Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

M egrezzent, amikor észrevette, hogy megfogták a cipő­jét. A kisfiú a földön ült; nem játszott, mint a többiek. Bámult előre, nem tudni, ho­vá, jobb keze hüvelykujja a szájában, bal kezével ragadta meg a magas szárú fehér fű­zős cipőt, csak egy futó pil­lanatra. de már el is engedte, s látszólag elmerült az ujj. szopásban. Azt hitte, rálépett a gyerek kezére. Lehajolt hozzá. — Hogy hívnak? A kisfiú nem felelt. Ráné­zett nagy. fekete szemével, de egy szót se szólt. — Nem tudsz beszélni? Erre se kapott választ. — Na jól van, majd meg­tanulsz. — Végigsimogatta a gyerek rövidre nyírt fejét. — És csak szopd az ujjad, ha jólesik. Másnap a Jelenet megismét­lődött. A kisfiú mintha csak megérinteni akarta volna, mást nem, hirtelen elkapta a kezét. A kezdeményezés, nyil­vánvaló, a gyerektől indult ki. ö most úgy tett, mintha semmit se vett volna észre. Lekucorodott egy kis székre a kisfiú mellett, s mindjárt egy sereg gyerek vette körül. Az egyik kislány az ölébe kéredz- kedett, simogatni kezdte mezte­len karját, majd megpróbálta kibontani kontyba tűzött hosszú, szőke haját; nem en­gedte. V. Klemovics: Térden felül Az anyósom, Mattjono Fjodorovna megérkezett hoz­zánk. Vendégségbe jött. Faluról. Fejőnő volt. Most nyug­díjba ment, jött megnézni az unokáit, és hát mMyen a falusi anyós? Egyszerű, munhoszeiető, kedves, szeretette méltó. Megérkezett jói érzi magát, mott itt éL Itt él csend­ben, nyugalomban. Natppoi eljár az üzletbe bevásárolni. Megfőzi az ebédet sétái a gyereketekéi az udvaron. Ék a várom életet és me­sél ifjúkoráról, a nehéz asszonyi sorstól. Esténként nézi a televízió odásait, vagy eljár az isme­retterjesztő előadásokra. Nálunk, a házban az anyósok mind eljárnak ezekre az előadásokra. Ilyenkor kicsinosít­ják magokat, frizurájukat rendbe teszik, az előadás előtt beszélgetnek, vitatkoznak erről, ónál, meghallgatják az előadást. így aztán tisztában vonnak a világ dolgaival. Vonnak, akiknek nem tetszik, hogy az én anyósom, M- i Fjodarovna nem csípi úgy ki magát, mint a töb­bi y falusiason öltözködik. ;ukra vették. Azt állítják: helytelen, hogy üyen régi­méd ián öltözködik. Azt mondták, hogy nem kislány már, hanem egy idős asszony, és mégis úgy öltözködik, mint egy Brigitte Bardot Es ez a fiataloknak rossz példamutatás, különösen mivel neki Galuskát — te én vagyak tehát — gyerekeit kell nevelni.» Az udvaron utána néznek... is háta mögött megmoso­lyogják. Hazajössz és holtod: „Megérkezett Bardot vejeP Mitrofonics, a házmester, mór nem is köszön. Ha meg­lát, rá hajol a seprőre, és annak mondogatja: Hippi— hippi.­Sőt, még a munkahelyemre Is eljutott a hír. Iván Sztyepo* nics, a főnök behívat és azt mondja: — Mi van nálatok, Goiuskin? Uj rend költözött a ház­ba? Tartsál mértéket... Rossz híreink vannok házad népéről— Az anyósam miatt egyre több kellemetlenségem lett, ónnak ellenére, hogy egyszerű, becsületes falusi néniké. Es miatta még mértéket is kell tartanom?! Éjjel, amikor az egész család aludt, szép csendesen felkeltem és az anyásom valamennyi ruhájának levágtam o hosszából, levágtam belőlük annyit, hogy mind térden felül érjen neki... A többi vérvasszony is ilyet hord. Ha ez a mértéktartás, ám legyen-, Fordította: Slgér hnro BARANYI FERENCs KARÁCSONY van Az ég a földre hó-abroszt borított és rajta — mint párolgó étel — itt-ott tanyák gőzölnek, melyeknek falán a fehér olyan, mint tányér porcelánja* Középen a jéggé dermedt halastó úgy csillámlik, mint kristályüveg-kancsó, a nyurga gallyak hetykén égnek állnak, úgy nyújtózván, mint karcsú villa-ágak. Mint szemtelen legyek, olykor lecsapnak a hó-abroszra surrogón a varjak, de lebben a szél — puha asztalkendő — s riadtan oszlik szét a varjú-felhő. Karácsony van. Bn kissé szívszorongva úgy jövök, mintha el se mentem volna* s falum határa nagy családi asztal: tanyákkal kínál, hús vízzel marasztal, itt vagyok itthon, itt születtem, itt míg énrám is vér egy hófehér terítik. WEÖRES SÁNDOR: É V V É Q Burkolva nehéz felhőbe, hajol a tél az erdőre. Bjente, aztán naponta, jobban és jobban befonja. Föléje havat takargat, először hamar elolvad, de lassan fehér mintázat keríti mind be a fákat, fölkúszik kopár gallyakra, gyümölcsként súlya lehajtja, domborul sötét tönkökre, mintha ott lakna örökre. Fagyos szél árad, a messzi párákat kővé dermeszti. Félénk napsugár vígasztal: Majd olvad egyszer, tavasszal. Nemes György: A — Gyerekek, akartok meg­tanulni egy szép dalt? — Akarunk! — kiáltották kórusban. A kisfiú, aki a föl­dön ült, csak nézett, ő nem kiabált. — Nahát kezdjük. A tücsök és a légy lagzijáról lesz szó. Tudjátok, mi a lagzi? — Tudjuk! — kiáltották. — Nos? — Lakzi. — Na jó. Mondjuk, lakoda­lom, vagy esküvő, azt tudjá­tok, mi? Mikor egy lány meg egy fiú összeházasodik. Te­hát kezdjük. — És szép, csen­gő szoprán hangján énekelni kezdett:' Zöld erdőben a tücsök / há­zasodni készül, / ölelgeti a le­gyet, / kéri feleségül. A kislány, az ölében nevet­ni kezdett: — Csücsök. — Nem csücsök, Szilvi (en­nek a gyereknek már tudta a nevét), hanem tücsök. Mond­játok: tücsök. — Csücsök, — hangzott kó­rusban. bár volt, aki csükö- csöt mondott, sőt akadt egy gyerek, aki világosan így ej­tette: tücsöcs. fekete szemű? — A kisfiúhoz fordult. A kisfiú ránézett, de nem felelt A kisfiú nem tudott beszél­ni, Bella, a főnővér tudta a kisfiú nevét: Falu Ferkónak hívták. — Nézd meg, Kati, a dosz- sziéját, ha annyira érdekel — mondta. A bölcsőde irodájában ez az irat tartalmazta Ferkó rövid életének történetét. A megyei gyámhatóság a gyilkosság és ifjúság elleni bűntett miatt nyolcévi szigo­rított börtönre ítélt Vanczár Vendel építőipari segédmun­kás és élettársa, a kényszer- elvonókúrára rendelt, s ugyancsak ifjúság elleni bűn­tett miatt felfüggesztett há­romévi börtönre ítélt Boros Júlia mind a három kiskorú gyermekét állami gondozásba utalta. Az izgága, alkoholista apa, élettársa közreműködésé­vel, megfojtotta legkisebb, négyhónapos gyereküket. A többi gyereket az anyával együtt állandóan ütötte, verte. — Zsigmond: 18 hónapos, még nem áll, beszélni nem tud. Súlyos pszichés trauma hatásával magyarázható testi és szellemi visszamaradottsá­ga. Nagy szeretettel kezelen­dő. Új neve: Falu Ferenc. A feljegyzés óta hét hónap telt el, ezek szerint a kisfiú elmúlt két éves. Kati egyik éjszakás műszakján bement a hálóterembe, és figyelte az al­vó Ferkó arcát Most, hogy nem fénylett nagy fekete sze­me, a terem kék megvilágítá­sában az arcocska halott- sápadtnak tetszett. Lehajolt, s csak leheletszerúen megcsó­kolta a gyerek homlokát. A kisfiú nem ébredt föl. Ettől fölbátorodott, s fölhajtotta a gyerek takaróját. Mindjárt észlelte, hogy a kisfiú bevi­zelt. Tiszta pizsamát hozott és átöltöztette az alvó gyere­ket, aki erre se ébredt feL Szerette volna, ha Ferkó át­öleli a nyakát, de hiába. Még egyszer megcsókolta, most az arcát, aztán eligazította a ta­karót. Az érettségi még elég jól sikerült, de az egyetemi feL vételi a magyar—könyvtáros szakra már kevésbé. Pedig el­képzelte, hogy ül majd a vá­rosi könyvtárban, lehetőleg a jönnek tanácsért a kisfiúk és a kislányok, szabad idejében végigolvassa a meséskönyve­ket meg az ifjúsági könyve­ket, hogy könnyebb legyen a tanácsadás. Az elképzelésből