Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-31 / 304. szám
I Velünk történt, 1974-ben PIKULA A zenét szeretem, de a hangszerek közül csak a legismertebbeket tudom hibaszázalék nélkül azonosítani. Ezért aztán amikor nemrégiben a szekszárdi zeneiskoláról készítettünk képes riportot, aggodalmasan végigkérdezgettem Husek Rezső igazgatótól, hogy a kollégám által készített felvételeken milyen hangszereket látunk. „Zongora, hegedű, gitár (eddig rendben is van gondoltam), klarinét, pikoló” — sorolta Husek Rezső, én pedig buzgón jegyzeteltem: „Zongora, hegedű, gitár, klarinét, „pikula”. A tanár úr meglátta a „pi- kulát”, nem tudtam olyan gyorsan kijavítani, hogy megelőzzem „konzekvencia levonó” pillantását... Úgy látszik a kezem emlékezett: gyerekkoromban, nagyapáméknál a búcsúban árultak, színesre pingált, bádogból való pikulát. Legalább tizenöt éve annak, hogy vágyakozva megbámultam. Virág F. Er a BAKI, AZ ELEJÉN A pálya kezdetén állok, nem újságíró, nem gyakornok, csupán gyakornokjelöltként. Ez az állapot olyan, mint amikor a kisgyerek járni tanul. A papa, mama, nagyszülők, az egész rokonság és az ismerősök őt akarják segíteni, neki magyaráznak, rá vigyáznak; meg ne üsse magát, ha erőteljesebb a nekilendülés, mint a gyakorlat-pallérozta képesség. Az első napokban ismerkedtem a szerkesztőséggel, a kollégákkal. Figyeltem a lázas sürgés-forgást, közben újságot olvastam és hallgattam az írógépek kopogását, leszögezve megadóan, hogy sokat kell tanulnom. Szemem és fülem káprázott, amikor a többiek a pálya szépségeiről, nehézségeiről beszéltek, fontos és megszívlelendő tanácsokat adtak. Egy napon megkaptam az első megbízást. Rovatvezetőm meghívót tett elém, hogy menjek el erre a tanácskozásra és röviden számoljak be arról, mikor, mi, miért, kikkel történt. A naptáramba jegyeztem a „nagy napot”. Kétszer huszonnégy órát izgultam végig. A tükör előtt megpróbáltam komolynál komolyabb arcokat vágni. Két nap múlva, szerdán megjelentem az értekezlet színhelyén, a kezdés előtt negyedórával, megszívlelve azt az intelmet, ami szerint az újságíró udvariassága a pontosság. Megkerestem az igazgatót, elmondtam, mi járatban vagyok. Mire ő értetlenül nézett rám. Igazam erősítésére elővettem a meghívót, ami 27-re szólt. — Erre jöttem — mondtam bizonytalanul, de kezdett melegem lenni. — Rendben van elvtársnő! Huszonhetedike csütörtök, ma pedig szerda van. Holnap azért szívesen látjuk az értekezleten ! Elnézést kértem és könnyeimet nyelve somfordáltam el. Sajnos, tévedésemet nem lehetett ráfogni a naptárra. Azóta viszont tudom, hogy a buzgalom önmagában még nem elegendő újságírói erény. Ennél több kell. Ha birtokában leszek legalább a negyedének, elmondom — jövő ilyenkor... Veress Éva ELFUTOTT A ! „DOLGOZÓ” Május elseje előtt olyan volt a redakció, mint hadgyakorlaton a törzsparancsnokság. Ló- tás-futás, telefonok, hírvivők, hírhozók. Elsején, aki él, s mozogni tud, vidékre megy, hogy mindenhonnan színes, pontos információt kapjunk, s adjunk a következő lapszámban erről az ünnepünkről. Kész volt a munka haditerve. Még egv utolsó kérés azokhoz, akik fényképeznek is; — Gyerekek, ha a földeken láttok mozgolódást, okvetlen hozzatok munkafotót is! Az ünnep reggelén Tamási felé egyengettem Trabantom útját. Ott valóban pompás, jól szervezett demonstráció volt. Miután megszereztem az ösz- szes információt, a beszédek szövegét — a lapba végül nyolc sor fért — nekiálltam fotózni. Panorámaképek, portrék az ünneplőkről Pompásan sikerültek. (A lapban már nem volt hely számukra.) Engem mégis gyötört egy belső hang. „Csinálj egy munkafotót.” De hol, amikor mindenki ünnepel?! Amint mentem Simontomya