persze elkép­zelhetetlen, de pontosan em­lékszem, hogy akkor így érez­tem. Abban a pillanatban már biztos voltam benne, hogy el­találtam a hitlerista önjáró lö- veget és öröm töltött el. De az önvédelem reflexe is műkö­désbe lépett és szinte az ágyú­talpon át vetettem magam be a futóárokba. Ebben a pilla­natban süvített el ágyúnk fö­lött két ellenséges lövedék és ott robbant, messzi tőlünk, ahol korábban légvédelmi ágyúink álltak. A kettős rob­banások ugyanott még három­szor szántották fel a földet. — Ott keresnek bennünket, mi meg itt vagyunk! — kiál­tott fel Viktor Dús kin. A harcban nem is vettük észre azonnal, hogy csak az egyik Ferdinánd lő, a másikból egyre magasabbra emelkedik az égő gép nehéz fekete füstje. Vártunk, amíg a lövések el­hallgattak. Aztán újra megtöl­tötték az ágyút, utána én is a tüzelőállásba mentem, és szin­te odatapadtam az irányzék- hoz. Épp oly pontosan céloz­tam, mint először. Lövés és máris ott fekszem a Xütóárok­ban Duskin mellett. Hallom, hogy robbannak a Ferdinánd lövedékei, amelyek most még messzebb szálltak, s valamiféle ideges nyugtalanság érződött lövéseiben. Vártunk egy kicsit, aztán újra megismétlődött minden elölről. Újra meg újra és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem ugrálok be a futóárokba, sőt az egész kezelőszemélyzet ott áll az ágyú mellett, mintha zárt lő- állásból lőnénk, és semmi ve­szély sem fenyegetne. A fa­siszták valóban nem válaszol­tak lövéseinkre. A célkereszt­ben láttam, hogy mindkét Fer­dinánd ég. — Na, ez megvan! — szaladt ki a számon a hétköznapi ki­fejezés, Viktor elővette a ci­garettatárcáját és mind rá­gyújtottunk. Mellettünk pedig, az úton álló ágyút kerülgetve, földrögöket hányva, fekete ki­pufogógázzal borítva bennün­ket, fülsiketítő zajjal, csikor­gással haladtak tankjaink. Észrevettük, hogy a megfi­gyelőállásból felénk indul a hadosztályparancsnok az ez­redparancsnokkal és más tisz­tekkel. Arra se volt időm, hogy az előírt Vigyázz !-t vezényel­jem, és jelentsem, hogy a fel­adatot végrehajtottuk. Ö csak legyintett és egymás után át­ölelt bennünket. Hátralépett, még egyszer végignézett ben­nünket és azt mondta az egyik törzstisztnek: Mindnyájukat kitüntetésre felterjeszteni! (Folytatjuk) ruinös látképe MS. totemr 13-án.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents