Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-25 / 301. szám
i 1 V I Nagy adósság «*“ össze rovásunkra. .Hosszú időn keresztül alig- alig törődtünk helytörténeti értékeink megőrzésével, feltárásával, bemutatásával. Amíg más téren sokat léptünk előre, itt egyre csak nőtt az adósságunk. Tolna megyében az utóbbi időkig alig akadt olyan, a felszabadulás után készült kiadvány, amely be_ mutatta volna szőkébb hazánknak akár csak egyetlen faluját, üzemét, intézményét, életünk, múltunk bármelyik küzdelmes, eredményes periódusát. Nem kívánok most azon meditálni, hogy mindennek mi is volt az oka, miért bántunk oly mostohán nagybecsű helytörténeti értékeinkkel. Én is, más lokálpatrióták is épp eleget háborogtunk azon, ha kíváncsiak voltunk valamire, legjobb esetben fellapozhattunk valamilyen régi kiadványt. Bár azok nagyon sok maradandót, sőt napjainkban már pótolhatatlant nyújtottak, de semmiképpen sem elégítették ki igényeinket, olvasásuk után mindig hiányérzetünk maradt. Az pedig egyenesen lesújtó volt. hogy sok eseményt, tényt meghamisítva tártak az olvasó elé. Talán mondanom sem kell, hogy elsősorban a dolgozó tömegek harcos múlj át igyekeztek más színben feltüntetni, mint ami az valójában volt. Nemcsak a régebbi idők hiteles helytörténeti bemutatását mulasztottuk el, hanem megfeledkeztünk saját korunkról, is — és talán ez volt legsúlyosabb mulasztásunk. Joggal mondhatjuk, hogy keményen megdolgoztunk mindenért, ami ebben a megyében eredményként könyvelhető el. Csak éppen arra nem gondoltunk, hogy a szocializmust építő erőfeszítéseink olyan történelmi tettek, amelyeket a helytörténetírás módszereivel is meg kell örökíteni. Mulasztásunkra tulajdonképpen akkor kezdtünk ráeszmélni, amikor a negyvenötös zászlóvivők kezdtek kiöregedni sorainkból, s az időközben felnőtté váló generációnak alig voltak elemi fogalmai arról, hogy honnan is indultunk, hogyan is jutottunk el oda, ahova eljutottunk. És akik részesei voltak a negyvenöt utáni eseményeknek, maguk is sok mindent elfelejtettek. Sokszor olyan mindennapi, látszólag apróságok hívták fel a figyelmet adósságunkra, hogy az új tsz-agronómus hiába kérdezte meg az elnököt, mikor is alakult a tsz, az csak annyit tudott mondani, hogy régen ... Aztán elmélyült vita kerekedett a közgyűlésen arról, hogy egy kombájnt vásároljanak, vagy kettőt, de már senki sem akadt a teremben, aki emlékezett volna azokra az időkre, amikor még egy pár lószerszámért kilincseltek a járásnál, mert egy pár ló állt ugyan az istállóban, csak nem tudták befogni. Akik akkor ilyen problémákkal küszködtek — meg dolgoztak sokszor éhes gyomorral! —, ma már többségükben kiöregedtek, s ha netár. megemlítik azokat a bizonyos' harcos időket, a fiatalok hitetlenkedve hallgatják, pedig mindez valóság volt, megannyi írásos dokumentum is igazolhatja, IMtalio? TL'iSS iskolai és köznevelési rendszerünkben is mind nagyobb helyet kapott a helytörténet. Arra is rájöttünk, hogy nem elég megismertetni a nagy történelmi összefüggéseket, az országos eseményeket, azt végül is a helyi vonatkozásokkal lehet mindenki száméra érthe- saegfoghatóvá tenni. Helytörténetírás Adósságot törlesztve Hányszor elmondjuk; „Megváltozott az életünk a felszabadulás óta”. Már szinte szólamként hat, de nagyon is mély tartalmat kap, nemes érzéseket vált ki, mihelyt emberi közelségből vizsgáljuk annak bármelyik vonatkozását. A történelmi ismeret nagy emberformáló erő. Nélkülözhetetlen része a szocialista hazaiiságra való nevelésnek, s nem szórakoztató kuriózumokat nyújt, hanem kulcsot napjaink, s a holnap társadalmi gondjaink megoldásához. Ezt végül is felismertük, nem véletlen, hogy az utóbbi néhány évben valósággal társadalmi mozgalommá nőtt a helytörténet-kutatás, -írás, a másik oldalon pedig az olvasási igény. Megnőtt a helytörténeti érdeklődésünk. Tulajdonképpen nem is csodálkoztam a minap, amikor a levéltár kutatószobájában egy tsz-elnökkel