felé, az újabb ünnepségre, árgus szemekkel figyeltem a rónát, nem tűnik-e fel valahol egy dalos kedvvel szántogató traktoros, vagy legalább egy gyomlálgató asszonycsapat? Pincehely környékén jártam, mikor a távolban láttam: emberek a földeken! Még gyorsabb futásra ösztökéltem motoros szappantartómat. Pillanatok alatt a közeíükbe értem. Megálltam. Dolgos embertársaim erre felegyenesedtek a lucernaföldön. Visszamásztam a kocsiba, hogy a legmegfelelőbb optikát tegyem a gépre. Erre a három atyafi újra lehajolt, mintha zsák száját kötözné. Amint felszerelésemmel elindultam feléjük, hogy megörökítsem, hogyan dolgoznak még a munka ünneoén is, ők gvors mozdulattal vállukra dobták a zsákot és szélsebesen inaltak el a közeli erdő. felé. Máig sem értem, egyesek miért olyan szégyellősek a fényképezőgép előtt?! Szepesi hászló A „BIZTOS” PÉNZ Nálunk — a szerkesztőségben — minden esztendőben egy nappal később jön a Mikulás. December 7-én van ugyanis a magyar sajtó napja, amikor kisebb-nagyobb pénzek szoktak „leesni”, jutalom gyanánt. Természetesen a Lapkiadó Vállalat rendelkezésére álló prémiumkeretet néhány nappal korábban elosztják az arra illetékesek, azt viszont, hogy ki, miért, és főleg menynyit — kap, a titkok sűrű fátyla burkolja. Persze nem olyan sűrű ez a fátyol, hogy különböző „nem hivatalos források” közbeiktatásával ne lehetne megtudni, legalábbis megközelítően az összeg nagyságát Meg is tudjuk, még azok is, akik „Engem nem izgat, különben is az a biztos pénz, ami a zsebemben van” felkiáltással csak titokban furatják az oldalukat a kíváncsisággal. Egy szó, mint száz, december 7-én a beavatottak lelki nyugalmával vettem át a borítékot Amikor* aztán fölbontottam, annál nagyobb volt a meglepetésem: egy ötszázassal megtoldották a várt összeget Örömmel vegyes csodálkozás — részemről, néhány árgus pillantás a boríték felé — ezt a mellettem ülő kollégáim küldték, aztán napirendre tértem a dolog fölött. Legfeljebb a büfében egy kicsit könnyebben és sűrűbben nyitogattam a pénztárcámat, mint annak előtte. Mígnem vagy úgy két nan múlva a szerkesztőségi titkárnő kissé röstellkedve, ám a tőle megszokott kajánságga! közölte, hogy álljon meg a menet: vissza az ötöst, mert egv számelírás miatt véletlenül került a borítékomba. — Látod, öregem, még az sem biztos pénz, ami az ember zsebében van — jegyezte meg nagy bölcsen egyik kollégám. Mit tehettem? Igazat adtam neki. Cyuricza Mihály A NAGY RIPORT Ha a Pajtás nem is, de azok a fényképezőgépek, amelyekkel a fotóriporterek dolgoznak, komoly szerkezetek, Újságíró kollégáink többnyire nem veszik ezt tudomásul, és ha kezükbe kapják, játszadoznak vele. Ma már kideríthetetlen, hogy ki volt az, aki nyáron az én gépemen próbálgatta, hogy mit lehet forgatni, nyomogatni, húzogatni rajta. Aratás ideje volt, őcsény- be készültem, hogy ott töltve egy napot a földeken, elmondhassam — persze fotókkal — mit jelent ma az aratási munka. Derűs idő, készenlétben az emberek, gépek, a gabona, és ráadásul nagy munkakedv az aratókban — és bennem is. Ahogy az idő múlt, egyre inkább éreztem: jó anyagot készítek. Igaz, nem törődtem a hőséggel, a szálló porral, a pelyvával, ami a bőrömet csípte. Amikor este hazaértem, azonnal neki akartam látni a film előhívásának. Kinyitottam a fényképezőgépet — és azt hittem nem jól látok. De jól láttam: valaki még munkába indulásom előtt- működésbe hozta a gép filmvágóját, így én gyakorlatilag film nélkül dolgoztam egész nap... Komáromi Zoltán A ZAKOPANÉI ECSERlN „Lengyel—magyar két jó barát, együtt harcol és issza borát!” Ez egy lengyel közmondás, ami módosításra szorul. A barátság maradt, harcról szó sincs, a lengyelek