csak a fehér köpeny maradt és a gyerekek. Ezek a gyere­kek ugyan kisebbek, mint amilyeneket maga köré kép­zelt De lehet ő még könyvtá­ros, vagy tanár, egy tizenki­lenc éves lány még mindent elérhet. Saját gyerekei is le­hetnek. Banditól? Miért ne? Ha elég türelmesen szeretik egymást. Ez persze távolabbi dolog. Elébb le kell. hogy tel­jék Bandi külföldi ösztöndí­jas ideje, mennyi is? Még másfél év, jobb róla nem be­szélni. Bandinak szép nagy fekete szeme van. Mindig magán érzi a tekintetét A bölcsőde vezetősége is hozzájárult, anyu se törődött vele (különben se látja egész nap anyut), hogy erre az egy hét szabadságra kihozza Fer­két A kisfiú már nemcsak állt de valamit tipegett is. A mackónadrágban, a kék ano- rákban, s a füles sapkában nagyszerűen festett: a hideg kicsípte az arcát, a tekinteté­Ben mintha volna valamicske fény. Két fotelt összetolt —• ez volt egy hétig Ferkó ágya a magáé mellett. Fölment vele a városszéli hegyre, ölében vitte a havas úton. A gyerek a nyakába kapaszkodott, de érezhetően csak biztonsági ok­ól. A padlásról leszedte régi szánkóját, s nagy szán-túrá­kat tettek. Ferkó ügyesen ra­gadta meg a szánkó fogóját, ő meg szaladt, csizmája meg­megcsúszott a havon. Otthon meséskönyvekből olvasott föl a gyereknek, aki szinte döb­benten figyelt két nagy sze­mével, s csak időnkint vette ki szájából egy pillanatra a hüvelykujját. — Tetszik? — kérdezte. Ferkó nem válaszolt, de á szeme elárulta, hogy érti a kérdést. — Nem baj, majd egyszer válaszolsz, ha már tudsz be­szélni. Szopd csak az ujjad, én egy olyan mama vagyok, aki nem bánja, hogy szopod az ujjad. Letelt a hét, Ferkóval együtt tért vissza a bölcsődé­be. A gyerek a játékok között totyogott, de szívesebben sze­retett a földön ülni és bámul­ni. Odament a kisfiúhoz, szán­dékosan megállt közvetlenül mellette. Óriásnak látszhatott, ha a földön kuporgó törpe fölnéz a magosba. Ferkó rá­tette a kezét a cipőjére. Csak­nem ugyanazzal a mozdulat­tal, mint hónapokkal ezelőtt, de mégsem ugyanazzal. Ez is gvöngéd volt mint az az első,' de valahogy bensőségesebb; bizalmasabb — az összetar­tozás mozdulata. Kis kezével próbált a lábához férkőzni,' ott. ahol a saroknál háza sós volt a cinő. Most is lehajolt hozzá, mint akkor, amikor á gyerek először fölhívta ma­gára a figyelmet. — Mi van, Ferkó? Akarsz valamit mondani? A gverek csak nézett rá,' toem felelt. Odahúzott egy Ms széket; közvetlenül Ferkó mellé, s le_ ült rá. — Gyerekek, ne énekeljünk egy kicsit? Nyolcan-tizen ?s odaroban- tak. A legszemfölesebb, Szilvi; már kanaszkodott is. hogy az ölébe kuporodion. De Ferkó megelőzte. Mint a magáét, mint jogos tulajdonát vette birtokba az ölében, a térdén azt a helvet. Az az igazság, hogy mikor észrevette a kis­fiú mozdulatát, 6 segített isi ne Szilvi, hanem Ferkó fog­lalja pl öl éhen azt a helvet. — Most elénekeltük a tü­csök és a léw laezíiát. Ezt már iől tudiátok. Jó? — Jó! — kiáltották a gye­rekek egyszerre. Egy pillanatra megborzon­gott, mert azt érezte, hogy az ölében ülő gyerek két karja a nyaka köré fonódik, de nem úgy, mint mikor a havas úton hurcolászta. Ferkő lehelete, mely szapora és szabálytalan ritmusú lihegésnek tetszett, forróságával szinte sütötte a fülét. Egv picikét feléje for­dította feiét, s biztatón rámo- solvgott Ferkó suttogva, re­kedten, egyenest bele a fülébe lehelve élete első kimondott szavát, megszólalt: — Mama. — s karjának szorítása görcsös lett. így ült, nyakában mint egV faág a csüngő gyümölccsel, Ferkóval, s vidáman, meg- hatottan, maga is rekedten mondta: — Akkor kezdjük, gyere» kék: Zöld erdőben a tücsök«; ff hlTTá

Next

/
Thumbnails
Contents