hozott össze a véletlen, aki ugyancsak beletemetkezett a régi dokumentumokba, mondván, hogy jubileumi közgyűlésre A vidám borozgatás köz- ben feltűnt, hogy a művészettörténész vendég kitartóan nézi a tálat, amelyen a szendvicseket elhelyezték. A háziasszony azt hitte, hogy éhes, de amikor ismételten kínálta, a vendég szerényen megjegyezte, hogy inkább a tálra kíváncsi. Egyszerre mindenki gyanút fogott Pillanatok alatt lérakták a szendvicseket, a művészettörténész pedig megállapította, hogy a tál Fischer Ignác pesti gyárából került ki, feltehetően az 1870-es évekből, de mindenképp jóval & századforduló előtt. A háziasszony megszeppent. „Családi örökség, s mi mindig ezeket használjuk,” — mondta zavartan, de a szendvicsek már nem kerültek vissza a tálra, a hajdani készlet még ép darabjait pedig gyorsan kivonták a használatból, hogy egy családi porcelángyűjtemény alapjául szolgáljanak. A többi már magától megy, amikor hozzájutnak, venni is fog. nak, s néhány év múlva tekintélyes értéket tudhatnak magukénak. — A kérdés valóban ilyen egyszerű, — mondja a műgyűjtő — mindenki valahogy így kezdi. Aztán folytatódik azzal, hogy megtanulja a porcelán történetét, megismeri a hazai és külföldi gyári jeleket, s végül igazi szakértő válik belőle. Az egész szerencse dolga, aminek persze megfelelő szakértelemmel kell párosulnia. A másik kérdés azonban az, hogy elképzelhető-e napjainkban a gyűjtés, vagy pontosabban: van-e még igazi műgyűjtő? — Nincs, — mondja a műgyűjtő, aki egyébként hevesen tiltakozik az elnevezés ellen is, mert úgy véli, csak arról van szó. hogy otthonát az általa elérhető szép tárgyakkal rendezi be, ez pedig gyűjtésnek, a szó klasszikus értelmében nem nevezhető. — Nem is lehet, — folytatja —, mert ma már senki nem tűzhet maga elé olyan célt, hogy ilyen vagy olyan tárgyakat gyűjt. A legritkább eset, hogy eladásra kínálnak igazi értéket, s ha lenne egy, vagy akár tízmillióm is, hiába akarnék venni mondjuk csalj készül, és a beszámolóhoz kell néhány adat. Ma már ennyire hozzátartozik mindennapi életünkhöz az, amit a helytörténet nyújt. Ez a mozgalom Tolna megyében hivatalosan is mind több támogatást kap. A párt- szervektől kezdve a tanácsokon, Hazafias Népfronton keresztül az intézményekig, vállalatokig. A hosszú tétlenkedés után ma már szép eredményekről beszélhetünk, a megyei levéltár tágas vitrinében már alig férnek el az utóbbi években megjelent helytörténeti kiadványok; a Tanulmányok Tolna megye történetéből, a Két forradalom Tolna megyében, a szekszárdi járás 25 évét, a megye egészségügyének fejlődését, a munkásőrség 15 éves történetét, Mözs és Szakcs község történetét, a megye építőipari munkás- mozgalmát, a székelység történelmét bemutató kötetek. Elkészült már a szekszárdi nyomdák, a paksi és tamási tűzoltók, a megye fogyasztási szövetkezeteinek története, a megyeszékhely jubileumi kiadványt tett az asztalra a 30. évfordulóra. Dombóvár már korábban helytörténeti művet jelentetett meg, most újabbat készített elő, most írják Paks történetét, készülőben van Bonyhádról is egy kötet. Sok értékes művet nyújtottak be az évente megrendezett helytörténeti pályázatokra. Külön kell szólni a megyei könyvtár ilyen irányú ténykedéséről; a könyvtár az irodalmi hagyatékok feltárásában jeleskedett. A következő években várhatóan tovább bővül a Tolna megyei helytörténeti kiadványok sora — újabb értékes művekkel. Legalábbis ezt sejteti a kutatók munkaprogramja, a különböző intézmények kiadási terve. Hadd említsem meg: amíg 1961-ben összesen 72 kutatónapot töltöttek a kutatók a Tolna megyei Levéltárban, addig tavaly már 654-et. Nem szándékom a kutatók bemutatása, róluk csupán ennyit: a legkülönbözőbb foglalkozásúak, képzettségűek, éá többnyire nem fő hivatásként, hanem ügybuzgalomból, hivatali munkájuk mellett fáradoznak helytörténeti értékeink feltárásán. Ez egyben, sajátossága is a Tolna megyei helytörténeti kutatásnak. Méghozzá