inkább sör-, sem mint borivók. Viszont üzletelünk. Egymás közt, turistaalapon és egyebek közt imigyen. Zakopane híres üdülővárosában szépen körülkerített piac szolgálja a magyar turisták kereskedőkedvét. Kedves IBUSZ-társunk, V., a várpalotai kislány kiül a mindenki számára szabad standok egyikére, kezében egy műbőrből (Grabona, vagy más fantázia név...?) készült akkorka szoknya, melynek anyagából jobb időkben kikerült volna egy sísapka. JŐ a lengyel ifjú és felcsillan a szeme: — Weger? — kérdi. — Weger! — így V., várpalotai dialektusé, dél-lengyel nyelven. A lengyel: — Szto zlotyi A magyar lány, olyasféle mosollyal, mint amilyennel Báthory Erzsébet a kínpadra vont jobbágylányokat nézhette : — Pjaty szto! — és a bizton-“ ság kedvéért felmutatja öt ujját. A lengyel, alighanem érzi, hogy a magyarnak nem erőssége Sienkiewicz nyelve, így átvált egy olyanra, melyet Goethe alighanem krakkói ízűnek vélt volna: — Vierhundert! A magyar: — Dreiszázőtven, vagyis dreihundertfünfzig és viheted! A lengyel rákacsint a mellette álló kislányra és fizet. A sapkányi szoknya gazdát cserél. Mosolyok, kézszorítás, hiszen lengyel és magyar két j<f barát. A lengyelek balra el, de fordultukban még meghallom, ahogy a leány odasúgja a fiúnak: — Ezt jól átvertük! Kifogástalan a kiejtése. Kisíé göcseji ízű, telivér magvar. Ordas Iván UGYANOLYAN REMÉNYSÉGGEL Mi is történt velem az elmúlt évben? Elolvastam több mázsát kitevő kéziratot, s volt közöttük olyan is, amiben igaz örömöt találtam. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy nem szolgálom meg a fizetésemet. Viszont voltak közöttük! siralmasak is, amikért fel kellett volna emelni a béremet. A kettő tehát körülbelül kiegyenlíti egymást. Magam is teleírtam jó pár ívnyi papírost. Volt, amit örömmel, s amikor fizettek érte, igazán csodálkoztam, hogy megjutalmaznak azért, ami elsősorban az én örömöm. Persze volt olyan is, amit a mesterség kényszere diktált, ám ezekért is fizettek, az egyen-1 súly tehet ezúttal is megvolt. Mi történt még? Olvastam,- utaztam, elégedett voltam és elégedetlen. S mit várok aZ újévtől? Remélem, ismét elolvashatok több mázsa kéziratot, jót és gyatrát, magam is teleírhatok néhány száz ív papírt, ugyancsak jót és gyatrát, s ugyanolyan reménységgel várhatom a következő évet; mint a mostanit. Csányi László GYALOGTÚRA, HASZONNAL, Minél öregebb az újságíró a szakmában, annál gazdagabb a legendatára. Szeretnek rólunk beszélni az emberek. Egyesek ezt azzal magyarázzák, hogy itt nincs színház, következésképpen nem lehet arról el- pletykálgatni, hogy ki, mikor, melyik primadonna cipőjéből ivott pezsgőt. Szóval bele kel) törődni abba, hogy e kisvárosban — sőt, kis megyében — szívesen adják szájról szájra azokat a humoros storykat, melyeknek „hőse” újságíró. Nos, ezek után szinte természetes, hogy a közvélemény egy része és nem is jelentéktelen része — meglehetősen tájékozatlan mesterségünket illetően is. Van aki azt hiszi, hogy az újságíró egész nap jön-megy, a bohémság utolsó bölényeinek egyikeként, és semmit sem csinál. Van aki panaszos ügyét a szerkesztőségben előadva megérdeklődi, mennyibe fog kerülni, ha az ügyével foglalkozunk. Vad legendák keringenek arról, hogy mennyit keres egy újságíró. Magam is találkoztam olyan emberrel, aki cinkos kacsintással kérdezte meg, hogy „és mennyit kapnak azért az újságírók, amit nem írnak meg?!” De nem szaporítom a szót. Bevallom viszont, hogy a fentiek miatt örülök, amikor egy-' egy olvasónknak kerekebbre nyílik a szeme, élesebbre vált az esze és kifejti mesterségünket az újságírást a kispolgári legendák, tévhitek gyanús szövevényéből. Ezért emlékezem szívesen arra a — nekünk