olyan sajátossága^ aminek a másik oldalán kicsit sem megnyugtató helyzetkép rajzolódik ki, az, hogy ugyanakkor hiányoznak a sorból a gyakorló történelemtanárok, akiktől a közvélemény inkább azt várná el, hogy as élvonalban legyenek. Gyakorló történelemtanár alig akad a megye helytörténeti alkotói közt. Készül Tolna megye történetének olvasókönyve. Amikor a munkaprogramot állították össze, a munka zömét a történelemtanárokra kívánták alapozni, hiszen nekik mint pedagógusoknak különösen értékes lehet egy ilyen mű, és hát ki más írja meg, ha nem ők? Végül is oly csekély érdeklődést tanúsítottak iránta, hogy ezt sem ők készítik el.. 4 Még jő, hogy annál többért akadnak mások, akik áldozatot nem kímélve dolgoznak, s akiknek köszönhetők helytörténetkutatási eredményeink, amelyekkel fokozatosan tör- lesztjük önmagunk iránti adósságunkat. BODA FERENC rajz? Arról van szó, hogy nekem mennyit ér, mit vagyok hajlandó adni érte. Mert azt is figyelembe kell venni, hogy aki igazán szereti a szépet, az amit megszerzett, nem fogja eladni. Legföljebb majd az örökösök... Tehát a kínálat érthetően csökken, de ez nem jelenti azt, hogy az árak szükségszerűen emelkednek, mert van egy határ, aminél mindenki megáll. — És a mai művészet? Ez a gyűjtésnek korlátlan lehetőségét jelenti. — Igen is, meg nem is. Először is nehéz kiválasztani a ma élő ezer — pontosan eny- nyi — magyar festőből a maradandó értéket, aztán meg az árak is időnként egészen irreálisak. Hozzátenném még azt is, hogy a kortársi művészetnek nincs megbízható értékrendje. ami ugyancsak nehezíti a rendszeres gyűjíést. Persze az ember rögtön meg tudja különböztetni a jót a talmitól, de ez önmagában kevés. Tessék, itt van például ez az igazán jelentéktelen Med- nyászky-rajz. Ha önmagában nézem, nem sokat mond, de egy hatalmas életmű részeként már nem a rajz jelentéktelensége a fontos, hanem az, hogy egy európai színvonalú életmű része. — S végül még valamit: mi az értelme a gyűjtésnek? — Ha valaki csak a pénzét akarja befektetni, semmi. Vigye inkább az OTP-be, ott biztosabb, hisz ott az ilyen . embert a szakismeret hiánya úgyis becsapja. Ha viszont valaki azért gyűjt, mert a környezetét s ezzel együtt az életét akarja szebbé tenni, az valóban igaz örömet fog találni képekben, porcelánokban, régi vagy mai alkotásokban. De az értéket nem hagynám ki. Nem azért, pnert pénzt jelent, hisz aki szeret egy képet, úgysem válik meg tőle, hanem azért, mert a szépség mindig értéket is jelent. Lehet gyűjteni gyufacímkét, szalvétát, bármit, de ennek nincs értelme. Akkor inkább azt ajánlom, hogy gyűjtsön valaki rézkarcokat, vagy akár reprodukciókat, ezek mindenki rzá- mára hozzáférhetők, s vr.'" ’:an a művészet örömét jelentik. es. egy Rubens-rajzot. nincs aki eladjon. A nagy értékek múzeumokba kerültek, s ami forgalomban van. rendszerint kisebb jelentőségű, s mindenképp olyan, amire a múzeumok már nem tartanak igényt. Az NDK-ban levő Altenburg múzeumát Idézem, amit a múlt században egy Lindenau nevű gazdag ember hordott össze: példátlan gyűjteménye a kora reneszánsz festményeknek. — Lindenaunak könnyű volt, — mondja a műgyűjtő, — nemcsak pénze volt, hanem a piac még kínált ilyen képeket. Ma erről szó sincs. A mai gyűjtőnek csak a maradék jut, feltéve persze, hogy meg is tudja szerezni. Legendák keringenek arról, hogy egyeseknek nagyon sok pénzük van, amivel nem tudnak mit kezdeni, az pedig tény, hogy néhány éve egy aukción egy igazán jelenték, télén múlt századi festmény árát a kikiáltási árnak vagy húszszorosára verték fel. — A pénz nem elég, — mondja a műgyűjtő — szakértelem nélkül az ember föltétlenül becsapódik. Így történt ez a nevetséges eset is. Egyébként nagyon nehéz megállapítani egy képnek az árát. Mindenki tudja, hogy a jövedelméhez mérten mennyit adhat egy pár cipőért, de ki tudná megállapítani, hogy menynyit ér egy Mednyánszky ZICHY MIHÁLY CERUZARAJZA (Magángyűjtemény)