ri- portútra — kísérőnknek, a megyei tanács osztályvezetőhelyettesének pedig a kirándulására, ami ez év őszén esett. Napokon át esett az eső és a közös gazdaságokban minder) épkézláb ember a még betakarítható termények betakarításán dolgozott. Nekünk nem új, hogy interjú, vagy riportalanyaink csak a legritkább esetekben várnak ránk pucc- parádéban. Hozzáedződtünk hogy a toronydaru kezelőjéhez föl kell mászni, a bányászriporthoz pedig leszállni * föld alá, netán mozdonyon utazni ahhoz, hogy élettel teli legyen a masinisztákról készített riport. Nos, ezen a napon a falutól úgy jó másfél kilométernyire leltük meg, akiket kerestünk. Fotós kollégámmal felajánlottuk a kísérőnknek, hogy maradjon a gépkocsiban, ne áztassa magát, nem feltétlenül fontos, hogy megfázzék, ő azonban makacs volt és rátarti is. Elindult hát velünk a cuppogó latyakban, fúvatni magát a határban szabaőon garázdálkodó széllel és ki nem fogyott a szóból. Közel három és fél óra elteltével már mély hallgatásba burkolódzott, azt hittük, neheztel, hogy nem sok figyelmet juttattunk neki, amíg dolgoztunk. Mikor ismét bent ültünk a kocsiban, feszengett kicsit, aztán csak rászánta magát a megszólalásra. — Hát azért ezt nem gondoltam volna! — Bevallotta aztán, hogy neki eddig eszébe sem jutott soha, merre járt, mennyit fáradt az újságíró, mire odakerülhetett a munkája az olvasó elé. Kiderült, még az is, hogy képzeletében eddig mi csak ültünk az íróasztal mellett, aztán mire eltelt a nap, akkorra valahogy elkészült az újság is. Mondott még egyet és mást rólunk, a mesterségünkről. Csak a befejező mondatot idézem, mint az év egyik legszebb ajándékát: — Ezután másként veszem a kezembe az újságot! László Ibolya POFON A HIÚSÁGNAK Iregszemcsén beköszöntem as öreg tsz-nyugdíjashoz. — A Népújságtól jöttem..; — kezdtem a bemutatkozást. Félbeszakított. — Ismerem én magát, da még mennyire. A maga cikkeit szeretem a legjobban. Mindig keresem a cikkeit. Elolvasom valamennyit. Nagyon jól szokta megfogni a kérdést, —* sorolta örvendezve. Elégedetten hallgattam elismerő szavait: Lám, mennyire számon tartják az embert. Tízezrek ismernek, s még itt, Iregszemcsén is felismernek, könyveltem el elég öntelten. Hát jő. Befejezve az anyag- gyűjtést, az én kis öregem, a Népújság régi, hűséges olvasója lelkemre kötötte, föltétlenül mondjam meg a Csányi elvtársnak, a Petrits elvtársnak, a Boda elvtársnak, hogy üdvözli őket. „Aztán van ott maguknál még egy illető, da annak mindig elfelejtem a nevét. Valami Péter. Szakra, Szekre, az öreg isten tudja. Mindegy, tiszteltetem." — Átadom — mondtam restelkedve, és sietve elköszöntem. — Bíztatóan utánamszólt. — További jó munkát Pálkovács elvtárs. Megköszöntem. Szekulity Péter I ÖSZTÖNZÉS Gazdasági bírsággal sújtott a bíróság egy üzemet. Az esetet — nem éppen visszafogott pennával — megírtam. Az írás szerkesztőségi cikként jelent meg; nem volt szignálva. Megjelenése napján telefonon hívott annak a járási pártbizottságnak közismerten magas termetű első titkára, amelyiknek területén az említett üzem működik. — Nem tudja véletlenül, ki írt a mai lapban a gazdasági bírsággal sújtott üzemről? — hangzott a kérdés. Abban a pillanatban mindent látni véltem lelki szemeimmel ősz fejem körül, csak éppen babér- koszorút nem. — Véletlenül tudom, kedves titkár elvtárs... — Nos? — Én. öt évezrednek tűnő szünet; szörnyű csend. — Jól tette, hogy megírta. Kísérje figyelemmel a tárgyalási jegyzéket, rövidesen megint akad témája! Remélem, megköszöntem a bíztatást, mielőtt kattant volna a készülék. Az egyik embernek kevesebb, a másiknak több idő kell, hogy felocsúdjék meglepetéséből. Borváró Zoltán 1974. december 31-
